A bátyám barátja

36. Fejezet

Kicsit később kimentünk a szobából és csatlakoztunk a többiekhez. Zack és Cam épp indult, így elköszöntem tőlük. Zack a fülembe súgta, hogy örül nekünk és beszéljünk minél többet. Válaszként csak rámosolyogtam, majd Camtől is elköszöntem. Apa épp kijött a szobájából és a telefonját nézegette. Üdvözlés képp odamentem és megöleltem.

- Hola, hermosa! - s adott a homlokomra egy puszit. 
(- Szia, szépség!)
- Hola, padre! Comó has dormido? - s felnéztem rá.
(- Szia, apa! Hogy aludtál?)
- Bien. Y usted? Comó te sientes? No te acuestas con Rosa?
(- Jól. És te? Nem aludtál Rosánál?)
- No! Mi abdomen inferior estaba muy convulsivo. - mondtam, majd elengedtem és együtt mentünk az étkezőbe.
(- Nem! Nagyon görcsölt a hasam.)

Mikor odaértünk a bátyám és Liam már megterített és a maradék pizzát is megmelegítették. Apa félve kapta oda a fejét felém, mikor meglátta Liamet, de mikor észrevette, hogy mellé ülök és melegen egymásra mosolygunk, már tudta, hogy újra egy pár vagyunk. Nekiláttunk az evésnek.

- Szóval... - kezdi apa. - Ti újra együtt? - s ránk néz.
- Igen. - mondta Liam, s arcon puszilt.
- Örülök nektek. - mondta, de a hangja nem erről árulkodott.

Néztem az arcát, láttam, hogy nem kifejezetten boldog, de próbál az lenni. Evés után a fiúk filmeztek, én pedig beszélgettem apával.

- Apa, tudom, hogy nem örülsz annak, hogy...- mondtam, de a szavamba vágott.
- Nem erről van szó Elena... - mondta elgondolkodva. - Csak féltelek.
- Nem kell féltened. - mosolyogtam rá.
- De kell. Egy szülőnek az a legfontosabb, hogy a gyerekei boldogok legyenek. Mikor szakítottatok és végignéztem ahogy egyik napról a másikra próbálsz jobban lenni... - rázta meg a fejét. - Tudod édesanyád és én nagyon szerettük egymást.
- Tudom apa! - s megöleltem.
- Mikor eltemettük, megígértem neki, hogy sosem fogom hagyni, hogy szenvedjetek. Megszegtem az ígéretem.
- Apa! Nem! - néztem rá. - Ez nem a te hibád. Mindenkinek át kell esnie szerelmi csalódáson.
- Igen. - mosolyog vissza. - Szeretlek kislányom! - megölelt és adott egy puszit a hajamra.
- Szeretlek apa!

Csatlakoztam a fiúkhoz, majd mikor vége lett a filmnek elmentem a szobámba. Liam hamarosan utánam jött.

- Beszélhetünk? - kérdezte az ajtóból.
- Persze. - néztem rá értetlenül. - Miről?
- Kettőnkről.
- Liam mi a baj? - néztem rá, a torkom összeszorult.
- Nincs semmi baj. Csak úgy érzem, hogy még sokmindent meg kell beszélnünk.
- Igen. Elég sok mindenről kellene még beszélnünk. - sóhajtom.

Csendben ültünk egymás mellett. Aztán megszólalt.

- Mikor aznap kiszálltál a kocsimból... Legszívesebben kiszálltam volna és utánad futottam volna.
- Miért nem tetted?
- Mert egy idióta vagyok... - válaszolta csendesen.
-Igen. Az vagy... - mondom. Rám kapta a fejét és halványan elmosolyodott.
- Aznap elmentem haza és elmeséltem a szüleimnek. Anyám rettentően kiakadt. Fel akarta hívni az exem, de lebeszéltem róla. Apám csendesen ült a fotelben és megvárta, míg anyám kidühöngi magát. Később feljött a szobámba. Nem szúrt le, nem vont kérdőre... - rázta a fejét - Csak te érdekelted. Hogy veled mi van.
- Én? - szakadt ki belőlem.
- Igen. Azt hiszem nagyon kedvel téged. - somolygott rám. - Azt mondta, hogy ne legyek idióta, hívjalak fel. Ne hagyjam, hogy ez közénk álljon... - nagyot sóhajtott. - Pár nap múlva beszéltem Rosával.
- Mikor tudtad meg az igazságot? - kérdeztem félve.
- Miután Rosa felhívott, kellett pár nap, hogy tudjak Lorával beszélni. -így hívják az exét. - Aztán elmentem hozzá. Kérdőre vontam. Veszekedtünk. Ő ki akart békülni én elküldtem. Aztán megkérdeztem, hogy honnan tudja, hogy az enyém a gyerek. Azt mondta, sehonnan. Csak azért mondta, hogy szakítsunk és ő visszakapjon.

Ettől olyan ideges lettem, hogy remegni kezdtem. Könny gyűlt a szemembe, amit nem látott, mivel nem nézett rám. Halkan fújtam és vettem újra levegőt, hogy lenyugodjak. Becsuktam a szemem. A könnyeim kifolytak és végigszántották az arcom.

- Elena... - hallottam a hangját, majd mocorgást.
- Fáj... - leheltem becsukott szemekkel. - Itt bent. - suttogtam, majd a mellkasomra tettem a kezem. Megfogta a kezem.
- Te remegsz. - mondta elhűlve.
- Liam... - kinyitottam a szemem. A hangom remegett. - Azt hittem elveszítettelek. Minden este úgy aludtam el, hogy talán felhívsz vagy írsz egy üzenetet. Én is fel akartalak hívni, de nem tudtam mit mondhatnék... - lehajtottam a fejem.
- Neked nem is kellett volna mit mondanod. - a mutató ujját az állam alá tette és felemelte a fejem. - Én basztam el ezt az egészet és túl hülye voltam, hogy ahelyett, hogy a szívemre hallgattam volna, mindenki másra hallgattam. Nekem kell bocsánatot kérnem! Én voltam az, aki hagyta, hogy elmenj! Nem szabadott volna.

A szemei cikáztak az enyémek között. Az arca komor és őszinte. A szemei fájdalmasan csillogtak abban a kevés fényben, ami volt a szobámban. Megfogta az arcom és mélyen a szemembe nézett.

- Nem akarlak elveszíteni! Még egyszer nem! - suttogja.
- Nem fogsz! - suttogom vissza.
- Többet nem hallgatok másra. Csak a saját érzéseimre!

Azzal közelebb hajolt és megcsókolt. Puhán és érzelmesen.
Bemásztam az ölébe és szemben ültem vele. Két kezemmel megfogtam a nyakát és visszacsókoltam. Lassan, puhán és érzelmesen. A könnyeim az arcára csorogtak, így mikor ránéztem olyan volt, mintha ő is sírt volna. Öleltük egymást. A karjaiban biztonságban éreztem magam. Szorosan tartott, alig akart elengedni.
Miután kimásztam az öléből, lefeküdtem és összegömbölyödtem. A hasam már nem görcsölt. Liam mögém feküdt és egy darabig csendben voltunk.

- Apukád nem örül nekünk. - jelentette ki.
- Nem erről van szó... Csupán csak félt.
- Megígérem, hogy vigyázni fogok a szívedre! - s adott egy csókot a nyakamra. Ettől kirázott a hideg.
- Neked törték már össze? - néztem rá.
- Igen. Kétszer. - válaszolja szomorúan.
- Tényleg? - fordultam felé.
- Igen. Először tizenhat évesen. A második pedig egy hónapja történt. - az utolsó belém hasított, becsuktam a szemem az éles fájdalomra. - Azt saját magamnak okoztam.
- Ez szomorú. - mondom félhangosan.
- Igen. - húzta el a száját s megsimogatta az arcom.

Megcsörrent a telefonom. Megnéztem ki hív. Rosa volt az.

- Vedd fel! - mondja, majd készül kimenni.
- Sokáig fog tartani! - szólok utána, ő csak legyint.

Felveszem a telefont. Rosa zaklatott hangon szól bele.

- Baj van! - mondja lihegve.
- Mi történt? - kérdezem aggódva.
- Azt hiszem... azt hiszem... - s hangosan kifújja a levegőt.
- Terhes vagy? - kérdezem elhűlve, levegőt visszafojtva.
- Mi? Nem! - válaszolja megilletődve.
- Akkor mi a baj? - kérdezem és megkönnyebbülve kifújom a levegőt. Leteszi hirtelen, majd videó hívásban hív vissza. - Akkor mi a baj? - teszem fel újra a kérdést.
- Szerelmes vagyok! Kibaszottul szerelmes vagyok! - mondja kicsit dühösen, bár ez inkább hangzik megdöbbenésnek.
- Mi? - fagyok le. - Ez komoly? - rázom meg a fejem és szélesen elvigyorodok.
- Ne vigyorogj! - mondja, s felém mutatja a mutató ujját, de ő is elvigyorodik.
- Ez az! - kiabálom. - Végre! Erre mikor jöttél rá?
- Most! Ugyan is beszéltem a bátyáddal videó hívásban és kimondtuk az "SZ" betűs szót!
- Te vagy ő mondta ki először? - vigyorogtam.
- Ő! - válaszolja lágyan.
- Istenem! Végre! - ujjongok.

Aztán hallom, ahogy Rosa apukája bemegy és mondja neki, hogy menjen ki, mert vacsoráznak. Elköszöntünk egymástól, de megbeszéltük, hogy holnap átjön.