A Síron Túl Is [Bakudeku ff. - BEFEJEZETT]

12.Fejezet- VÉGE

Mielőtt elolvasnád a fejezetet, előre szólok, hogy rövid lett, nem tudtam hosszúra húzni, előre is bocsánat!

Midoriya szemszöge

Fekszem Kacchan ágyában, arcomat a forró könnyek áztatják mik nem akarnak alább hagyni. Kacchan meghalt. Méghozzá a szemem előtt. Ez rosszabb minden gondolatomnál, minden elképzelésemnél. Nem tudom mi van a többiekkel, nem kerestem őket tegnap óta ahogy ők sem engem. Nincs miről beszélnünk. Nincs... Szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára. Számomra már halott. És az is marad. Nincs értelme reménykednem. Életem szerelme már a túlvilágon van, én pedig itt maradtam nélküle, egyedül. Mert a többiek hiába mondják, hogy itt vannak mellettem, nincsenek. Nem is akarom, hogy jöjjenek. Csak...meg akarok halni.
Kacchan illata átjárja még a lelkemet is. Most érzem utoljára. Nincs értelme élnem. Meghalt a reményem. Már azt sem tudom mennyi idő lehet. Csak a magányban burkolózva gondolkodom, magamon, a többieken de legfőképp Katsukin. Nem hívhatom többet Kacchannak. Nem él, nincs kire aggatnom ezt a becenevet.
Hiányzik.
Szívemben űrt hagyott maga után, lelkemet mintha kitépték volna. Immár csendben szenvedek, gondolataim alább hagynak, könnyeim patakokban csorognak le az arcomon majd az államon, le a nyakamon, végüket a ruhám anyagában lelve.

Öngyilkos leszek.

Fejemben szöget ütött az ötlet. Végülis nincs miért élnem. Nincs kiért.
Felkeltem és az asztalhoz sétáltam. Fogtam egy papírt, gondoltam írok egy pár sort szeretteimnek.

Kedves mindenki!
Könnyeimmel küszködve írom soraimat, remélem elolvassátok majd. Kacchan halálával megszűnt az ok, amiért érdemes lett volna élnem. Mindenkit szeretek, és őszintén remélem, hogy boldogok lesztek. Az álmom már feladtam, csak Kacchannal akarok lenni. Biztos gyávának tartotok, hogy nem tudtam túl lépni és inkább eldobtam az életem. De ez az én döntésem. Vele akarok lenni. Köszönök minden segítséget amit kaptam, és azt is hogy mellettem voltatok.
Még egyszer köszönöm, majd egyszer remélem jó sokára, találkozunk a túlvilágon.
Midoriya Izuku (Deku)

Rövid, tömör, ez kell most. Nem tudnám tovább folytatni, ha akarnám sem. Könnyeim ismét szinte vízesésként hullanak szememből, csoda, hogy valamennyire még látok egyáltalán.
Már csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan legyek öngyilkos. Felvághatnám az ereimet, vagy bevehetnék egy rakat nyugtatót. És ekkor eszembe jutott a tökéletes megoldás. Leugrok egy irodaház tetejéről. Szörnyet halok, és egy utolsót még repülhetek is halálom előtt.
Ma délután megyek. Nincs értelme az időt húznom. Felkapkodtam pár ruhát Katsuki szekrényéből, felvettem jellegzetes piros cipőmet, és lesétáltam a lehető legnyugodtabban a nappaliba. Épp Aizawa tanár úr magyarázott valamit, amire kiderült, hogy elmarad a tanítás határozatlan ideig, Katsuki halála miatt.
-Deku! Úristen de jó látni téged! Azt hittük már, hogy valami hülyeségeg csináltál! - Uraraka rontott oda hozzám, szorosan megölelt. Szeme piros volt és fel volt dagadva. Ha ő így néz ki, rá sem merek gondolni nekem milyen lehet a külsőm. De jelenleg nem érdekel.
-Nem csináltam semmit nyugodj meg. - hangom még mindig remegett - Elmegyek sétálni. Kiszellőztetem a fejemet.
-Ne menjek veled? - szólt oda Iida, gondolom az osztály elnöki kötelességeinek akar eleget tenni.
-Nem köszönöm. Magányra van szükségem. - azzal otthagytam őket, és egy buszmegállóhoz siettem. A levelet amit írtam, a szobámba tettem az íróasztalra, hogy tuti megtalálják.
A busz nagyjából 20 perc múlva jött is, én pedig felszálltam. A belvárosig azon gondolkodtam, hogy melyik épületről vessem le magam. Végül nem vittem túlzásba, egy szerkesztőség 30 emeletes irodája mellett döntöttem. Leszálltam az adott megállónál, majd egy sikátorba mentem ahol a két fal között képességem használatával felugráltam a tetőre.

Itt vagyok

Alig pár méterre tőlem a halál. Zöld, kócos tincseimbe belekap a szél, szememet ismét könnyek marják. Lassú de biztos léptekkel haladtam a tető pereme felé. Nemsokára... Már nemsokára veled lehetek. Csak pár perc. Lenéztem a mélybe, lent színes autók cikáznak az úton. Hátat fordítva mélységnek kitártam karjaim, majd egy könnyed mozdulattal hátra dőltem. Utolsó emlékeim a sikolyok, melyek valószínűleg a járó kelőktől hallatszott.
Mindjárt veled leszek, Kacchan.
Ekkor a kép elsötétedett én pedig éreztem, hogy ez egy örök álom, mi most rám szállt.
Valaki megfogja a vállam. Lassan kinyitom a szemem, velem szemben Szerelmem áll.
-Gyere Deku, körbe vezetlek. - felém nyújtotta kezét, mire én nyakába ugrottam. Megérte ez az egész. Itt a végtelenségig Kacchannal lehetek, már a halál sem választ el minket.

___________________________________

Hát drága Áfonyáim, itt az utolsó fejezet. Sosem hittem volna, hogy el jutunk ide, de itt vagyunk. Nem lett a legjobb könyv, de majd lesz jobb is. Ki tudja, lehet majd pár év múlva újra írom. Csak legyen hozzá türelmem😂
Nemsokára hozom az epilógust, ahol azt fogom elmesélni mért is jött létre ez a könyv, meg ehhez hasonló dolgokat.

Jó olvasást mindenkinek! ❤️