A Síron Túl Is [Bakudeku ff. - BEFEJEZETT]

11.Fejezet

Katsuki szemszöge

Nagyjából egy hónap telhetett el azóta, hogy ezek a faszfejek elraboltak. Folyamatosan van mellettem valaki, ételt és italt is éppen csak annyit kapok, hogy ne haljak meg. Rajtam vannak a képesség gátló bilincsek, mióta itt vagyok. A többiek jól vannak? És Deku? Teljes lelki válságban vagyok. Úgy váltunk el, hogy össze voltunk veszve. Ki sem békültem vele. Borzalmas vagyok. Egy olyan kis apróság miatt...
-Nyugodj meg, ma már vége lesz mindennek. - mondta hirtelen a varrott képű.
-M-mi? - nem értem. El akarnak engedni? De hát tudom hol van a rejtekhelyük!
-Ma este elő adásban megölünk. - olyan nyugodtsággal ejtette ki a szavakat mintha azt mondta volna, hogy elmegy a boltba tejért. Szemeim kikerekedtek, légzésem inkább a lihegéshez hasonlított, szívem csak úgy zakatolt.
-Jól hallottad. Ma. Este. Ki. Leszel. Nyírva.

Midoriya szemszöge

1 hónapja folyamatosan keressük Kacchant,de még a nyomára sem akadtunk. Teljesen kiborultam, iskolába sem járok, a harci képzéseket pedig ne is említsük. Nem tudom mit tegyek. Talán ha akkor utána ugrok, akkor legalább engem is el kellett volna vinniük.
Biztosan szenved. Azok nem ismerik az érzelem fogalmát. Éheztetik vagy egyszerűen csak kínozzák... Bele se merek gondolni..

Jelenleg a kanapén ülök, sütit eszek és azon agyalok, hogy hol kellene folytatnunk a keresést. Biztonság kedvéért, hiába van lezárva, megnéztük a régi rejtekhelyüket is, de semmit sem találtunk. A környékbeli városokban mindenki őt keresi, semmi sikerrel.
-Deku.. Ma este a tv-ben lesz egy élő adás... Lehet, hogy az ügyről is lesz benne szó, azt mondták a jelenlegi legfontosabb híreket akarják bejelenteni.-erre felcsillant a szemem, de hamar alább is hagyott kíváncsiságom.
-Aizawa tanár úr biztosan szólt volna, ha találnak valamit.
-Nem baj, azért nézzük meg! Hátha mégis van valami. - leült mellém beszélgetni, de én hirtelen félbe szakítottam.
-És ez hány órakor is lesz pontosan?
-Fél hétkor.
-És hány óra van?
-Háromnegyed hat.
-Rendben. Amíg nem kezdődik én elmegyek fürdeni. - felálltam és elmentem a szobámba. Elővettem a szekrényemből Kacchan egyik pólóját. Olyan illata van mint neki... Annyira hiányzik... Nem bújhatok hozzá, nem alhatok őt ölelve. Érzem, ahogy a sós könnyeim mardossák szemeim. Összekuporodva az ágyamon, a ruhadaratob szorosan magamhoz szorítva sírtam ki bánatom. Zokogtam, mintha nem lenne holnap, nem lenne remény...
Negyven perc múlva, már pizsamában - ami egy nadrágot és Kacchan felsőjét foglalja magába - ballagtam a többiek felé. Egy párnát szorongatva ültem le a földre, és bekapcsoltam a tv-t. Uraraka látszólag örült, hogy végre valamilyen kapcsolatot létesítek a külvilággal. Kapcsolgattam a csatornákat, majd a híradónál megálltam.
-Rendkívüli híreinket hallhatják. Az eltűnt, 17 éves Bakugou Katsuki elrablói videó üzenetet küldtek, azzal a céllal, hogy játszul be. Most ezt láthatják. - egy pár másodpercnyi sötétség volt látható, majd egy nem éppen világos szoba. Középen pedig... Kacchan ült egy székben. Elkezdtek folyni a könnyeim. Haja csapzott volt, szemeiből hiányzott a szokásos csillogás. Sápadt volt és vékony. Kezein képesség gátló bilincsek foglaltak helyet. Lábai ki voltak kötözve úgy, ahogy a dereka is. Majd besétált a képbe Shigaraki és Dabi.
-Kedves nézőink, ma igen érdekes műsorral készültünk önöknek. Mint láthatják, ő itt Bakugou Katsuki - össze szorul a szívem neve hallatán - aki nem csatlakozott hozzánk, amikor először kértük. Tehát meg próbáltuk még egyszer. Makacsul ellenállt a kis vakarék, de ennek ma vége. Mivel másodszori kérésre sem hajlandó beállni közénk, ma a legegyszerűbb módon, élő adásban megöljük. - nem, nem, nem, nem. Nem lehet. Nem ölhetik meg. Nem tehetik. Üvöltenék, de nem teszem. Vissza fogom magam. Csak viccelnek. Nem létezik, hogy ezt meg merik tenni. A hősök már biztosan bemérték, hol lehetnek és már úton vannak. Megmentik Kacchant. Megmentik.
-Gyere Toga, rád bízom. - háttérben már lehetett hallani a stúdióból hallatszódó rémült sikolyokat, és az utasításokat mi szerint azonnal kapcsolják le. De nem tudták...
-Megyek már! - vidám hangja lelkemig hatolt, ahogy oda merészkedett Kacchan közelébe. Elő vett egy kést, nem is kicsit de mielőtt használta volna, még megkérdezte áldozatát:
-Utolsó szavak, Katsuki?
-Szeretlek Deku. - éppen hogy befejezte a mondatot, a  penge át vágta torkát. Patakokban folyt, és spriccelt a vére mindenfelé. Teste elernyedt, majd előre dőlt amennyire engedték az őt tartó kötelek. Ekkor az adás megszakadt.

Hangosan üvöltve, zokogtam a nappali közepén, szerelmem polóját magamhoz ölelve. Körülöttem többen sírtak, volt aki csak lefagyott, illetve akadtak olyanok is, akik csendben potyogtatták könnyeiket. Hangom bejárta az egész helyiséget, és már nem láttam a szememben lévő sós, forró cseppektől. Látásom elhomályosult, nekem pedig nem maradt más, csak a kínzó üresség. Olyan, mintha kitépték volna lényem egy részét, egyedül vagyok. A szerelmem nincs többé. Nem hallok semmit, csak távolinak ható tompa zajokat. Felállt és Kacchan szobája felé rohantam. Magamra zártam az ajtót, belevetettem magam az ágyába. Teljes mértékig olyan illata van mint neki. Olyan jó... Továbbra is csak zokogok. Mi lesz most? Mi lesz a közös terveinkkel? Nem tudok élni nélküle!
Meg akarok halni...

________________________

Hey hey hey Áfonyáim!
Remélem tetszett a fejezet, annyit elárulok, hogy ez az utolsó előtti. Igyekszem minél hamarabb befejezni az utolsót is, aztán teljes mértékben a Kagehinásra fogok koncentrálni.
Helyesírási hibák miatt bocsánat! 😇
Oya oya, jó olvasást! ❤️