Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

XXXIV.fejezet

Akaashi
Csak úgy elrepült az elkövetkező 4 nap és máris itt volt a családi vacsora estéje. Én teljesen pánikban próbáltam mindenhol rendet tenni, miközben a konyhában Boku sürgölődött. Megegyeztünk, hogy a vacsorát most ő készíti és én rendezem el a nappalit és az étkezőt addig. Nem állítom, hogy nem tudok főzni, de ő láthatóan jobb nálam ebben.
Amikor a terítéket igazgattam már és Boku elégedett arccal kóstolta meg a levest; csengettek. Izzadó tenyeremet beletöröltem a nadrágomba és mosolyogva ajtót nyitottam.
-Ha jól sejtem ezt a mosolyt nem nekem szántad Keiji drága -kacsintott rám Okiawa majd a kezembe nyomott egy üveg bort.
-Ezt nektek hoztuk; éljen soká az ifjú pár!
-Ugye tudod, hogy nem vagyunk házasok? -néztem rá értetlen tekintettel, mire halkan valami olyasmit motyogott, hogy: Mert a tetoválás az nem olyan ám, mint egy jeggyűrű...
Ahogy Oikawa beljebb sétált, hogy szóba elegyedjen Bokuval én pedig szokásos módon köszöntöttem Iwat, azonban a tekintetéből sütő bizonytalanság láttán tudtam, hogy cselekednem kell.
-Nem ülünk ki a teraszra, amíg megérkeznek a többiek? -kérdeztem könnyed hangon; habár az elkövetkező beszélgetés láthatóan nem lesz az. Bólintva elindult a teraszajtó felé, mire a pult mögül Boku kérdő tekintettel pillantott felém, amire annyit válaszoltam némán, hogy "Megoldom". Ő szó nélkül biccentett és immáron teljes figyelmét a barátjának szentelte.

☆☆☆

A teraszra kilépve láttam, hogy Iwa már elhelyezkedett a tőlem jobbra lévő fotelba, úgyhogy leültem a szembe lévőbe és vártam. Nem erőltetem, mert az pont az ellenkezőjét érné el. Én pedig segíteni szeretnék. Iwa egy ideig állta a nyugodt, ám számonkérő pillantásom, de én nyertem: nagyot sóhajtva belekezdett:
-Oikawával nem tudunk zöldágra vergődni. Kezdetben az is gondot okozott, hogy hogyan találkozzunk vagy hogy mi legyen a program, de most meg jött ez az ajánlat Argentínából...félek, hogyha nemet mondok, akkor vége van, de én ott senkit sem ismerek! Nem tudom, hogy hogyan tudnék úgy ott élni, hogy bizonytalan az, hogy továbbtanulhatok-e, vagy hogy munkát és barátokat tudok-e szerezni. Ő sokakat ismer már onnan, neki ez egy óriási lehetőség és nem akarom marasztalni...de úgy érzem, hogy azzal, hogy elmegyek vele feladok valamit. Valami fontosat. Nem tudom, hogy mit és hogy hogyan pótolhatnám. Viszont ha arra gondolok, hogy nélkülem megy el, akkor csak a sötétséget látom a jövőmben...nem tudok választani...olyan nehéz és...nem mondhattam el neki egyszerűen...nem hiszem, hogy megértené...hiszen ha nekem adódna valami hatalmas lehetőség ő csapot-papot itthagyna és velem jönne. Akkor én miért vagyok ennyire önző? Nem akarok az lenne, de azt sem akarom, hogy boldogtalan legyek ezután, mert akkor arra menne rá a kapcsolatunk. Mit tegyek, Keiji? -a tekintete gyötrelmet és tehetetlenséget sugárzott. Fájt így látni valakit, aki fontos nekem. Úgy döntöttem elmesélek neki egy történetet, ami segíthet neki dönteni.
-Tudod Hajime... -kezdtem bele.
-Amikor választanom kellett, hogy elmegyek arra az egyetemre, amit anno kinéztem magamnak, de Európában van vagy itt maradok Japánban és Bokuval maradok, akinek itt a nagy lehetősége, én is sokat agyaltam ezen. Lehet, hogy te úgy gondolod, hogy ti választottátok az egyetemet nekem és végsősoron tényleg ti írtátok a jelentkezési papírjaimat, de szerintem tudod jól, hogy egy szót sem ejtettem arról az álomiskoláról. Hogy miért? Mert én arra jutottam akkor, amikor elvesztettem azt, akit szeretek, hogy én járhatok akármilyen csodás iskolába és dolgozhatok akármennyire ideális munkahelyen egyszerűen nem tudnék boldog lenni. Nekem szükségem van arra, hogy mellettem legyen. Nélküle ez a boldogság nemhogy nem teljes, de majdhogynem annak egy elhalványult, csonka változata lenne. Nem mondhatom meg, hogy mit csinálj és nem is akarom ezt tenni. De akárhogy is döntesz én támogatni foglak és segítelek abban, hogy boldog légy. Mindketten megérdemlitek a boldogságot. Abban viszont 100%-ban biztos vagyok, hogy te akárhol, bármikor szerezni fogsz barátokat. Nagyon intelligens vagy, vicces és törődő; ezt az emberek érzik. Mindegy, hogy Argentína vagy Japán. Az emberek ugyanolyanok a maguk módján. Azt viszont mindenképp fontosnak tartom, hogy beszélj vele. Ezt nem oldhatod meg egyedül. Tudom, hogy ezt szoktad meg, de ebben ketten vagytok és együtt kell végigcsinálnotok -fejeztem be a véget nem érő monológomat, amire Iwa mostmár sokkal nyugodtabban bólintott egyet és láthatóan elmélyedt a gondolataiban. Hagytam, hadd gondolkozzon el ezen és visszamentem a házba.
Mihelyst beléptem az ajtón láttam, hogy Oikawa is hasonló beszélgetést folytatott éppen Bokuval. Milyen jó, hogy két legjobb barát páros talált egymásra!
A bámészkodásomat a csengő zavarta meg, úgyhogy sietve az ajtóhoz léptem és mosolyogva engedtem be mindkét családot. Meglepett, de mint kiderült az ideúton már sokat beszélgettek és így a hangulat alapból remek volt. Micsoda szerencse; ki gondolta volna, hogy Boku testvérének sálját pont anya kapja fel a földről és viszi utána? Úgy érzem körbeleng minket a sok-sok véletlen egybeesés.

☆☆☆

A vacsora kellemes hangulatban telt; láthatóan mindenki nagyon lelkes volt és izgatott a kapcsolatunkat illetően. Néha volt egy-két húzós pillanat mint például mikor Boku nevelőanyja megkérdezte, hogy mióta vagyunk együtt és én rávágtam, hogy azóta, hogy megnéztem a házat, viszont ezzel egyidőben Boku azt mondta, hogy a kirándulás óta. Végül nevetve egymásra néztünk és kerülve a további kérdéseket azt mondtuk, hogy az általam mondott időpontban definiáltuk a kapcsolatunkat, de már előtte is randiztunk. Szerencsére nem kezdtek el minket ezzel kapcsolatban faggatni, de aztán Anya tett fel egy igen kellemetlen kérdést:
-Keiji drágám, most a vizsgaheted eleje óta olyan kisimultnak tűnsz. Mi történt korábban, hogy ennyire stresszes voltál? Én pánikban kutattam valami magyarázat után, de eközben Boku apja is megszólalt:
-Így belegondolva Kotaroval is ez a helyzet. Ennyire jó hatással vagytok egymásra? Jobban alszotok egymás mellett? -nézett hol rám, hol a fiára meleg tekintettel. Boku és én egyszerre fújtuk ki a benntartott levegőt és lelkesen bólogatni kezdtünk. Az apukája szerinten sejthetett valamit, mert mindentudóan ezután elterelte a témát rólunk.
Ezután már nem került szóba semmi kínos; én az egyetemről, Boku a csapatról beszélt és egy pár óra után mindenki egyszerre állt fel az asztaltól. Megköszöntük, hogy eljöttek és megegyeztünk, hogy hamarosan megismételjük ezt, mert mindenki nagyon élvezte.
A szülők távozása után becsuktam az ajtót és a nappaliba lépve láttam, hogy Oikawa és Iwa épp a teraszon diskurálnak; nem akartam őket zavarni, úgyhogy átmentem a konyhába segíteni a pakolásban. Nem nagyon szóltunk, de a csend cseppet sem volt kínos. Békesség töltött el, ahogy egymás mellett mosogattuk el az edényeket és törölgettük el őket.

A feladatok végeztével kézenfogva sétáltunk el a kanapéig és ott összebújva vártuk, hogy bejöjjenek. Fogalmunk sem volt, hogy mi lesz, de reméltük a legjobbakat.
Nemsokkal később a tolóajtó valóban kinyílt és Iwa lépett be rajta ijedt arccal, mire felpattantam:
-Mi történt? -kérdeztem aggódva, mire még láthatóan sokkos állapotban ennyit mondott:
-Én...Argentínába megyek...van ott egy...egyetem... -a beszéde zavaros volt, de a lényeg átjött: Együttmaradnak! Argentínában! Az utóbbi egy kicsit durva, de tudom, hogy a barátságunkban ez nem jelent majd akadályt. Annyira örülök, hogy megtudták beszélni!
Oikawa belépve az ajtón megperdítette Iwát a karjánál fogva és megölelte. Mi Bokuval csak figyeltük ezt a romantikus pillanatot, ami után sietősen elbúcsúztak és kb. 3 percen belül kinn is voltak az ajtón. Nem is tudom, miért siettek ennyire. (😏)