Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

XXXII.fejezet

Akaashi

Ahogy azzal a rajongással teli tekintettel csodált engem tudtam, hogy jól döntöttem. Sosem fogom megbánni, hogy találkoztunk és azt sem, hogy engedtem az érzéseknek. Alig várom, hogy tényleg együtt lakhassunk minden este! Alig bírom visszafogni, hogy valami bugyuta táncba kezdjek, mint ő szokott, ha örül.

De sajnos holnap muszáj hazamennem, ahogy neki is. Még túl kell esni a vizsgákon...
Mehet az ikszelgetés a naptárban. A nyári szünetet tuti, hogy itt fogom már tölteni vele. Nem kell nekem vakáció. Ő kell.

☆☆☆

Este megnéztünk egy filmet, bár én már a címére sem emlékszem. Arra viszont igen, hogy Boku a vállamra hajotta a fejét és rengeteget nevetett közben. Belegondolva én csak rá figyeltem, de nem számít. Annyira örülök, hogy itt van! Végre minden a helyére került. Az egész olyan helyénvaló. Ekkor határoztam el, hogy másnap délelőtt elmegyek vele és tényleg megcsináltatom azt a tetoválást. Azt akarom, hogy a vizsgák alatt is velem legyen. Legyünk bármilyen távol; ez összeköt minket.

☆☆☆

Másnap reggel arra ébredtem, hogy takarót játszom. Mintha Bokut melengettem volna, nehogy megfázzon. A gondolattól elöntött a melegség, főleg, amikor feltűnt, hogy ő még javában aludt. A haja szanaszét állt, mint mindig és mint mindig, most is imádom. Az arca nyugodt, a légzése egyenletes. Mintha valami szépet álmodna. Órákig tudnám nézni, ahogy alszik.
-Még sokáig fogsz nézni vagy kinézegetted magad és mehetünk reggelizni? -szólalt meg rekedtes hangon, mire én összerezzentem. Rajtakaptak. Ezekszerint nem is aludt?
-Ezt egy igennek veszem, irány a konyha! -nézett rám álomittas tekintettel majd váratlanul miután legördültem róla és feltápaszkodott a vállára kapott és úgy indult el a lépcsőn. Én a hátát verve nevettem; egyszerűen annyira abszurd volt a helyzet.
-Tegyél le...hé, Boku! Tegyél le! -az egész testem rázkódott a nevetéstől, de ő egészen addig nem tett le, amíg meg nem érkeztünk a konyhába. Ott lerakott az egyik pultra, majd hozzálátott a kávéfőzéshez. Nem gondoltam volna, hogy tudja hogyan kell. A legtöbb csapattársam a vizet is odaégetné, ha bemerészkedne ide. Én és Iwa vagyunk, akik úgy egészen jól elboldogulnak. Mindig mi csináljuk a kávét, ha kirándulunk. A többiek meg csak csodálattal figyelnek minket.
-Na és mi ez a Bokuzás, Keiji? -nézett rám mosolyogva.
-Bokuto, Boku; gondoltam, hogy én mostantól beceneveden hívlak...de ezelőtt is hívtalak így, ne is tagadd! fordultam felé, miközben kis mosolyra húzódótt a szám széle. Ennek hallatán hangosan felnevetett. -Na jól van, nem egészen erre gondoltam, de nekem tetszik Keiji, csak nehogy aztán így mutass be anyukádnak mondta még mindig nevetve.
-Akartam is kérdezni. Te megemlítettél már valakinek a családodban? -kérdeztem.
-Még nem, de főképp amiatt, mert kivártam -hallatszott a gyors válasz.
-Akkor majd valamikor tarthatnánk egy közös családi vacsorát, ahol mindenki megismerhet mindenkit -dobtam fel az ötletet, ami láthatóan tetszett neki.
-Jó ötlet! Mondjuk 2 hét múlva vasárnap? -fordult felém egy bögre kávéval a kezében, amit átnyújtott nekem. Már meg sem kérdeztem, hogy honnan tudja, hogy iszom a kávét; csak hálás tekintettel beleittam. Ez valami isteni. Mostantól mindig Boku kávéját akarom inni.
-Akkor kénytelen leszek minden reggel gondoskodni arról, hogy legyen kávéd -kuncogott. Hangosan kimondtam volna?
-Az arckifejezésedből ítélve, nem szándékoztad megosztani ezt velem, de nem baj; nekem jólesik a dícséret. Azt mondod isteni vagyok? -vonta fel a szemöldökét, mire nekem lángba borult az arcom.
-Nem te, hanem a kávé isteni! -próbáltam menteni a menthetőt, mire fürkészően nézett rám.
-Szóval csak a kávém miatt kellek? -kérdezte játékosan, miközben játszotta a sértetett, mire hevesen rázni kezdtem a fejem.
-Dehogy, téged is imádlak -vágtam rá gondolkodás nélkül. Az elégedett arca ébresztett rá, hogy mit is mondtam. Teljesen zavarba hozott.
-Én is nagyon szeretlek, Keiji; ezért is kegyelmezek neked és nem firtatom tovább, hogy mennyire tartasz engem isteninek -ezt már ész nélkül vigyorogva mondta egy kacsintás kíséretében, amire én csak zavartan mosolyogva megforgattam a szememet.
-Na és mi a terv mára? -kérdezte, ezzel elterelve a témát az előbbiekről.
-Már kinéztem egy szalont, ahol megtudom csináltatni, amit mondtam; van is időpontom most 11-re -válaszoltam lelkesen, ami láthatóan meglepte.
-Máris menni akarsz? -a szemei egyszerre ragyogtak az örömtől és tükröztek meglepettséget. Mintha élete legjobb ajándékát most bontotta volna ki éppen, de nem is tudott róla, hogy szülinapja van.
-Igen. Veled együtt szeretném és egyébként is miért várnék vele? -próbáltam laza maradni és egészen sikerült is. Végülis nem az életem szerelmével csinálok egy életre szóló tetoválást. Áh, dehogy. Na jó; szerintem ez az eddigi egyik legkirályabb dolog, amit valaha csináltam. Alig bírom megállni, hogy kikiabáljam a világnak milyen boldog vagyok most. Bokuto Kotarou, mit csinálsz velem?

-Igen, igazad van; készüljünk is és mehetünk -hirtelen sietni kezdett és felrohant a szobánkba, amit én csak egy fejrázással nyugtáztam. Hiszen még csak 9 óra!

☆☆☆

Boku kapkodásának hála már 10-kor odaértünk a szalonba, ahol a művész mosolyogva fogott velünk kezet és Saino-ként mutatkozott be. Egy másik helységbe vezetett minket és elmondta, hogy nem baj, hogy korábban érkeztünk; mert ma csak délutánra vannak ügyfelei és nyugodtan el is kezdhetjük, ha egyeztettük a mintát. Megmutattuk neki Boku tetoválását és ő átrajzolta, hogy a hullámok az Ő nevét tegyék ki. Én lelkesen bólogattam, mikor Saino rákérdezett, hogy ezt szeretném-e.
Ezek után megemlítettem neki az anyukámnak szóló mintát, amire ő egy hintázó kisfiút rajzolt le, akit épp lökni készül az anyja; alatta pedig egy dátum; anya szülinapja. Végül mindkettő mintát kértem; a Bokuval közöset a bal alkarom belső felére, ahogy ő is. A másikat pedig végül a jobb csuklómra terveztem; ott legalább gyakran látom.
Ezután a helységet berregés hangja töltötte meg én pedig Bokura nézve vártam, hogy elkészüljenek a szépségek. Ő a vállamon nyugtatta a kezét és eltátogta, hogy "Szeretlek", mire én visszatátogtam, hogy "Én is".

Nagyjából 2 óra múlva minden elkészült és Saino elmagyarázta az utókezelés részleteit és hogy mire figyeljek. Fizettünk és az ajtón kilépve megcsapott a kellemes nyári délután melege. Kézen fogva indultunk el a közeli park felé, ahol a fűben fekve ettük a fagyinkat, amit a közeli standnál vettünk. Bokuto arcáról le sem lehetett volna vakarni a mosolyt, bár azt állította, hogy csak jó napja van, de én tudtam, hogy a tetoválás az oka. Szerintem elsőre nem vette komolyan amit az ágyban mondtam neki, de mostmár a saját szemével is láthatja. Ő az enyém. És én az Övé. Örökre.

Hazaérve sietősen összepakoltunk mindketten és az ajtót kulcsra zárva indultunk el a pályaudvar felé, ahol egy hosszúra nyúló csókkal és egy ígérettel búcsúztunk el egymástól: hamarosan látjuk egymást és addig is telefonálunk es videochatelünk.
A vonaton ülve máris elöntött a hiányérzet. Máris hiányzol Boku...

Ezeket a cutiepie részeket imádom megírni...komolyan elönt egyfajta eufória, hogy valaki ennyire boldog és szerelmes...lehet ideje lenne annak is hogy én is belecsöppenjek egy hasonló kalandba hmmmm 😏😏