Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

XXIX.fejezet

Akaashi

2 hét telt el azóta, mióta magamra maradtam. Azért tudom ennyire pontosan, mert 1 hét múlva vannak a vizsgáim és ezért minden tanár lelkesen buzdított minket a tanulásra. Engem nem igazán érdekelt az egész, de a felvételimhez akkor is kell a jó eredmény; ráadásul Iwa állandóan a nyakamon lóg, kivéve, ha tanulok.
Úgyhogy nyilván sokat tanulok, hogy legyen egy kis időm a gondolataimmal. Ha mellettem van, nem tudok kellőképpen szenvedni a gobdolataimtól, pedig megérdemlem. Úgy érzem muszáj.
Nagyon jó barát, de lassan már kezd elegem lenni belőle. Láthatóan aggódik, mert még mindig rémálmaim vannak és ezt nem mondtam el neki. Semmi bűntudatot nem érzek ezzel kapcsolatban, de szerintem őt bántja, hogy nem vette észre magától is. Igyekszem megnyugtatni, de a karikás szemeim sajnos nem segítenek a helyzeten. Volt is emiatt egy hosszas beszélgetésünk, aminek a végén a lelkemre kötötte, hogy szólok, ha bármi baj van és nem zárkózom be. Én persze belegyeztem, mivel nem akartam, hogy még inkább bűntudata legyen miattam. Neki ehhez semmi köze nem volt; mégis magát hibáztatta.

Ami a rémálmaimat illeti először a szokásos tért vissza; ami már önmagában srm egy kellemes élmény, de az elmúlt napokban a megújúlt verziónai köszönhezően még  annyit se alszom, mint eddig. Hogy miért? Röviden izzadtságban úszva ébredek, amikor Bokuto élettelen testét ráncigálom a véres aszfalton. Ugye milyen jó? Ki gondolta volna, hogy az álomörzőm lesz a rémálmaim főszereplője? Én ugyan nem. Persze az agyam önmarcangoló része azt súgta, hogy megérdemlem ezt a viselkedésemért. Én pedig belenyugodtam, hogy nem tudok pihenni.
Szegény Anya úgyszintén aggódik értem, mert a kialvatlanság okozta sápadtság és a fentebb említett karikák elég ijesztő összhatást keltenek az arcomon, de azzal nyugtattam, hogy csak a vizsgák tartanak fenn. Nem mondanám, hogy elhitte, de azóta legalább nem faggat róla.
Érdekesség még, hogy a távolságtartásit megszereztük a múlthéten gyorsított eljárással. Iwa segített intézni. Anya ragaszkodott hozzá, miután a legutóbb a kirándulás napján is elkapott az apám. Azt mondta, hogy ez tűrhetetlen és véget kell ennek vetni. Valahol igaza volt, de engem ekkor már ez sem tudott komolyabban érdekelni. Az érzéseimnek egy igen szűk köre maradt meg és az érdeklődés nem volt ezek között.
Úgyszintén Iwa intézte el az egyetemi papírjaimat is, mert mondta hogy ő is úgyis arra megy aztán bejelentkeztet engem is, amiért nagyon hálás voltam. Magamtól nem hiszem, hogy elmentem volna.
Jelenleg nem nagyon hoz ez az egész izgalomba, hiába kellene a felnőtt életemre is gondolnom; én mégsem teszem. Ötletem sincs mi lenne velem nélküle és Oikawa nélkül.

☆☆☆

3 hét és indulok is, bár elfelejtettem megkérdezni, hogy pontosan hova. Tudom tudom, vicces ezt egy előre tervező ember szájából hallani, de mivel nem tudtam egyetemet választani, ezért ezt is Iwára hagytam. Nekem mindegy. Már nem számít, hogy hol lakom. A képzés, amit kinéztem mind az 5 egyetemen nagyon kiemelkedő, emiatt felesleges aggódnom. Azt hogy hol fogok lakni azt sem értettem teljesen, mert Iwa csak nevetve legyintett egyet a szerinte idióta kérdésemre.
-Ugyan, ne aggódj ezen, minden sínen van!
Én pedig hittem neki. Sosem hagy cserben, miért is aggódnék?

☆☆☆

Ahogy a jegyzeteim fölött görnyedek egyre inkább összefolynak az írásjelek. Egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni alvás nélkül, de aludni sem tudok. Nem bírom mégegyszer végignézni. Egyszerűen nem. De hozzá kell szoknom ehhez.
Nem nyúlhatok az alkohol  vagy más egyéb után, mint apám. Nem leszek olyan gyenge. Még 12 éves koromban megfogadtam, hogy sosem fogok inni. Soha. Nem akarok olyan lenni, mint ő. Pont elég az, hogy kinézetre hasonlítok rá. Néha mégis érzem a késztetést, de olyankor mindig a kezemre csapok. Jobb akarok lenni ennél, de olyan nehéz...
A gondolataimat telefoncsörgés zavarta meg.
-Keiji! -hallatszott a lelkes megszólítás a telefonból. Gondolom azt hittétek Iwa az, de nem. Oikawa hívott fel. Amióta történt, ami történt szakadatlanul naponta felhív és beszélget velem. Hogy miért szólít a keresztnevemen? Magam sem tudom, bár állítása szerint én adtam rá engedélyt. Szerintem nem kell mondanom  hogy nem rémlik semmi ilyesmi. Legalább chanozni nem akar, ez is valami. Igazából nem igazán zavar, hogy így hív,szóval sosem szóltam rá emiatt. Ő is és Iwa is átszoktak erre, amióta hazajöttünk és mostmár ez a normális.
-Szia -válaszoltam, igyekezve egy kis érzelmet vinni a hangomba. Nem mondom, hogy jól sikerült, de azért volt eredménye.
-Hogy vagy? -kérdeztem. Egészen érdekődőnek hangoztam; ez már jelentős haladás. Ráadásul hangom nem remegett, hanem egybefüggő és sima hangzású volt.
-Ó hát én jól; nemrég csekkoltam le a lakásodat -mondta leplezetlenül lelkesen, de én hirtelen nem fogtam fel amit mondott.
-A mimet? -kérdeztem igencsak bambán. Lakás?
-Jajj Keiji, hát a lakásodat! Iwa-chan kért meg tudod, mivel úgyis erre jártam, hogy nézzek rá, hogy tényleg megfelelő-e és azt kell mondjam, hogy imádni fogod! -szólt a továbbra is izgatott hang a vonal másik feléről.
-Ohh -nyögtem ki.
-És hol is van ez a lakás pontosan? És mennyi a bérleti díj? -kérdeztem meg a számomra hirtelen legfontosabb információkat.
-A helyszínt hamarosan küldöm; szombaton szerintem nézd meg egymagad is  mert akkor már szabad a pálya. És miféle bérleti díj? A lakás ki van fizetve-hallatszott a gyors és egy kissé értetlen válasz. Úgy beszélt, mintha nagyon le lennék maradva és ő neki kellene lelepleznie előttem az összeesküvést.
-Mi? Mi van fizetve?-mostmár leplezetlenül hüledeztem. Hogyan? Miért? Miért?
-Igen, tudod az apád megegyezett anyukáddal erről. Állítólag abból a pénzből van, amit te adtál neki, szóval valójában a te pénzed -mondta kissé kínban. Ha jól sejtem, eközben a tarkóján pihentetette az egyik kezét és zavartan mosolygott.
-Szóval az iszákos apám hirtelen megjavult? -a hangsúlyom tükrözte az erős kételkedésemet.
-Nem mondanám...szerintem csak bűntudata lett -válaszolta mostmár nyugodtabban. Mi a franc? Apám és a bűntudat? Elhessegettem ezeket a hülye érzéseket és inkább reagáltam; nehogy azt higyje itthagytam.
-Nem számít, a címet viszont küldd át, szombaton odautazom és megnézem -kértem immáron mérsékelten vidám hangon. A tudat, hogy van egy saját lakásom valahol a világban, megnyugtatott. Mégha apám is fizette ki az én pénzemmel, ez sem ronthatta el a kedvemet. Távol áll tőlem mostanság az öröm fogalma, de egy fokkal javult az állapotom a hír hallatán.
-Okés, máris küldöm; csak emiatt kerestelek, akkor sziaaa-bontotta a vonalat mielőtt válaszolhattam volna, mire megráztam a fejemet...jellemző.
Nem sokkal később üzenetben meg is kaptam a címet...hmmm...úgy tűnik Higashiosakában fogok lakni. De miért ismerős nekem ez a város? Valamit hallottam már róla...
Áhh, biztos csak az egyetem miatt, amit néztem a környéken. Visszatettem a telefonomat a helyére és kiszóltam az ajtón:
-Anya, szombaton ellátogatok Higashiosakába! -kiáltottam le, mivel hallottam, hogy a konyhában motozott éppen.
-Rendben kicsim, majd vigyázz magadra! Már említettem, hogy én ma este utazom el, ugye? A kérdésre elhúztam a szám.
Hát igen, anya elutazik most elvileg egy hónapra. A ma este az utolsó, hogy találkozunk mielőtt egyetemre megyek. Ő is nagyon elkeseredett a fejleményektől, de megnyugtattam, hogy ezt a napot maximálisan kihasználjuk; utána pedig majd később találkozunk, amikor csak lehet.

☆☆☆

Az estét végül sorozatmaratonnal töltöttük, de engem egyáltalán nem kötött le. Őszintén szólva mostanság semmi sem tudta elterelni a figyelmemet. Úgy érzem magamat, mintha a lelkem meghalt volna. Nem igazán érzek már semmit. Igyekszem úgy tenni, mintha nem így lenne, hogy anya ne aggódjon miattam, de meglepően nehéz megjátszani az ilyesmit.
Ahogy bámulom a szereplőket, akik küzdenek a problémáikkal; akaratlanul is a saját bajaim felé terelődnek a gondolataim, amit viszont nem hagyok. Így mint általában; csak bambulok ki a fejemből.
Szerencsére anya hamar bealudt, így miután betakargattam adtam egy puszit az arcára én is befeküdtem a saját ágyamba, ahol immáron a plafont nézhettem a tv helyett.
Fanyar mosolyra húzódott a szám: Jó éjszakát világ! Ha már én nem alszom; legalább másnak legyenek szép álmai...