Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

XIX.fejezet

Akaashi

Kiviharzott a szobából. Csak úgy kiviharzott a szobából! Úristen mit csináltam!
Fejemet fogva hanyatlom vissza az ágyra, ahonnan az ajtócsapódással egyidőben felppattantam, hogy utána menjek. Itt szenvedek és fogalmam sincs mi a francot csináljak. Hiszen a távkapcsolatok szörnyűek! Tudom ezt jól, hiszen nem egy embert láttam emiatt kinlódni, hogy aztán azzal záruljon a kálvária, hogy az egyiknek vagy akár mindkét félnek van már szeretője. Én ezt nem bírnám elviselni...nem gondolom, hogy ilyet tenne velem, de az is igaz hogy tényleg alig ismerjük egymást. Simán lehet, hogy heti szinten váltogatja, hogy éppen kivel tölti az éjszakát!
Bár nem nézném ki belőle...de apámból sem néztem volna ki, hogy ilyen emberré fog válni.

Az ösztöneim azt súgják, hogy hibát követtem el és utána kéne mennem, de az eszem ennek az ellentétét hangoztatja: ez volt a helyes lépés.
Idegesen kirángattam a kezeimet a hajamból és úgy határiztam, hogy megpróbálok aludni. Így nyugalomban visszajöhet Bokuto, amikor úgy érzi. Vajon visszajön? Remélem nem esik baja...annyira feldúlt volt! De hiszen már jóformán felnőtt...tud vigyázni magára...ráadásul nekem semmi közöm hozzá.
Azok után, amit mondtam neki nincs jogom aggódni miatta...
Egy ideig csak forgolódtam, de a zavaros gondolataim hatására ki tudja mikor mégis álomba zuhantam.
--------------------
,,Anya elmegyünk a parkba?-kérdeztem lelkes hangon. Annyira rég voltam már! Ráadásul Iwa is mindig ott van, akivel mostanában szoktam játszani. Nagyon kedvelem, olyan vicces és ő hajlandó hintázni velem. Mindenki fél tőle, de szerintem csak kicsit ijesztő.
Ugye mehetünk? -a tekintetem könyörgővé vált; nagyon szerettem volna menni. Még a számat is bebiggyesztettem, hogy nagyobb legyen a hatás. Mindent a sikerért, nem igaz?
-Kicsim most nem lehet, sajnos el kell mennem a bankba, de majd esetleg holnap? Az is lehet, hogy apa fog elvinni, mit szólsz? -a válasszal cseppet sem voltam elégedett. Apa nem is foglalkozik velem! Egyébként is én Anyával akartam menni. Megmakacsoltam magamat.
-De hát a holnap olyan messze van és lehet hogy megint el kell menned...Apa pedig sosem visz el engem mert sosem látom. Légyszi anyaaaa! -nyaggattam tovább, mint ahogy egy csak egy kisgyerek tudja nyaggatni az édesanyját.
-Kicsim, ma tényleg nem tudlak elvinni. Ígérem, hogy holnap elviszlek és beszélek Iwa anyukájával, hogy biztosan tudjatok együtt hintázni-szólt hozzám ismét nyugodt és türelmes hangon, hiszen tudja, hogy milyen lelkes tudok lenni ha a hintáról van szó.
-Jól van -egyeztem duzzogva, aminek láttán anya megpuszilt és felkapva a kulcsát elindult. Tudta, hogy bedurcáztam, de láthatóan tényleg nem volt rám ideje. De kár...akkor remélek holnap tényleg mehetünk majd...
-Vigyázz magadra és ne nyiss ajtót senkinek, nálam van kulcs, sietek vissza! -készségesen bólintottam, majd az ajtócsukódás után leültem a konyhapulthoz.
Ekkor vettem észre, hogy itthon hagyta a telefonját. Tudom, hogy nem szabadna, de ha nincs nála telefon, akkor a munkahelyén dühösek lesznek rá. Egyik reggel boltba ment és folyton csörgött. Nem mertem felvenni, mert nem szeretek idegenekkel beszélni. Később hallottam, hogy Anya nagyon feldúlt volt, mert elvileg egy fontos megegyezéssel kapcsolatban keresték. Vagy valami hasonló szó volt...nem emlékszem...
Felkaptam a telefont és céltudatosan elindultam abba az irányba, amerre Anya indult. Láttam, hogy háttal nekem épp egy zebrán kel át, úgyhogy utána kiáltok, hogy észrevegyen:
-Anyaaaa!
Ezután minden olyan hirtelen történt. Anya felém fordult ám ekkor egy autó élesen bekanyarodott a sarkon. Fékcsikorgás hallatszott...majd csend...ijesztő csend. Miért nem hallok semmit se?
Amikor visszapillantottam anyára...hová tűnt? Mintha az az úton fekvő alak ő lenne...de miért fekszik ott? Miért nem mozdul? Mi ez a növekvő vörös tócsa? Vérzik?
Gondolkodás nélkül odarohantam
-Anya!-kiáltottam de nem válaszolt.
-Anya!-elkezdtem rázni de még mindig semmit nem reagált. A vértócsa pedig egyre csak nő és nő. Az orromat ellepi egy szag...olyan kellemetlen és szokatlan...sosem éreztem hasonlót.
-Anya ne! Anya ébredj! -próbáltak elrángatni tőle, de nem haPróhagytambáltam felkelteni anyát, de nem mozdult. Miért nem kel fel?
Nagy nehezen egy férfi lerángatott róla és én hiába kapálózom és sírok. A férfi távoltartott tőle.
Egyenruhás emberek egy takaróval leterítették az arcát és engem pedig hazavittek, ahol apa várt rám könnyes szemekkel. Ekkor már világos volt. Anya halott.
------------------
Verejtékben fürödve riadtam fel. Mostmár ritkábban álmodok erről, de még mindig ugyanolyan borzalmas. A pszichológus is azt mondta, hogy idővel elmúlik és akkor jobb lesz, de tévedett. Egyszerűen, mikor elfelejtkeznék róla mindig visszajön és nem hagy nyugodni ez az egész. Szerencsére ritka, hogy kiabáljak álmomban, de ilyen is előfordul. Ilyenkor általában azt hazudom, hogy nem tudom mit álmodtam, mert így könnyebb...az emberek pedig nem kérdezősködnek, mivel nem gondolják helyénvalónak. Megvan az előnye annak, hogy mindenki ilyen udvarias itt.
A nagy csend miatt körülnéztem a szobában. Koromsötét van, de Bokuto továbbra sem tért vissza. Vajon mennyi idő telt el? Ekkor ránézve a telefonomra megállapítom, hogy egy kicsivel több, mint egy óra. Vajon hol lehet?

Kisebb nagyobb javításokkal, de itt van a folytatás ❤