Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

XIV.fejezet

Bokuto

Őszintén mondom, hogy nem számítottam ma már semmi izgalmasra, de ez az ötlet zseniális! Mondjuk nem is vártam mást tőle, hiszen látszik rajta, hogy milyen okos! A terv önmagában is kellemes meglepetés volt; emellé grátisz volt az, hogy kettesben leszünk.
Amikor megragadta a karomat és amikor később én kezdtem el magammal húzni a domb felé, nem kerülte el a figyelmemet az az apró változás az arcán...jó nem is volt annyira nagyon apró, de feltűnőnek sem mondanám. A lényeg a lényeg: Akaashi zavarba jött és valami más is volt szerintem, mert ha jól sejtem akkor ő is azt érezte amit én. Ezt a szikrázó dolgot, ami az ember egész testét elönti....mintha valaki megrázna azzal a sokkolóval, vagy hasonló. Nyilván ez sokkalta kellemesebb volt annál ha megráz az áram, de ez a legjobb hasonlat, amivel elő tudok állni.
Én ezt már felismerem, hogy micsoda, hiszen egyszer már éreztem hasonlót. Ez azt jelenti, hogy vonzódom hozzá; nem is kicsit, bár ez nem újdonság. Egy múltbeli emlék villan be...az exem arca...ő ébresztett rá bizonyos dolgokra. De ez az elektromosság, amit most is érzek, ahogy fogom az alkarját; ez sokkalta intenzívebb. Elégedettséggel tölt el a tudat, hogy pont vele érzem ezt. Azért még oda kell figyelnem, mert ezzel még később kellemetlen helyzetbe hozhatom szegényt. Van bennem egy kis remény, hogy a zavarát az enyémhez azonos vonzalom okozta, de nem lehetek benne teljesen biztos. Ráadásul mi van, ha így van, de nincs tisztában az érzéseivel? Milyen ijedt lehet szegény, ha tényleg így van...anno én nagyon rosszul kezeltem ezt az egészet. Hülyeséget hülyeségre halmoztam, mire képes voltam elfogadni magamat úgy, ahogy vagyok.
Na jó, ne is gondoljunk erre...hiszen már elhatároztam, hogy csak a barátja leszek! Semmi közöm hozzá úgy! Bokuto ezt azonnal verd ki a fejedből!

A dombra felérve én azonnal hanyatt vetettem magam hatalmas puffanással elterülve a pázsiton és az eget kezdtem fürkészni. Olyan gyönyörű és tiszta itt az ég! Itt mindig láthatóak a csillagok, amióta az eszemet tudom...ellentétben a mi környékünkön, ahol ez sajnos nem így van. Ott az utcai világítás és a szennyezett levegő áthatolhatatlannak tűnő falat képez köztem és a fényes égitestek között.
Mikor sokat vagyok Tokióban mindig hiányzik ez a nyugalom, ami eláraszt, ha felnézek éjszaka. Órákhosszat sétálgatok a környéken, minden egyes este, mert az eszembe akarom vésni a pontos helyzetét az egyes csillagképeknek is az adott napon. Persze sose sikerült, de próbálkozni lehet, nem igaz?
Ahogy idősebb lettem arra gondoltam, hogy a tetoválás majd segít és miután megcsináltattam tényleg segített is, de azért mégse ugyanaz. Minden reggel nézegetem a tükörben, de ehhez az élményhez akkor sem hasonlítható.
A gondolatra elégedetten kifújtam az eddig visszafojtott lélegzetemet, ami mihelyst kiszabadult kerekded párafelhőként távolodott tőlem.
Ahogy ellfordítottam a tekintetemet a horizontról, hogy megnézzem Akaashi reakcióját, meglepetéssel tapasztaltam, hogy ő csak álldogál mellettem és úgy néz felfelé, néha rámsandítva, amikor azt hiszi, hogy nem veszem észre, hogy figyel. Bár azt nem tudhatja, hogy amikor azok a sötét íriszek rámvillannak azt azonnal megérzem. Nem tudom megmagyarázni, de mintha a testem reagálna arra, hogy ő figyel. Elsőre fura volt, de most így estére kezdtem hozzászokni; nem mellesleg túl fáradt voltam ahhoz, hogy zavarba hozzon.
Miután később sem kívánt megmozdulni; csendben felkönyököltem és megveregettem magam mellett a gyepet.
-Na, feküdj ide mellém, sokkal jobban látni úgy mindent! Ha nem akarsz feküdni, akkor meg legalább ülj le; olyan furcsa, hogy csak úgy álldogálsz!-a hangom szinte álmodozónak hangzott, de hiába; ezt teszi velem a csillagnéző-túra.

A felszólításomra végre -mégha mindenféle reakciót nélkülözve is- levetette magát a fűre; egy kicsivel több mint egy karnyújtásnyira. Felvontam a szemöldököm a távolság láttán, elvégre a csapatban nálunk mindenki-jobb esetben-egymás mellett, máskor-rossz esetben- egymáson fetreng akárhol is vagyunk. Végül nem szóltam semmit. Lehet, hogy nem szereti a közelséget vagy csak egy kis teret akar a mai sűrű nap után. Az előbbi megmagyarázná azt a furcsa tekintetet, amikor egymáshoz értünk.
Annyira érdekelne mi jár a fejében! Miért nem teremttettem gondolatolvasónak...

Itt van a folytatás, az esti csillagnézés kezdete ;) Már alig vártam, hogy legyen lehetőségem kirakni nektek, úgyhogy remélem, hogy tetszik! ✨

---------
Jajj istenem ezt az egymáson fetrengős kicsi a rakást mindig elképzelem és annyira vicces 😂😂