Minden út Miyagiba vezet(Bokuaka ff.) ✔

VIII.fejezet

Bokuto

A vacsora végén a beszélgetésünket egy bejelentés zavarta meg, amiből csak egy lényeges infó maradt meg nekem: a hétvégén együtt fogunk megszállni. A hír hallatán nagyon megörültem. Hiszen így még több időt tölthetek Akaashival!! Lesz esélyem még lenyűgözni is meg akár egy szobában is lehetünk...akkor aztán pláne tudnánk sokat beszélni, mielőtt haza kell menjünk. Sajnos elég kevés időnk van közösen, de ezt maximálisan ki fogom használni.

Eredetileg is említették, hogy hozzunk 3 napi ruhát, de azt senki sem mondta, hogy emiatt. Ja jól sejtem ez eredetileg is tervben volt; csak meglepetésnek tartogatták. Nem csak én örültem meg az új helyzetnek; némelyek tapsolni kezdtek; míg mások lelkesen egymás szavába vágva magyarázni a terveikről.

Miután pedig nehézkesen bár, mindenki kilépett az ajtón; az Aoba Joshai egy emberként indult el hazafelé, míg mi itt várakoztunk.

Alig bírtam magammal, de ahogy láttam mások sem voltak kevésbé izgatottak. Általában nem szokott ilyen lenni csak az edzőtáborokon.
A gondolataim persze azonnal visszakanyarodtak a szoba kérdéséhez. Vajon lakhatok vele egy szobában? Vagy legalább a szomszédosban? Remélem, hogy szerencsém lesz ebben. Hiába dumáltunk evés közben; nem lehetett semmit se leolvasni az arcáról. De néha mintha a szeme villant volna egyet. Már észrevettem, hogy az arckifejezése általában nem tükrözi az érzéseit. Amit viszont nem tud az az, hogy a szeme elárulja. Ha valaki odafigyel, akkor a mélykék íriszei rengeteget mondanak. Kicsit olyan, mint egy rejtvény  amit meg kell fejteni, hogy igazán megértsd. A fejtegetés során sajnos nem tudtam még kiolvasni, hogy rólam mit gondol, de az biztos, hogy ezt is ki fogom egyszer deríteni.
AZ ezután következő kb. fél óra a reakcióinak elemzésével telt, szóval elég csendes lehettem, de senki se tette szóvá, úgyhogy nem baj. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy lassan mindannyian szállingóznak visszafele hozzánk, de Agaashi és a barátja még sehol sem voltak. Eltelt még negyed óra és még mindig semmi. Azt már tudtam, hogy Agaashi a közelben lakik és az ászuk pedig a szomszédos házban él. De akkor hol lehetnek már? Hiszen már rég itt lehetnének! A gondolataimból Oikawa mézes-mázos hangja rángatott ki:
-Boku-chan talán vársz valakire? Ne aggódj mindjárt itt lesznek, Iwa-chan írt, hogy kicsit elcsúsztak valami miatt.
Döbbenten fordultam a látványosan álmodozó fiú felé. Ők már írogatnak egymásnak?? Hogyan, mikor és miért? És én miért nem csetelek Agaashival még? Oikawa az arckifejezésemet látva nevetve hátbaveregetett.
-Tudod Iwa-channal rájöttünk, hogy régebben egy iskolába jártunk csak aztán elköltöztem és azóta nem beszéltünk. Úgyhogy most bepótoljuk az elmulasztott időt -magyarázta; én persze alig bírtam visszatartani a mély sóhajt, ami feltörni készült belőlem.
Ezzel picit megnyugtatott. Ezekszerint akkor régi barátok, ami miatt most hamar egymásra találtak. Nincs semmi ami miatt aggódnom kéne! Agaashival még csak most találkoztunk. Már korábban számot cseréltünk, szóval majd tudunk beszélni azután is, hogy hazamentem. Addig meg különben is felesleges. Hiszen együtt fogunk lakni! Ettől a tudattal nyugtatgattam magam és az környéket fürkészve figyeltem, hogy mikor fordulnak be az utca végén.
Oikawa közben még felhozott ezt-azt Iwaizumival kapcsolatban, azonban már csak fél füllel figyeltem rá. Beismerem, hogy az agyam szinte lenémította szegény srácot; az is igaz, hogy cseppet sem zavartatta ettől magát. Csak mondta és mondta  mikor megütötte a fülemet az egyik mondata; pontosabban abból is egyvalami:
- Bár szerintem akkor Akaashit is ismernem kellene -elmélkedett, de ebből én csak a megszólítást hallottam meg.
-Akaashi? Nem Agaashi? -néztem rá döbbent arccal, mire Oikawa elnevette magát.
-Agaashi? Ez kész -nevetett tovább, mire durcásan elfordultam tőle. Ezekszerint egész eddig rosszul mondtam a nevét, de akkor miért nem javított ki? Várjunk...lehet, hogy kijavított, és nem is tűnt fel? Úristen, de kellemetlen lenne! Remélem nem ez a helyzet... Ekkor azonban bevillant, hogy ez történt. Én persze kínomban rángatni kezdtem az eddig két irányba gondosan beállított hajam; a vicc az, hogy néha jól mondtam a nevét...máskor meg nem. Még következetesség sem volt benne...mekkora hülyének tűnhetek. A kellemesnek nel mondható hajtépésemnek két eredménye lett: Oikawa kirángatta a kezeimet a fürtjeim közül és helyre tett; másfelől a hajam szinte teljesen lelapult; szóval immáron az arcomba hulltak az ezüstös tincseim. Hát még ez is...nem arról van szó, hogy ne szeretném így a hajam, de az a frizura annyira a szívemhez nőtt! Most meg Akaashi ("nem Agaashi! -emlékeztettem magamat") ezzel a rendezetlen izével a fejemen fog látni. Hát már nincs mit tenni. Legalább illik a lekonyuló számhoz, amit nem tudtam megakadályozni ekkor már.
Minél több idő telt el; annál inkább hülyén éreztem magam.
Oikawa pedig nem bírta tovább az állítása szerint "hervasztó" viselkedésem és a vállamra téve a kezeit igyekezett megnyugtató szavakat intézni hozzám:
-Boku-chan, drágám nem lesz semmi gond. Köztünk szólva szerintem ultra dögös vagy ilyen lazán "most keltem az ágyból" hajjal, szóval ha Akaashi egy picit is érdeklődik irántad tuti, hogy oda meg vissza lesz.
A visszacsatolása egy kicsit feldobott és immáron-mégha félgőzzel is-vártam, hogy megérkezzen a várva várt páros.

Mikor végre megláttam őket nem bírtam megállni mosolygás nélkül. Ahogy végigmérem a magas; izmos alakját egyre inkább előnt újra a megkönnyebbülés, hogy van még 2 napunk együtt.
Ez lesz a tanév legjobb hétvégéje!