19.| CUE
SZEPTEMBER.
A csapat kint ül egy szép mesébe illő réten, és éppen a múlt történéseiről beszélünk. Arról, hogy mégis mi történt pontosan vörös hajú barátnőmmel, illetve arról, ami velem. Az utóbbira még nem nagyon találtam választ.
— Csak villanásokra emlékszem. - kezdte Beverly, és ujjaival babrált. — De, mintha meghaltam volna. Talán ezt éreztem. Láttam mindenkit, mindnyájunkat a ciszternában. Csak már öregen, vagyis inkább felnőttként.
— És m-mit csináltunk ott? - tudakolta meg Bill és kíváncsian nézett a lányra.
A lány megrázta a fejét. — Az volt bennem, hogy féltünk. Rettegtünk és......azt hiszem ezt sosem felejtem el.
Ekkor a dadogós hirtelen felpattant és kezébe vett egy éles tárgyat, ami a fűben hevert. Egy üvegszilánkot.
— Esküdjünk meg a-arra, hogy ha nem halt meg és egyszer visszatér, mi is jövünk.
Én voltam az első, aki feltápászkodott, Richie mellől. Engem követett lassacskán mindenki.
Bill végighúzta a szilánkot a saját kezén, eközben egy fájdalmas grimaszt vágva.
A szemüvegeshez lépett, akinek nem csak az arca torzult el, de még hallatott is egy apró kiáltást.
Én következtem, viszont nekem egy izmom se rezdült. A sok fájdalom után, ami ért, ez már semmi.
Miután mindenki megvolt, lassan megfogtuk egymás kezét és egy körbe álltunk.
Így voltunk egy pár percig, aztán mindannyian elengedtük a másikat. Legelőször Stanley szólalt meg.
— Nekem mennem kell. - végignézett rajtunk gúnyosan. — Vesztesek.
Egy ideig még faarccal kémlelt minket, majd megjelent egy mosoly az arcán. Mindenki elnevette magát, majd néztük, ahogy elhalad mellőlünk.
Lassacskán, de mindenki elpárolgott a csapatból, csak én és Richie maradtunk. A fiú szégyenlősen rám sandított, bizonyára gondolkozott azon, hogy mit is mondjon.
— Köszönöm. - böktem ki végül, mire értetlenül nézett.
— Mit?
Apró mosolyra húztam a szám. — Mindent. - fordultam felé és kezéért nyúltam.
Nem érdekelt, hogy mindkettőnké véres, akkor az volt a legkevesebb problémám.
— Amikor ott feküdtél, az alaksorban, mozdulatlanul.....azt hittem tényleg elveszítettelek. - nézett le, de kezemet annál erősebben szorította.
— Nem szabadulsz ilyen könnyen tőlem, Tozier. - váltottam át pimasz mosolyra, amit ő is viszonzott.
— Ajánlom is, Hale.
Figyelmeztetés nélkül közelebb hajolt. Már nem lepett meg annyira, mint mondjuk első alkalomkor, de még így is fura volt.
Ajkaink szinkronban mozogtak egymással, Richie keze pedig lejjebb csúszott a derekamra. Beletúrtam szinte már fekete színű hajába, viszont nem tartott sokáig ez az idilli, mivel véletlenül legurultunk a farönkről, amin eddig ültünk. Mindketten felnevettünk, majd Richie felém kerekedett.
— Légyszi, ne itt tegyél magadévá, ha kérhetem. - nevettem tovább, akarattal se lehetett volna levakarni a mosolyt az arcomról.
— Eszemben sincs. Azt majd otthon.
És így telt el a nyári szünetünk, 1988-ban. Lehet rá akármit mondani, de azt senki se tagadja, hogy nem volt izgalmakkal teli.
Szereztem barátokat, néha véletlenek folytán, de néha a saját akaratom miatt. Megtaláltam azt az embert, aki képes az idióta poénjaival és beszólásaival nap, mint nap megmosolyogtatni és már a puszta jelenlétével felvidít.
Továbbá tanultam dolgokat magamról. Talán nem az vagyok, akinek eddig gondoltam magam, de ez egyáltalán nem rossz dolog.
Hiszen én is ember vagyok.
Aki viszont a hangjával öl....
Huh, hát nem is tudom mit írjak ide. . .
Eszméletlen látni, hogy mennyi embert magával ragadott a könyvem és annak mondanivalója. Nagyon szépen köszönöm a sok-sok olvasást és szavazást, amit az idők során kaptam tőletek, néha ezek az apró dolgok vidították fel akár az egész napomat, szóval ezért nagyon hálás vagyok!
Remélem mindenki jól van és új erővel tud majd nekivágni az új évnek, ha már a mostani ilyen rosszul alakult. :/
Még egyszer köszönöm, hogy olvastátok a könyvem, megtiszteltetek vele! Legyetek jók és ne feledjétek, jövőre bepörgünk ezerrel. ;)
▬▬