17.| ALIVE
DÖBBENT. Így éreztem magam, amint megláttam Stanley testét, ahogyan egy hosszú arcú nő konkrétan eszi az arcát. És szerintem nem csak én éreztem így, hanem mindenki más.
Gondolkoztam és már vettem a levegőt ahhoz, hogy sikítsak, de Richie befogta a számat. Nem értettem miért, hiszen valamit tennünk kellett.
Ekkor viszont a nő lassan elhátrált a göndör mellől, véres arccal. Eltűnt az egyik csatornában és remélem ezentúl soha többet nem jön vissza.
Viszont még egyszer utoljára visszanézett, de akkor már nem az ijesztő, festményszerű alak volt az. Nem, ez AZ volt.
Ördögien mosolygott ránk, mint mindig, majd pár másodperc múlva ismét eltűnt, mostmár véglegesen.
Mindenki odarohant Stan-hez, aki hangosan felordított és felült, kicsit hátrálva a földön.
— Miért hagytatok el? - üvöltötte már-már sírva.
Elképesztően megesett rajta a szívem, így jobb ötlet híján, szorosan magamhoz húztam remegő testét.
Elkezdtem csitítgatni és azt mormolni, hogy nincs semmi baj, minden rendben lesz. Mivel tényleg így gondoltam. Vagyis inkább reméltem.
Sírása kicsit abbamaradt, ahogy a kiabálása is, így lassan elengedtem és biztatóan rámosolyogtam. Ő bólintott egyet, jelezve, hogy már megnyugodott.
Hirtelen Bill felpattant mellőlem, magához véve Mike fegyverét. Látszólag senkit nem érdekelt, vagy csak nem vették észre. Mindenki a göndörrel volt elfoglalva.
— Bill! - ordítottam utána, mire mindenki egyből megfordult. A fiúnak nyoma sem volt.
Gondolkodás nélkül utánarohantam, mögöttem jött Eddie és Richie is, a többieket nem tudom. Őket nem hallottam, csak az említettek hangját tudtam beazonosítani.
— Beverly!
Hallatszódott a dadogós kétségbeesett hangja. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér, de ezek után mégjobban rágyorsítottam.
Amint elértem egy nagyobb csatornához, végleg ledermedtem. Ott lebegett, a legjobb barátnőm, felfele nézve a levegőben, látszólag teljesen tudatán kívül.
— Bev. - suttogtam, könnyes szemmel és egész végig őt figyeltem.
— Ott hogy lóghat így? - tudakolta meg Richie félve.
— Nem lóg. - mormoltam. — Lebeg.
— Srácok. - szólalt meg Eddie, aki végig felfele nézett.
Követtük a példáját, és ekkor szembesültünk vagy ezernyi testtel, amik ugyanígy lebegtek a levegőben, mint Beverly-é.
— Azok ott...
— Az eltűntek. - vágott közbe Mike, mire mindannyiunk szája tátva maradt a látványtól.
— Szedjük le őt. Gyertek. - ugrott fel a négerre Ben és már nyúlt volna a vörös hajú lábáért.
Végül sikeresen lehúzta őt a földre, szeme rideg volt, mintha üveg lenne. A duci fiú két keze közé fogta a lány arcát és elkezdte szólogatni őt.
— Bev! Beverly! Miért nem csinál semmit? Mi történt vele? Beverly ébredj! Légyszi! - Ben körbeölelte vékony nyakát, majd hirtelen egy váratlan dolgot csinált.
Megcsókolta.
Egyszerre néztem végig a jelenetet döbbenten és szomorúan. Nem halhatott meg, nem létezik. Valahogyan biztos visszalehet hozni. Talán ha megpróbálnám....
Befejezni nem tudtam a gondolatmenetemet, mivel a lány élesen beszívta a levegőt, szeme pedig újra visszatért az eredeti színűre.
Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, majd ezután Bev elkezdett motyogni valamiféle szöveget, amit nem teljesen értettem. Valamiféle vers lehet.
Richie a kezemért nyúlt, majd erősen megszorította azt, miközben tekintetünk egy percre sem hagyta el az előttünk lévő párt.
Nem tétováztam, rögtön a lány karjaiba borultam. Elképesztően örültem, hogy Beverly jól van és él. Ez volt a legfontosabb abban a pillanatban.
Hogy él.
~~~