12.| SCREAMS AND FEARS
BILL-ÉK GARÁZSA EGÉSZEN OTTHONOS VOLT. A fiú éppen egy vásznat tett ki a falra, miközben mi lehúztuk a garázs ajtaját.
Ben átnyújtott neki egy kis képet a régi Derry-ről, amit be lehetett illeszteni a diavetítőbe.
— Ott. M-megjelöltük, ahol G-g-georgie eltűnt. - mutatott rá egy adott pontra a dadogós, én pedig helyet foglaltam Beverly és Ben között, közvetlen a vetítő mellett. — Ott van a vasgyár. És a fekete ház. Mindenhol csatorna van, ahol-ahol ezek a bajok történtek. És összefutnak a...
— A kútnál. - vágott közbe a duci fiú.
— Egy Niebolt utcai telken van. - nézett ránk Stanley aggódva.
— Az a rom, ahol a csövesek meg a drogosok szoktak összegyűlni? - tudakolta meg Richie, szemöldökét összehúzva.
Eddie eközben elővette az inhalátorát, de pár szívás után is úgy nézett ki, mint aki fuldoklik. Elkezdtem megsajnálni szegényt, látszik rajta, hogy megviseli a dolog.
— Ijesztő hely. - hallottam meg Bev hangját mögülem. — Mintha mindig figyelne valaki.
— Én ott láttam. - lihegte az asztmás kétségbeesetten. — Ott volt a bohóc.
— Akkor lehet.....lehet, hogy AZ ott lakik. - kezdett el kicsit izzadni Bill, arcán már jól kivehetőek voltak a cseppek.
Kezd lassan összeállni a kép. Tehát AZ, a bohóc, aki mindenkit kísért huszonhét évente előjön szerény hajlékából, hogy kisgyerekeket gyilkoljon, majd utána..........visszamegy téli álmot aludni, mintha mi sem történt volna?
— Nem tudom elképzelni, hogy ott bárki is lakik.
— Muszáj erről dumálni? - pattant fel Eddie és beállt közvetlen a diavetítő elé. — Már-már ígyis alig kapok levegőt. Szünet van, nincs suli. Én meg szívjak ezzel a kibaszott asztmával?! Hát kurvára nem! - idegeskedett és letépte a vásznat a falról.
— Mit csinálsz? Tedd vissza! - szólt rá Bill és fenyegetően rámutatott.
Eddie viszont megrázta a fejét. Egy bizonyos ponton megtudtam érteni a srácot, bár nekem nincsen betegségem, de biztos vagyok benne, hogy nem lehet könnyű asztmával élni.
— Hé, Eddie. Nyugodj meg, oké? Mély levegő, be és ki. - álltam fel én is a helyemről és odasétáltam mellé, kitéve két kezemet magam elé.
Ekkor viszont a vetítő elkezdett fura módon viselkedni. Össze-vissza kapcsolgatott, teljesen magától. Különböző képeket mutogatott, olyanokat, amik nem is voltak benne.
— Most mi van?
— Nem te csinálod? - nézett rá furán a sötét hajú Bill-re.
— Vigyázz, mutasd. - lépett a géphez Mike, de ránézésre ő sem tudta mi történhetett.
Eddie ellépett mellőlem, de én olyan szinten lefagytam, hogy szerintem teljesen eltakartam a többiek elől a látványt.
Rengeteg kiskori kép jelent meg Bill-ről és az öccséről, amik másodpercenként váltakoztak. Az utolsón szintén ők voltak, a kamera pedig ráközelített a fiatal és életvidám Georgie-ra.
Ezután pedig a mellette álló nőre, akinek vörös haja volt és a szél miatt az teljesen eltakarta az arcát.
Hallatszódott egy halkabb sikoly, majd az arca hirtelen elkezdett megváltozni. Már nem a napsütötte nő nézett vissza ránk, hanem valami sokkal rosszabb.
A bohóc.
Richie-ék elkezdtek bepánikolni, tisztán hallottam, ahogy hátul kiabálnak.
Ledermedtem. Összehúzott szemekkel kémleltem a képet, mert valami fura volt benne. Mintha vonzott volna magához.
A vörös haj lassacskán kezdett eltűnni a bohóc arca elől, ezzel feledve ijesztő külsejét.
— Kapcsold ki. Kapcsold ki! - üvöltötte Beverly is hátulról. — Liv, gyere el onnan!
De nem mentem. Ott ragadtam. Mintha a nézésével megbabonázott volna és arra késztette volna a testemet, hogy ne mozduljak.
A háttérből mostmár mindenki a nevemet kiabálta, de semmit nem reagáltam rá. Egy csapdába kerültem, amiből nem tudom hogyan jöjjek ki.
Hirtelen két kar ragadta meg hátulról a vállamat és húzott hátrébb magához. Ebben az időben Mike felrúgta a diavetítőt, aminek hatására egy másik falra vetítődött át a kép.
A bohóc sehol se volt. Aztán hirtelen, mintha kihajolt volna a falból, hatalmas fogakkal és vicsorítva nézett körbe rajtunk.
Tekintete megállapodott rajtam. Tudtam mit akar. Engem.
Elkezdtem hátrálni, amikor ő is kijött a fehér téglák közül, viszont hátam nekiütközött a szemben lévő falnak.
A szívem ezerrel vert, a levegőt is másodpercenként vettem. Ismét két fal közé voltam szorítva és nem volt kiút. Viszont most nem volt mögöttem senki, hogy megmentsen.
Ekkor bevetettem a legjobb módszerem. A sikítást. Összepréseltem szemeimet, miközben ajkaimat már-már egy fülsüketítő sikoly hagyta el.
Ezt csináltam. Nem tudtam mást tenni, csak ezt. De körülbelül percekig. Nem bírtam abbahagyni, mintha minden stressz és aggodalom most jönne ki rajtam ilyen formában.
Viszont még mielőtt teljesen elért volna engem a bohóc, világosság szűrődött be a garázsba, ezzel együtt sikításom is abbamaradt.
Lassan kinyitottam szemeim és döbbenten néztem a fiúkra, akik ott álltak a garázsajtó előtt és látszólag ugyanúgy meg voltak illetődve.
Néhányuk füléből felfedeztem kisebb vércsíkokat, amiket gondolkodás nélkül tudtam, hogy én okoztam. Vagyis a hangom.
Lihegtem, és úgy éreztem minden erőm kiszállt. A könnycseppek mostanra már csorogtak le az arcomon, és folyton azon járt az eszem, hogy miért pont én?
Richie egyből odasietett hozzám, majd megállt előttem és megfogta két oldalt a vállamat. Azt akarta, hogy a szemébe nézzek, de nem ment. Nem tudtam.
Gondolkodás nélkül egy ölelésbe vontam. Mivel ez kellett nekem most. Vékony karjaival körbefonta derekamat, én pedig a nyakánál fogva húztam magamhoz amilyen szorosan csak lehet.
A csendes sírásom átváltott közepesen hangos zokogásba, arcomat belefúrtam a szemüveges nyakába.
Akkor, abban a pillanatban nem érdekelt semmi más. Csakis a bohóc. Csakis az, ahogyan manipulál engem. És nem csak engem. Hanem mindenkit.
Eléri, hogy féljek magamtól. Hiszen bántottam a barátaimat, vérzett a fülük. Ki tudja, mi lesz a következő. Lehet megütöm őket, vagy esetleg rosszabb. Olyat csinálok, amit még gondolni se merek.
Remegő testemet nem tudta semmi se lecsillapítani. Csak ott álltunk, két ölelkező tini, akik közül az egyik mostmár retteg önmagától.
Retteg attól, hogy mi fog rá várni legközelebb...
~~~