Lily gyönyörű vörös ruhát vett fel. Nem akart kitűnni a haja miatt, ezért nem volt hajlandó a cselédek által már összekészített fehér ruhát felvenni. Őszintén szólva neki sokkal jobban áll a színes. Az én szőke hajamhoz persze az unalmas fehér passzol, éppen ezért vagyok most is abban.
- Szerencsés vagy - pillantott rám Lily a tükörből, majd megfordult. - Ez egy borzalom.
- Szerintem nagyon is illik hozzád - mosolyodtam el. Láttam rajta, hogy nem akarja elhinni amit mondok neki. Sóhajtott egyet, és a karomba kapaszkodva elindultunk ki a szobából. A vendégek már minden bizonnyal megérkeztek, és a királynő megjelenésére várnak lent.
- Nincs nekem kedvem ehhez. Annyi emberrel kell beszélnem, hogy már most megfájdult a fejem. Ígérd meg, hogy végig mellettem maradsz.
- A táncot kivéve igen - kötöttem ki. Nem tudok, és nem is akarok táncolni. Alap műveltség, de én valahogy mindig el tudtam kerülni. A folyosóra érve megpillantottuk Liam herceget, aki a főtanácsosával álltak a fal mellett. Amint észrevett, tátott szájjal nézte meg minden porcikámat. Kellemetlenül éreztem magam, előre engedtem Lily-t, hogy üdvözölje őket és ők menjenek tovább.
- Nem akarunk félreértést - kezdett bele a főtanácsos. - Csupán csak arra gondoltunk, hogy a két nemes nyithatná meg a táncestet. - Liam-nek és Lily-nek gúnyos grimasz ült ki az arcára. Láttam, hogy meg akarnak szólalni, ezért közelebb léptem, és tapsoltam egyet.
- Ez egy remek ötlet. Menjünk, ne várassuk meg a többi vendéget - noszogatni kezdtem őket, mire Lily tette amit kellett, és Liam karjába kapaszkodott. A lépcsőre érve a tömeg már tapsolni kezdett, de senki se értette, ki lehet az a királynőjük mellett. Minden elhalkult, semmit se lehetett hallani, csak a két fiatal cipőjének kopogását. Liam megforgatta maga körül Lily-t, megragadta a derekát, és amint a zene újra felcsendült, megnyitották az első lépésekkel a bált.
Én a fal mellé húzódtam, onnan néztem a rengeteg párt. A főtanácsos se mutatott különösebb érdeklődést a tánc felé, ezért hozott nekem egy pohárral a legfinomabb borból, és mellém állva tartotta szemmel a herceget. A zene végeláthatatlannak tűnt, mintha már órák óta ment volna. Teljesen elszédültem, pedig egy helyben álltam. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, muszáj kimennem.
- Megkérhetném, hogy szól nekem ha Lily keres? - fordultam a férfi felé. - Nem megyek messze, csak az erkélyre kiszellőztetni a fejem. Kicsit rosszul érzem magam.
- Persze kisasszony - bólintott. Amint kiértem sokkal jobban lettem. Nem volt tömeg, a zene is elhalkult, én pedig ráhajolva a korlátra felnéztem a sötét égboltra. A nemesek ezt élvezik? Iszogatnak, mulatnak, de közben eszükbe se jut, hogy a paraszt halálra dolgozza magát a földeken. Bár a mi országunk van a legjobb helyzetben, elkerülhetetlen, hogy valaki ne éhezzen. Már meg kellett volna szoknom, hogy a világ egy igazságtalan hely. Bele kellett volna tanulnom a nemes életbe, a nemesi viselkedésbe, elvégre Lily mellett én is annak számítok. Engem is annak vesznek. Csakhogy az én lelkem sose fog oda tartozni. Ahogy apámé se tartozott.
- Jól vagy? - hallottam meg Liam herceg hangját. Megpördültem, és felnéztem a férfire, aki akkorra már nagyon közel jött hozzám.
- Persze. Lily - kérdeztem volna, de megakadtam a mondatban - Azaz a királynő merre van?
- Robertre bíztam. Én eljöttem érted - megint tegez. Megint elfogott az az érzés, amitől futva menekülnék, de közben a karjaiba vetném magam. Mégis mi van velem? - Szép a kilátás - nézett mögém. Mellém lépett, és ugyan úgy, ahogy én az előbb, letámaszkodott a korlátra.
- igen, valóban az - fordultam meg én is, de nem a kertet néztem, hanem az eget.
- Tudod, hallottam egy szóbeszédet. A királynőről jutott eszembe. A vörös hajúak boszorkánynak jöttek a világra. A feketék ördögnek, a szőkék pedig angyalnak. A barnák pedig azért, hogy szolgálják őket. Ebben a királyságban ez a szóbeszéd életre kel.
- Lily miatt - erősítettem meg, mire bólintott egyet.
- És miattad. - Megszüntette a közöttünk levő távolságot. Beszorított a korlát és a csípője közé, két kezével meggátolta, hogy ki tudjak térni előle. Olyan közel volt hozzám, hogy az orra súrolta az enyémet. Én pedig hagytam neki. A bűvkörébe kerültem, nem bírtam megmoccanni vagy ellenkezni.
- Én azt nem értem, miért van rajtuk ruha - egy ismerős hang ébresztett fel az álmomból. Talán jobb is, ugyanis érzem, hogy a testem olyan forró mint egy katlan. Illetve nem is.. Ez nem én vagyok.
Meleg, puha, lüktető forróság vett körül. Kinyitottam a szemem, és csak akkor jöttem rá, hogy éjszaka átmásztam Jimin oldalára, és most úgy rá vagyok fonódva, mint egy polip. A két apám pedig széles vigyorral az arcukon minket lesnek az ajtóból.
- Jesszusom! - pattantam ki mellőle. Jimin nem zavartatta magát, fel sem ébredt rám. Ugyan úgy feküdt. - Miért vagytok itt?
- Hoztunk neked ajándékot, és reggelit. De ha megzavartunk valamit.. - Kezdett bele KuRo, és hátra nézett az épp ébredező férfira.
- Kifelé. A konyhába. Most! - tagoltam érthetően, mire mind a ketten megszeppenve kivánszorogtak. Egy szavam nem lehetett, amint beértem őket a kezembe nyomták a kávémat, nekem pedig túl nagy volt a kísértés. - Miért kapok tőletek ajándékot? - vontam fel a szemöldököm.
- Tavaly karácsonykor itt voltunk, most viszont nem tudunk. Utazunk tovább. És mielőtt elfelejtettük volna, oda akartuk adni. Még nem tudom, mikor indulunk, de már unjuk a banánt - kacsintott felém, mire megráztam a fejem.
- Azt kétlem. - Szerencsére mind a kettő szellemes férfi, ezért jó néven vették a szar poénom.
***
- Sajnálom - böktem ki végül az utolsó pillanatban. Jiminnel reggel óta nem beszélek. Még köszönni is nehezemre esett, mert végig az volt bennem, hogy igazából csak tettette, hogy alszik, és nagyon is képben volt a dolgokkal, hogy mik is történtek.
- Mit? Azt, hogy apádék ébresztettek és minden bizonnyal azt hitték, hogy dugtunk, vagy azt, hogy éjszaka rám másztál? - Tudtam! Tudtam, hogy tudja. A francba. Már arra is nehéz volt rászánnom magam, hogy kinyögjek egy bocsánatot. Mégis hogy lehet ezt normálisan megbeszélni? - Nézd KiRa, engem nem zavar. Nem fogom kihasználni, hogy éjszaka hozzám bújsz, és nem foglak kellemetlen helyzetbe hozni miatta, mert ahogy látom ez már így is kínos neked - fordult felém egy pillanatra.
- Szóval nem haragszol?
- Én kéredzkedtem be a lakásodba. Ha téged nem zavar ez, akkor én is elvagyok vele. Sokkal jobban aludtam - nevetett fel. A helyzet viszont az volt, hogy én is. Bár nem ébredtem fel arra, hogy szó szerint rámásztam, mégis kipihenten ébredtem. Régebben is ezért szerettem másokkal aludni, csak hát a férfiak nem mindig képesek elviselni, ha a barátnőjük ráfonódik éjszaka. - Megjöttünk - fékezett le az egyik fa mellett. A lombok fölül már látni lehetett a raktár épület tetejét, de nem akartunk túl közel menni. A végén még lebukunk. Már ha itt vannak.
Először egymás mellett mentünk, de aztán kénytelen voltam átadni a vezetést Jiminnek, és mögé sorolni. Kinyitotta az ajtót, és biccentett, hogy menjek előre, fedez hátulról. A raktár helyiség azonban nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Régi bútorok és gépek voltak letakarva illetve ott hagyva porosodni, amik egy kisebb labirintust építettek fel. Egy pillanatra se engedtem le a fegyverem. Jimin balra, én pedig jobbra indultam.
Meg se mertem szólalni, nagyon figyeltem, hova lépek, nehogy zajt csapjak. Minden ajtó mögé benéztem, de a mellék szobák üresen álltak. Egyet kivéve. Belépve azt vettem észre, hogy ugyan olyan székek és eszközök vannak előttem, mint a pincében. Ráadásul a vérnyomok frissek. Éreztem, hogy valaki van a hátam mögött, ezért lenyugodva belekezdtem.
- Még visszajöhet. Itt minden friss, a vérnyom, a félig megevett szendvics... - pillantottam a sarokban levő felborított asztalra.
- Valóban - a szívverésem kihagyott egy ütemet. Az ismeretlen, torz hangtól a lábaim a földbe gyökereztek. Csak arra voltam képes, hogy megforduljak, és megnézzem, ki van mögöttem. A férfi maszkot viselt, ami eltakarta az egész arcát, így érthető, miért olyan furcsa a hangja. Amint a tekintetünk találkozott, elém lépett, és valami nedves anyagot nyomott az orrom elé, amitől rögtön elbódultam.
Erőtlenül hullottam a földre, ő pedig egy pillanat alatt kapott föl a vállára, és indult meg velem kifelé. Próbáltam, kiáltani, oldalra nyúlni, hogy valamit lehúzzak, ezzel zajt csapva jelezve Jiminnek, de meg se moccant a testem. Szépen lassan elnyelt a sötétség.
Erős fájdalomra ébredtem. Ismerős illat lengett körbe, mégse voltam nyugodt. A kezem és a lábam elzsibbadt, a nyakam teljesen beállt, alig bírtam felemelni a fejem. A látásom homályos, ráadásul minden sötét volt körülöttem. Lassan kezdtem hozzászokni, és ráeszmélni, hogy hatalmas bajban vagyok. Mindenem meg van kötözve, be vagyok zárva a saját kocsimba, kulcs nélkül. A szám előtt valami erős anyag gátol meg a sikításban. Mocorogni kezdtem, a könnyeim patakokban folytak. Nagyon féltem, ugyanis megpillantottam a távolból közeledni valamit. Robajától nem hallottam a saját gondolatomat se, fénye teljesen elvakított, ahogy egybemosódott a könnyeimmel. A kocsi a síneken állt, a vonat pedig teljes gőzzel felém siklott. Nem vett észre, csak mikor már késő volt.
Folyamatos dudálásától csak még jobban megijedtem. Megbénított a félelem, biztosra vettem, hogy itt fogok meghalni.
Az utolsó, amit éreztem egy hatalmas csattanás volt, majd az azt követő sípolást és fájdalmat elnyelte a fehér fény.