Amikor eljöttem a táborba, csak azt hittem, hogy edzés lesz. Semmi más. Erre nem az történik, amire számítottam. Nem számítottam arra, hogy Koutaro szobájába fogok sírni, sok-sok zsepivel, Koutaro és Tobio társaságában. Szinte elhadartam nekik, hogy mi történt, és ha visszakérdeztek, rendesen tudtam nekik válaszolni.
- Én nem értem, hogy mi a baja..Tényleg nem - vettem mély levegőt, miközben megtöröltem a szememet.
Jelenleg Koutaronak voltam dőlve, ő pedig a karomat simogatta.
- Hiszen elmondta, [Név] - szólt a szürke hajú fiú - Nem tetszik neki, hogy Atsumu a közeledben van.
- De hisz ő mondta, hogy nem baj, ameddig meg nem bánt. Akkor most?
- Őszintén szólva nekem se tetszik - szólt Koutaro - És valószínűleg ha én ittam volna, akkor nekimentem volna. Viszont ez a te életed. Te döntöd el, hogy kit szeretsz, és kit nem. Azt is, hogy kiben bízol meg, és kiben nem.
- De benne megbízom. Megváltozott. Látom rajta - töröltem meg a szememet.
- Kuroo nem így látja - sóhajtott Koutaro.
- Mert nem ismeri - suttogtam.
- És lehet, hogy te se ismered igazán.
- Én ezt azért nem mondanám - védtem be magam.
- Lehet, hogy azt hiszed ismered, de aztán mégse. Az ember sokfajta oldalát képes mutatni, ha valamit elakar érni. Évek teltek el, és mindenki változik. Senki se marad ugyanolyan. Se te, se én, se Kuroo.
- Nagyon haragszik? - céloztam a fekete hajú fiúra.
- Nem tudom, nem beszéltem még vele - pislogott a szürke hajú - Csak gondolom nem esett neki jól, amit látott.
- De mégis miért? Nem vagyok együtt Tetsuval, az istenért is... - szorítottam meg a takarót magam alatt.
- Lehet épp ez a baja Kuroo-sannak - szólt közbe Tobio.
- Mi? Ne beszélj már hülyeségeket, Tobio - húzódtam el Koutarotól, majd megtöröltem a szememet - Holnap beszélek vele.
- Másnapos lesz - közölte Tobio.
- Akkor is megakarom ezt vele beszélni. Nem akarom, hogy rosszban legyünk. Már most hiányzik, basszus...
- Hiányzik? - pislogott rám Tobio.
- Igen. Mindig itt van velem. Mindig megnevetett. Mindig törődik velem. Mindig azt nézi, hogy nekem mi a jó...Mindig - vettem nagy levegőt, és próbáltam visszatartani a könnyeim - Mindig itt van ha szeretném...
- Basszus, most mit csináljunk? - nézett Koutaro az órára, ami éjfélt ütött - Akane-chan hazament, nincs vele senki - nézett Tobiora.
- Nem merem Hinatat egyedül hagyni - szólt halkan Tobio.
- Srácok én megleszek egyedül is. Nincs baj - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Ne hazudj - mondták a fiúk szinkronban.
Mi legyen? Tényleg nem akarok egyedül lenni, de nem szeretném elrontani a táborukat, és zavarni őket az alvásban.
- Mi legyen, Bokuto-san? - pillantott rá Tobio.
- Írok Akaashinak, hogy nem alszom itt - vette elő a telefonját.
- De Kou...
- Nem - szakított félbe - Igaz itt vagyunk nyáron egy edzőtáborban, ahol nevetnünk kéne, és szórakozni. De mégis hogy tenném ezt meg, amikor az egyik legjobb barátom szomorú?Kuroohoz is mennék, de szerintem már az igazak álmát alussza, és egy tank se tudná felkelteni. Te most ne foglalkozz azzal, hogy velünk mi van. Az a lényeg, hogy te jól légy.
- De miért? - görbült le a szám.
- Néha áldozatokat kell hoznunk, és emiatt nem szórakozunk. És most ebben a pillanatban nem érdekel, hogy mekkora áldozatot kell hoznom, hiszen rólad van szó - mosolygott rám.
- Ne már, mert elkezd megint sírni - szidta le Tobio a fiút.
- Bocsi, bocsi! - emelte fel a kezét védekezésképpen.
Ezután Koutaro írt Akaashinak, hogy ma nem alszik itt. Ezt követően segítettünk a szürke hajú fiúnak az alváshoz való holmijait átvinni a szobámba.
Fél óra múlva az ágyban heverészve kapcsolgattam a TV-t, miközben furcsa érzés volt bennem. Koutaro akkor jött ki a fürdőből. Dereka köré volt csavarva a törölköző, s lelapult hajába túrva fürkészett engem.
- Van valami hideg a hűtőben? - bólintottam, ő pedig elindult a kis konyhába, ami egybenyílt a nappalival, ahol voltak az ágyak is - Húzós napunk volt - nyitotta ki a hűtőmet, majd elővette az üdítőt, és úgy ahogy volt üvegestől beleivott.
- Van pohár is - szóltam rá.
- Hupsz, már megtörtént - mosolygott rám, mire csak megforgattam a szememet - Kérsz? - tartotta felém, és csak a hűtő fénye világította meg őt.
- Aha - nyújtottam a kezemet előre, ő pedig sikeresen beledobta a másfél literes üveget.
Letekertem a kupakot, majd nagy kortyokkal ittam belőle. Amint végeztem az ágy másik felében álló fiúnak dobtam, aki elkapta, majd visszatette a hűtőbe.
- Akarod nézni a TV-t? - tartottam felé a távirányítót.
- Nem igen.
Visszahúztam a kezemet, és Koutaro pont abban a pillanatban dobta le magáról a törölközőt. Ez valahogy nem tudott zavarni. Mivel együtt nőttünk fel, már semmi se lepett meg. Akár Tetsu csinálta, akár Koutaro, nem jöttem zavarba. Viszont azt már nem szerettem, amikor így mászkált.
- Muszáj így flangálnod?
- Tudom, hogy tetszik a látvány - vonogatta a szemöldökét.
- Idióta - vágtam neki nevetve a párnámat, amit sikeresen elkapott.
Visszadobta az ágyamra, majd felhúzta az alsónadrágját, arra pedig egy rövidnadrágot. Ezt követően bebújt az ágyba.
- Szeretnéd fogni a kezem?
- Koutaro, nem vagyok 5 éves - nevettem el magam.
- Olvassak esti mesét? A kislámpát hagyjam égve?
- Jézusom - temettem az arcomat a kezembe, miközben elröhögtem magam - Köszönöm - szóltam halkan.
- Hm?
- Hogy itt vagy nekem...Annyira köszönöm - sóhajtottam egy nagyot.
- Ugyan, ez csak természetes - mosolygott rám, majd a távirányítóért nyúlt, és lenyomta a TV-t - Jó éjt, [Név].
- Jó éjt, Koutaro.
Másnap hiába akartam beszélni Tetsuval, nem volt rá alkalmam. A szobában volt egész nap, mivel másnapos volt, és nem érezte jól magát. Én pedig azért, mert nem beszélhettem vele. Mással viszont beszéltem. Nagyon sokat beszéltem aznap Atsumuval, és szinte az egész napot együtt töltöttük. Jól éreztem magam vele, viszont némi bűntudat azért volt bennem. Főleg akkor, amikor este a szobám előtt újra megcsókolt, és magához ölelve mondta, hogy nem szeretné ha véget érne ez a pillanat. És itt nem bírtam tovább.
- Atsumu..Mégis mit jelentek neked? - suttogtam az ölelésébe.
A fiú elhajolt, majd két keze közé vette az arcomat, és egy puszit adott az ajkamra.
- Talán túl korai lenne ha azt mondám, hogy olyan érzéseim vannak feléd, amik nem barátiak? - mosolygott édesen.
A gyomromban megindultak a pillangók, és majd' kiszakadtak.
- Tudom volt pár év kihagyás köztünk, és a múlt ellenére lehet már nem szeretnél tőlem semmit, de számomra ez olyan, mintha akkor megállítottuk volna az időt, most pedig csak megnyomtunk volna egy gombot, és folytatnánk ott, ahol abbahagytuk. Ugyanúgy beszélgetünk egymással, ugyanúgy nevetünk, és szeretném azt hinni, hogy ugyanúgy érzünk egymás iránt, mint akkor.
- Akkor hogy éreztél irántam?
- Veled akartam lenni mindig. Megakartalak téged óvni. Biztonságban akartalak tudni magam mellett. Megakartalak ölelni. Szeretni akartalak.
- És sikerült? - kérdeztem mosolyogva.
- Igen - simogatta meg az arcomat - Most is. És szeretném, ha megpróbálnánk...
- Mi? - kerekedett el a szemem.
- Persze ha nem akarod, és gyors ez neked, megértem. Csak tudom ha most nem teszem meg, akkor később, ha már hazamegyünk nem lesz rá alkalmam.
- Velem szeretnél lenni?
Atsumu egy kedves mosoly mellett bólintott, majd szorosan magához ölelt, mint valami macit.
- Veled lenni, és összevissza szeretgetni! - bújt hozzám szorosan.
Annyira édes volt abban a pillanatban, hogy úgy éreztem újra belé szerettem. Két kezem közé fogtam az arcát, és megcsókoltam. Atsumu beleremegett a csókba, mégis viszonozta. Másodpercek múlva a derekam köré fonta az egyik karját, míg a másikat felvezette a tarkómra, és magához szorított. Levegőhiány miatt hajoltunk el egymástól, de azt követően újra vissza, egymás ajkára.
Nem tudom mennyi idő telhetett el. De abban biztos vagyok, hogy több, mint 5 perc. Amikor már tényleg kifáradtunk, ő csak egy puszit adott az ajkamra, majd jó éjszakát kívánt és elsietett. A mai szerda este már egyedül voltam a szobámban, mégis nehezen tudtam aludni, hiszen a vigyort, és a boldogságot nem tudtam levakarni az arcomról.
S ennek következtében csütörtök reggel boldogan ébredtem fel.