- Iwaizumi? - szeppentem meg teljesen.
- Mégis mi folyik itt? - rángott meg hirtelen Suga-san szeme.
- Bocsánat a jelentért - fújta ki a kreolbőrű fiú a levegőt.
- Csak a szokásost láttuk, mindössze más iskolai emberekkel - legyintett Daichi.
- Hányadik emelet a tiétek? - kérdezte barátságosan, mit sem törődve azzal, amit az előbb csinált.
- 4 - mutattam felé négy darab ujjamat.
- Akkor jó messze lesztek tőlünk - pislogott nagyokat.
- Ilyen szituáció mellett, össze is teszem a két kezem - szegezte le a tekintetét Asahi-san, majd balra mutatott, ahonnan Lev futott vissza, és egyből le is rohant a lépcsőn. Oikawa futott utána, ám mielőtt lefuthatott volna a lépcsőn, Iwaizumi elkapta a karjánál fogva.
- Mi lenne ha viselkednél? Mások is vannak itt - szidta le azonnal.
- Lev kezdte! Őt is szidd akkor le, Iwa-chan! - nyafogott a csapatkapitány.
- Hallgass már el, és öltözz fel! Olyan vagy, mint valami szatír... - mormogta Iwaizumi az orra alatt.
- Lehet neked nem tetszik, de [Név]-nek biztos, hogy pozitív véleménye van rólam! - nézett rám nagy mosollyal.
- Oikawa-san, őt ne keverd bele - rázta a fejét Tobio.
- És te mit szólsz be, Tobio? - nézett rá csúnyán - Ha bármi kell [Név], csak szólj nekem! - nézett rám mosolyogva Oikawa, mire Iwaizumi csak káromkodott egyet halkan, és elrángatta tőlünk a fiút.
- Úgy érzem ez a tábor érdekes lesz - motyogta maga elé Tobio.
- Szerintem is - nevettem el magam kedvesen.
Végül felértünk a negyedik emeltre, és ezt követően elfoglaltunk egy-egy szobát. Tobio a cuccát bedobta a saját szobájukba, mely az enyém mellett volt, és ezt követően az én szobámba segített bevinni a cuccaimat.
- Meg is volnánk - tette le a csomagomat az ágy mellé - Biztos megleszel itt, Yamamoto-san nővérével? Még cserélhetünk ha úgy gondolod - szólt aggódva.
- Igen, minden rendben lesz. És itt vagy a szomszédban, szóval nem eshet bántódásom. Ráadásul a táborra néz a szobám ablaka is, szóval nem vagyok annyira elszigetelve.
- Megjött egy csapat - nézte hosszabban az ablakot, majd elé sétált, és kinézett rajta.
- Kik azok? - mentem mellé, miközben elhúztam a kezemmel a fehér függönyt.
- Itachiyama - válaszolt Tobio - Sakusa-san iskolája.
Tobio két hete ért haza a Tokiói táborból, ahol több iskolából is találkozott röplabdásokkal. Ott találkozott Sakusa Kiyoomival is. Sakusa-san ász. Tobio szerint egy nagyon jó ász, szóval nagyon várom már, hogy lássam játszani őt is, és a csapatát is.
- Annyira izgatott vagyok - szóltam hirtelen - Itt vagyunk egy nyári táborban, ami eleve nagyon jól hangzik. Nyár, meleg, nagyon jó programok, még ha edzés is van. Mégis itt van a jó idő, az emberek mellkasába beleköltözik a kellemes érzés, és mind együtt vagyunk. Olyan emberekkel vagyunk itt, akiket most nem ellenségként kezelünk, hanem barátok, és a társakként. Igaz nincsenek más lányok itt, csak ketten vagyunk, mégis nagyon várom már, hogy mit fog hozni ez a tábor. Hogy milyen vicces dolgok történnek majd, hogy mennyit fogtok fejlődni, és hogy mennyire leszek majd szomorú akkor, amikor hazamegyünk - szóltam őszintén magam elé.
- Igen - nézte Tobio folyamatosan az udvart - Biztos vagyok benne, hogy ez egy felejthetetlen élmény lesz. Mindenki számára - vezette rám a tekintetét, miközben elmosolyodott.
- Halloooo! - rántott be hirtelen valaki, akinek női hangja volt.
A tekintetem Tobioval együtt az illetőre vezettem, és rendesen megszeppentem. Egy barna, körülbelül 140 centiméterrel, alulra coffolt hajjal rendelkező lány volt az, aki a szobában tartózkodott.
- Hello? - néztem rá teljesen kérdően.
- Yamamoto Akane vagyok! Nyitva volt az ajtó, megláttalak, és remélem, hogy jó szobába jöttem be! - nevetett zavartan, miközben a kezében szorongatta a bőröndje kallantyúját.
- Nem azt mondták, hogy nővére van? - nézett rám Tobio.
- Te vagy Yamamoto-kun..nővére? - néztem rá kérdően.
- Húga - javított ki - Mindenki azt hiszi, hogy a nővére vagyok, pedig a 13 éves húga vagyok csak - mosolygott zavartan - És ha jól tudom, akkor te [Teljes Név] vagy. Igaz?
- Igen. Örülök, hogy megismerhettelek - mosolyogtam rá.
- Kageyama Tobio vagyok. És most megyek, had beszélgessetek - szólt Tobio a szokásos tekintetével, majd intett, és elhagyta a szobát.
- Ő a barátod volt? - nézett a fiú után Akane.
- Legjobb barátom - egészítettem ki a szavait.
- Oh, azt hittem - lepődött meg - Aranyosak lennétek együtt!
- Áh, tűz és víz vagyunk - legyintettem.
- Az ellentétek vonzzák egymást - mosolygott rám, mire mind a ketten elnevettük magunkat.
Akaneval elkezdtünk kipakolni, miközben folyamatosan beszélgettünk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megtaláljuk a közös hangot, de sikerült. Aminek nagyon örülök. Kedves, és nagyon aranyos lány. Elmondta, hogy az anyukájuk csak azzal a feltétellel engedte el, hogy a bátyja vigyáz rá. Állítása szerint viszont inkább ő szokott vigyázni Yamamato-kunra, mintsem a fiú a lányra.
Sokat nevettünk, és az idő nagyon gyorsan eltelt. Én pedig egyre jobban akartam már találkozni két emberrel. Két olyan emberrel, akikkel az iskola miatt csak havonta tudok, vagy még havonta se. Két olyan emberrel, akik már gyerekkorom óta nagy szerepet játszanak az életemben, velük nőttem fel, viszont miután elköltöztem a családommal Tokióból, egészen a Miyagi Prefektúrába, nehezen oldjuk meg a találkozást. Az interneten mindennap beszélek velük, most azonban nem voltak fent egy ideje, szóval már várom, hogy lássam őket.
Olyan háromnegyed 10-kor végeztünk, és döntöttünk úgy, hogy megkeressük a saját csapatainkat. Olyan idő volt, hogy már mindegyik csapatnak itt kellett lennie.
- Taketora írt - húzta elő a telefonját Akane, majd megnézte a testvére üzenetét - A szervezők arra kérnek mindenkit, hogy évfolyamonként menjenek a saját csarnokukba, hogy megtudják mutatni a tornatermeket.
- Akkor menjünk - néztem le rá, majd elindultunk.
Akaneval elindultunk lefelé, és ahogy haladtunk ismerős hangot véltem felfedezni. Egy olyan hangot, amitől a szívem hevesen kezdett el dobogni, és gyorsabban kezdtem el lefelé haladni a lépcsőn. Ahogy a harmadik szintre léptem, megláttam azt a fiút, akit megakartam keresni. Háttal állt nekem, épp becsukva egy ajtót. Szinte remegve indultam meg felé, sietős léptekkel, ő pedig megfordulva, egy nagyon őszinte, és meglepett mosolyt küldött felém.
- Aztakurva! - rogyott össze szinte, és olyan hangosan mondta ki a szót, hogy tőle 7 méterre is tisztán hallottam.
Szinte rohantam felé, és amikor odaértem a nyakába ugrottam, ő pedig a derekamnál fogott meg egy kezével, a másikkal pedig a falba kapaszkodott, nehogy elessen velem. Olyan szorosan öleltem őt, ahogy csak tudtam, miközben éreztem rajta, hogy gyorsan ver a szíve. Gyorsabban, mint nekem.
- Miért nem mondtad? Miért titkoltad el, hogy te is jössz? - szorított magához immáron két kezével.
- Megakartalak lepni... - szóltam érzékeny hangon.
Nem hittem volna, hogy a Tetsurouval való találkozás ennyire felkavarja az érzéseimet. Hiányzott. Annyira, de annyira hiányzott nekem a gyerekkori barátom, hogy szavakba se tudom önteni.
- Sikerült basszus, nagyon is - hajolt el tőlem, majd megfogta két oldalt az arcomat, és gyurmázni kezdte - Szóval ezért nem írtál nekem tegnap óta? - szólt morcosan.
- Ne már! - nevettem el magam, majd elhúzódtam tőle - Nem szeretem ha ezt csinálod.
- Én szeretem - nevette el magát.
- Ismeritek egymást Kuroo-sannal? - jött oda hozzánk Akane.
- Gyerekkorom óta ismerem - válaszoltam a lánynak.
- Oh, Akane-chan. Már akartalak kérdezni, de hol van a bátyád? Úgy volt, hogy együtt jön le velem, hogy ne keveredjen el, mégis valahova eltűnt.
- Taketora? - pislogott a lány - Nem tudom - nézett a telefonjára, majd hívni kezdte a testvérét.
- Yaku! - szólt hirtelen a hátam mögé a fekete hajú fiú - Hol a francban van Yamamoto? - szólt ideges a harmadéves fiú.
- Nem láttad? - ráncolta a szemöldökét Yaku-san, majd ezt követően Tetsurou felé mutatta a telefonját.
A képernyőn Yamamoto-kun épp Live-olt Instagramon. A tábori medencénél volt, és különbözőképp ugrott be a medencébe, majd szállt ki, és ismételte meg.
- Én kinyírom - szólt dühösen a Tetsu.
- Hagyd, tudod milyen - simogattam meg a karját.
- Most mi a szart csináljak? Azt se tudom hol a medence már. A csarnok mögött? De hogy szedjem ki? - túrt idegesen ébenfekete hajába - Yaku, menj, szedd ki.
- Mi van? - hökkent meg a világosbarna hajú srác - Szedd ki te. Te vagy a csapatkapitány.
- Te meg a..a.. - gondolkodott el Tetsu.
- Na látod? - húzott gúnyos mosolyt Yaku-san az ajkára - Húzzál szépen a másodévesedhez!
- Te meg a csarnokba - fintorgott Tetsu.
Yaku-san csak vállat vont, majd tovább ment. Még mindig nem jönnek ki túl jól.
- Lejöttök addig velem? Én elmegyek a medencéhez - sóhajtott a fiú - Akane-chan, neked kell menned a csarnokba? - nézett le a kisebb lányra.
- Elmegyek veled, Taketoraért - rázta meg a lány a fejét idegesen, majd elindult előre.
- Jó kis tábor lesz, igaz? - néztem fel Tetsura. Szerencsére a 173 centiméteremmel nem voltam olyan kicsi az ő 187 centiméteréhez képest.
- Igen - nevette el magát - Egy élmény.
Tetsuval leindultunk az udvarra. A tábor már nem volt csendes, sőt. Tele volt élettel a különböző iskolák miatt. Ahogy mentünk le, láttam a Johsenjit, és az Itachiyamat is. Ezek szerint két iskola van még vissza. A Fukurodani, és a másik iskolát nem tudom. Valószínűleg azért, mert az a lap, amin a nevük szerepet, az a lap, amit Hinata látott, és én nem.
- Mi akkor elmegyünk azért az idiótáért. Te megleszel? - nézett rám Tetsu.
- Meg, igen. Bemegyek a csarnokba Noyaékhoz - intettem neki, mire Tetsu és Akane elmentek a medencéhez.
Jómagam sietős léptekkel mentem be a B csarnokba, ahová a másodéves tanulóknak kellett. Ahogy beléptem, olyan 50 diák lehetett bent. 8 iskola volt, és nem 2-3 másodéves volt az iskoláktól, de azért meglepett, hogy mennyien vannak. A csarnok hatalmas volt belülről. Kettő röplabda pálya volt elhelyezve a terem két felében. Oldalt pedig az iskolák lógói voltak, így tudták az emberek megkülönböztetni, hogy hova kell menni. Hamar megtaláltam a mi sulinknak a lógóját, így sietősen Tanakaékhoz siettem.
- Végre megvagy! - nézett rám Tanaka, amikor odaértem - Ennoshita elment téged megkeresni. Telefonon is hívott téged. Nem vetted észre?
- Úristen, sajnálom! - néztem Tanaka szemébe - Nem volt szándékos, csak összefutottam Tetsurouval, és elment az idő.
- Nem azért mondtam, nyugi - nevetett a kopasz hajú fiú, majd megveregette a vállam - Írok Ennoshitanak, hogy megvagy - kapta elő a telefonját.
- [Név]! - szólított meg Noya, miközben a mellette lévő helyet megpaskolta, ezzel jelezve, hogy üljek le mellé.
Éltem a lehetőséggel, és leültem az osztálytársam mellé.
- Jó sokan vannak, igaz? - néztem körbe.
- Igen. És mindenki minimum 165 centiméter fölött van... - motyogta az orra alatt - Még te is.
- Sajnálom, hogy nagyra nőttem - nevettem el magam - Te is megfogsz nőni, ne aggódj. Még csak 16 éves vagy.
- Igen, jövőre pedig 17 leszek, és harmadéves. Végzős. És majd az elsősök azt hiszik rám, hogy az osztálytársuk vagyok.
- Dehogyis! - nevettem el magam kedvesen.
- De figyeld csak meg! Akkorát nővök a tábor végére, hogy összeszarjátok magatokat! - lelkesedett a fiú.
A hasamat fogva nevettem Noya hülyeségein, miközben körbe néztem a szememmel a csarnokon. Ahogy a nevetésem kezdett elcsillapodni, rendesen szemügyre vettem az iskolákat, és azokat az embereket akik ott voltak. Aztán pontosan arra a helyre ért a tekintetem, ahol a velünk szemben lévő iskola volt elhelyezve, csak a másik oldalon. Az iskola, melynek nagy betűvel volt kiírva a neve. Inarizaki Középiskola. Hogy őszinte legyek, életemben nem hallottam erről az iskoláról. A szememmel végig néztem az összes másodévest, aki ott tartózkodott. 5-en voltak. Minden végig ment a tekintetem, azonban az utolsó személyen megakadt. De nem csak a tekintetem. A levegő is megakadt a mellkasomban. A szemeim kikerekedtek, ahogy egyre jobban bámultam az aranysárga hajú fiút. Valószínűleg nagyon feltűnő lehettem, és érezte azt, hogy nézik, ugyanis a tekintetét felém vezette, és láttam rajta a döbbenetet.
A gyomrom megremegett, és a lábaim remegni kezdtek. Az emlékek záporesőként zúdultak az agyamba, és képtelen voltam ebben a légkörben maradni. A lábaim maguknak adtak parancsot, és álltak fel. Remegő testtel indultam el kifelé, miközben a tekintetemmel a fiúra néztem, aki megindult felém. A gyomrom egyre jobban görcsbe rándult. Sietős léptekkel hagytam el a csarnok ajtaját és ahogy kiértem a nap szinte kiégette a szememet. Senki nem volt az udvaron. Egy lélek se. S mielőtt a szállásra mehettem volna, valaki elkapta a karomat. Ő volt. Más nem lehetett. Éreztem ahogy szorítja a karomat, éreztem az illatát, mely teljesen új volt, éreztem a közelségét, és ő valószínűleg érezte ahogy remegek. Nagyon lassú mozdulattal fordítottam hátra a fejemet, melynek következtében szembenéztem a barna szemű fiúval, akit évek óta nem láttam már. A karomat szorító fiú egy olyan mosolyt festett az arcára, melyet anno is, és a mai napig nem tudok elfelejteni. Azt a piszkosul aranyos mosolyt...
- Szia [Név] - köszönt kedves hangon.
Így történt az, hogy ismét találkoztam azzal a fiúval, akit évek óta nem tudok elfelejteni. Ismét találkoztam Miya Atsumuval.