Charlotte pov. (Mostoha)
A szolgálóm most is aggódva jött be hozzám. Szerintük kezdek megőrülni, a legrosszabb pedig, hogy igaza van. Már nem járok el partikra, sőt, a szobamat se hagyom el mert félek, hogy eljön értem. Az árnyék, amit éjszakánként látok. De már olykor nappal is. A falak és a folyosók közt mászkál. Néha már érzem a lehelletét a fülemen. Azt suttogja "gyilkos". Talán a halott férjem szelleme mászkál itt. Rájött volna, hogy megmérgeztem. Amikor a fiát elküldtem az alvilágba, azt hittem siman fog menni minden. Elintézem az öreget és minden vagyon az enyém. Viszont már nem volt egy nyugodt éjszakam sem a temetés óta. A szolgálóim már orvost, sőt papot is hívtak, de semmi sem segít.
Èjszaka a szokásos kis helyemre bújtam, miközben egy párnát öleltem.
- Ki... Ki van ott? - suttogtam könnyezve, de megint ott volt. Az árnyék. Elfordultam és mire vissza néztem eltűnt.
- Gyilkos! - süvitett a levegőben akár a szél. Az ablak kicsapódott és vadul vergődött. Sikitva álltam fel és csuktam be majd összekuporodva markoltam a függönyt.
- Ki van ott? - szipogtam.
- Nem ismered fel a hangomat Charlotte? Sojáig hallgattad ahogy sikítok. - kaptam vegre választ, de a hang felismerése szó szerint belém nyilalt. Ez a hang a volt férjem fiának a hangja. De hát ő meghalt, akárcsak a többiek azon a szirten. Mind elpusztult. Hacsak nem... Ekkor megjelent előttem. Hosszú fekete ruhában.
Míg a kezében egy kést szorongatott.
Dühösen közelített felém. Lassú kimért léptekkel.
- Vladimir! Kérlek, kegyelmezz! Sajnálom!
- Egy hazug ringyó vagy, ráadásul még gyilkos is! A gyilkosoknak nem jár kegyelem! Majd a pokol mèlyén sem találod a leki békét! Gondoskodom róla! - és ezzel emelte a kést. Egy suhintás es minden eltűnt.
Vladimir pov.
Igorus már napok óta elment. Az ördögökön kívül nincs sok társaságom és kezdek aggódni. Azonban hála az egnek vegre kinyílik az ajtó és hazajön a férjem a kezében egy véres tőr. Bosszút àllt értem. Sietve futottam a karjaiba.
- Vége van?
- Bosszút álltam ne aggódj! Már nem lel bekére a lelke.