– Én ezt nem bírom idegekkel! – csattant fel Phoebe a mellettem levő padból. Én csak mosolyogva ráztam meg fejemet, és kíváncsian vártam az ofőnk reakcióját. Négy éve megy ez így, minden egyes osztályfőnöki órán.
– Phoebe, kérlek fejezd be a hisztit és írd amit mondok! Az istenit, végzős osztály vagytok, ez az utolsó hajrá és mind mentek az egyetemre. Illetve, Joshua és Claire. Veletek most akkor mi lesz? Január van, február a határidő! – míg az ofő a többieket osztotta, én lejjebb csúsztam a széken és balra fordítottam fejemet, hogy Aiden-re nézzek. Aiden az unokatestvérem és a szüleink úgy gondolták jó buli ha egy osztályba teszik a családot.
– Veled mi lesz? – suttogtam, mert nem akartam belefolyni az addigra kialakult parázs vitába, amiben mind a négy személy egy másik végletet fújt. Hogy én mennyire szeretem az ofő órákat.
– Harvard – biccentett. – Veled?
– Alabama – mosolyodtam el.
– Egyszer nagyon össze fognak törni a pályán, én mondom – rázta fejét halkan nevetve, én meg csak vállamat vonogattam.
És hogy miért pont Alabama? Mert az amerikai foci az életem. Arról nem is beszélve, hogy a bátyámon kívül minden egyes férfi családtag oda járt és ezáltal lettek híres focisták. Apa, a nagyapám, apa tesója és még a dédapám is ott játszott. Minden vágyam, hogy az NFL-ben játszhassak, hosszú hosszú éveken keresztül. Az idei végzős évfolyamban én vagyok az egyetlen nőnemű, aki a gimnázium kezdete óta játszik a gimi csapatában. Idén pedig már jöttek az edzők különböző egyetemektől, hogy kiválasszak a szerintük legmegfelelőbb játékost a csapatukba. Az Alabama pedig felfigyelt rám. Én pedig máig is nehezen hiszem el, hogy ez valóban megtörténik velem. Hű.
– Elég legyen! Phoebe, nem bánom, ne írd fel a dolgokat, de akkor hisztizz csendben! Claire, te kérlek küldd el a jelentkezési a lapjaidat, még a héten ha kérhetem. Joshua! Argh! – legyintett idegesen aztán belenézett tanári zsebkönyvébe. – Gyerekek. Neki kell állnunk megszervezni az érettségi bálotokat.
A fiúk azonnal hőbörögni kezdtek, mi, lányok viszont csillogó szemekkel néztünk egymásra. Mikor Mr. Pritchett ránk vezette tekintetét, halványan, meghatódva mosolygott ránk.
– Esetleg vannak ötletek?
– Én arra gondoltam, hogy... – kezdett bele Rebekah, és tudtuk, ma tovább tart az osztályfőnöki. Mert ha ő egyszer belekezd, akkor nem öt perc után fejezi be.
Mivel péntek délutánonként vannak az edzéseink, így gyorsan haza futottam, hogy ebédeljek és már mentem is volna vissza, ha anya nem hoz fel egy kényes témát az asztalnál.
– Milyen napod volt? – kérdezte mikor mindketten leültünk és enni kezdtünk. Apa és a bátyám, anya elmondása szerint valamilyen alkatrészért mentek be a városba, ami a bátyám motorjában tönkrement. Sosem értettem mi a jó abban, ha két kerékre teszed fel az egész életedet, de ha neki ez tetszik és ezt is szereti, akkor áldásom rá.
– Elment – böktem villámat egy krumpliba. Ami mint kiderült kifejezetten finomra sikerült. Mikor aztán feltűnt, hogy anya felvont szemöldökkel, engem bámulva falatozott, eszembe jutottak olyan íratlan szabályok, mint például 'Ha egy szülő az iskoláról kérdez, a válaszod semmiképpen nem lehet semmi, elment, vagy jó. Soha!'. – Mármint. Claire és Joshua még mindig nem adták le a jelentkezési lapokat, szóval ők a levegőben lógnak. Mivel ma csak osztályfőnöki óráink voltak az ofő teljesen ránk szállt, az osztály tanulmányi átlaga csapnivaló, ezerrel diktálta a tanmenetet amit a tanárainktól kapott, Phoebe valahol az első húsz mondat után lemaradt, behisztizett, az ofő vitába szállt vele és ezzel el is repült a nap.
A hosszú és kimerítő válaszom után anya széles mosollyal arcán bólintott.
– Hallottad ki jött a városba?
– Öhm, nem, nem hallottam. Ki? – ittam bele vizembe.
– Hát – fókuszált a csirkemellre, véletlenül sem felém nézve. – Mikor vásárolni voltam, összefutottam Aaliyah-val.
Szám szét nyílt, szemeim kétszeresükre tágultak és így hallgattam anyu mondanivalóját. Mert ezek szerint volt mit.
– Shawn haza jött pár hónapra amíg nem kezdődik el a turné. Mondtam is neki, hogy ma jöjjenek át vacsorára. Annyira örülök, hogy Shawn itthon van, ezer éve nem láttam már! És te sem – csiripelte szabályosan kicsattanva az örömtől.
– Edzésre kell mennem és Cole hoz haza. Úgyhogy én nem leszek itt a vacsorán – töröltem meg számat a szalvétámmal, felálltam és egy szó nélkül indultam meg a szobámhoz vezető lépcsőhöz.
– Tudod, Shawn-t sokkal jobban kedvelem mint ezt a Cole fiút.. És nem csak én vagyok ezzel így.
Lesütött szemekkel hallgattam végig anya mondatát. Az utolsó négy hónapban azt hiszem ezredszerre. Sebaj.
Cole egyébként az évfolyam- és csapattársam. Edzéseken általában együtt szoktunk erősíteni, emellett pedig az én csapatomban játszik. Aztán tavaly olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy elkezdtünk randizni, de a nyári szünet miatt inkább hanyagoltuk a komoly kapcsolatot. Én az Alabama-nál voltam három hónapot, ő pedig a Princetont látogatta meg. Aztán szeptemberben megkérdezte,
leszek-e a barátnője. Én pedig természetesen igennel válaszoltam. Viszont, ő Princeton én Alabama, semmi időnk nem lesz a találkozásra, és bár felvetette, hogy akkor menjek én inkább vele az egyetemre, amit ő választott ki, de akkor inkább szakítok vele mintsem feladjam az álmaimat egy gimis románc miatt. Nem, nem azért dolgoztam, futottam, edzettem ennyit. Az Alabama-nak van az egyik legerősebb egyetemista foci csapata, ahonnan a diploma után a legjobbakat azonnal beválogatják az olyan NFL csapatok, mint például a Los Angeles-i Rams, esetleg a New England Patriots. És én a kettő közül valamelyikbe be akarok kerülni.
– Szia – vette le sisakját Cole, mikor meglátott a pálya szélén a teljes felszerelésemben.
– Szia – vigyorogtam rá, ő pedig csókot nyomott számra. Mhm. Ha a családom nem is kedveli, attól nekem még lehet. Vagy nem? Haha.
– Miután Brooklyn és Cole elég nyálat cseréltek, szeretnék mindenkit megkérni arra, hogy foglalja el a helyét a pályán – futott be a középkorú edzőnk, és szemeit forgatva intett körbe az egész csapatnak. A sok hormontúltengéses barom persze füttyögött, meg huhogott egy sort, de már nem foglalkoztam vele. Megszoktam. – Na. A félévi szünetben remélem sikerült kipihenni magatokat, ugyanis jövő héttől kezdve nem csak pénteken, de kedden és csütörtökön is lesznek edzések. Emellett.. Dylan, ha valami nem tetszik felőlem akár távozhatsz is!
– Elnézést – dünnyögte a bal szélen játszó srác kelletlenül.
– Helyes. Szóval. A Princeton-nak több játékosra van szüksége, ezért a tavaszi bajnokságra többször is hivatalosak iskolánkban. Brooklyn, az Alabama továbbra is csak téged szeretne – mosolygott rám büszkén. Én is az voltam. – Cole, te viszont kérdéses vagy a Princeton-nál.
A susmorgások egy pillanat alatt befejeződtek és mindenki Cole-t pásztázta.
– Tudom.
Tudja? És nem szólt? Jézusom, milyen barátnő vagyok? Annyira lefoglaltak a saját bajaim, hogy eszembe sem jutott megkérdezni Cole-t, hogy vele minden rendben van-e. Kezemet hatalmas tenyerébe csúsztattam, ujjaimat pedig övéire kulcsoltam. Halványan elmosolyodott és enyhén megszorította kezemet, köszönete jeléül.
– Akkor ne ácsorogj fiam, irány a pálya és játszunk! – csapta össze kezeit bólintva az edző majd két csapatra osztott minket és már kezdődhetett is a játék.
– Kék asszony! Kék asszony! – kiáltottam, közben a labdához hajolva. Az edző bele fújt a sípba, én pedig teljesen átadtam magam a focinak.
Edzés után a női öltözőben üldögéltem és a telefonomat forgattam kezeim között. Apa hívott négyszer, Brad haromszor, anya pedig tizenötször. Holott mondtam, hogy edzésen leszek. Remek. Végül aztán nem hívtam fel egyiküket sem, mert úgy voltam vele, hogy körülbelül tíz perc és én is otthon leszek, felesleges külön hívogatni őket.
– Hé, Brooks! – kopogott be az öltöző ajtaján Cole, magamra kaptam a kabátomat és már mentem is ki hozzá. Mikor elé léptem, azonnal fejemre húzta sapkáját. – Vizes a hajad, miért nem hozol magaddal egy sapkát? Vagy legalább egy kapucnid lenne, te lány!
– Erős az immunrendszerem, nem lesz semmi bajom, nyugi – akasztottam kezeimet nyakába, sajátjait pedig derekamra helyezte. Aztán hirtelen magához rántott, egy 'az edzés alatt meg sem csókolhattalak' csókra. Amibe aztán annyira belemerültünk, hogy Cole kezeit fenekemre csúsztatta és ölébe kapott, majd két hosszú lépéssel már csak azt éreztem, hogy hátam a falhoz préselődik.
– Na! – hallottunk magunk mellől hirtelen egy hangot. – Summers és Black. Miért nem lepődök meg azon, hogy ti még az iskola folyosóján sem tudjátok kordában tartani magatokat?
Égő fejjel szálltam le a kaján mosollyal engem és az edzőnket bámuló Cole öléből.
– Bocs, Mr. Rodgers – vonta meg vállát, majd így folytatta: – De nem tehetek róla, hogy egy ilyen isteni nő a barátnőm.
– Cole! – kaptam fel fejemet döbbenten, de ő is és Rodgers is csak vigyorgott.
– Becsüld is meg, Black. Nem mindehol találni ilyen lányokat. De most ha kérhetem menjetek haza. Kedden találkozunk! – intett, aztán elindult a parkoló irányába.
– Lázas vagy kis csillag?
– Mi? Dehogy – húztam össze szemeimet, aztán leesett miért is kérdezte.
– Jó – rágózott, szemtelen mosolyra húzva ajkait. – Csak mert olyan vörös a fejed..
Nevetve csaptam meg mellkasát, de elkapta kezeimet és közelebb lépett hozzám. – Szeretlek, Brooks.
– Én is szeretlek.
– Bejössz? – hajoltam hozzá immáron a kocsiban, a házunk előtt. Leállította a motort, kivette a kulcsot, nyomott egy gyors csókot és már ki is szálltunk.
A házunk amúgy átlagos. Mondjuk, egy kert városban tényleg legalább száz ugyanilyen ház található, maximum csak a színűk más. Na, de, szóval a házunk. Egy emeletes, fent vannak a hálószobák, mindegyikhez egy saját fürdő, és még erkélyünk is van. A földszinten van a konyha, étkező, nappali, apa és anya közös dolgozószobája – apa most tanácsadóként dolgozik, anya ügyvéd –, a nappaliból pedig egy üveg ajtó nyitja az utat a kertünkbe, ami hála istennek hatalmas, ott szoktam edzeni és gyakorolni apával. Mellesleg van egy közepes kerti tavunk, egy pagoda, mellette egy grillező, a teraszon pedig anya fura nevű és néha kinézetű virágai.
A házba belépve olyan érzésem támadt, mintha arcon csaptak volna. Hirtelen eszembe jutott, hogy ma a Mendes család nálunk vacsorázik, hogy a hajdani legjobb barátom, aki összetörte a szívemet, ma megint a házunkban van. Fenébe.
– Oké. Totálisan elfelejtettem, hogy vendégeink vannak. Ne haragudj – néztem rá úgy, mintha csak egy szellemmel találkoztam volna hirtelen. – Fel kéne lopózni a szobámba, anélkül, hogy bárki is észrevenne.
– Nem akarsz bemutatni, baba? – fogta kezeibe cipőit.
– Dehogy. Vagyis.. Én nem akarok találkozni velük – suttogtam, számat elhúzva. Ujjaival végig simította arcomat, én meg lehunytam a szemeimet. Kétség kívül hiányozni fog. Rettenetesen.
– Menjünk – indult meg hirtelen, maga után húzva engem is.
Mikor már majdnem felléptünk az első lépcsőfokra, anya hirtelen felkiáltott.
– Brooklyn! Gyere ide, köszönj Karen-éknek!
– Brooks, jól vagy? – nézett rám rémülten Cole, arcom láttán.
– Aha. Menjünk, hamar lerendezem őket, aztán irány a szobámba – mondtam remegő hanggal. Miért? De most tényleg, miééért?? – Sziasztok – intettem mindenkinek, úgy általánosságban, próbálva elkerülni, hogy Shawn-ra tévedjen a tekintetem.
– Üdv Mr és Mrs Summers! Brad – intett mosolyogva családomnak akik csak egy hamiskás mosolyt engedtek meg maguknak.
– Szia Cole – mondta anya a lehető legnagyobb jóindulattal. Pff. – Brooklyn, Shawn-t nem is üdvözölted. És Cole-t is bemutathatnád.
Azt kívántam, nyíljon meg alattam a föld és zuhanjak addig, amíg végleg eltűnök. Anya mosolya ebben a szituációban konkrétan ördögien hatott.
– Persze – motyogtam az ájulás szélén állva. Cole kezét derekamra csúsztatta és biztatóan lemosolygott rám. – Szia – intettem Shawn felé esetlenül. Ő sem mosolygott, de a szeme körülött levő ráncok arról árulkodtak, hogy igen csak szórakoztatja a szituáció. Hát, én nem éreztem magam ilyen jól. – Cole, ők itt a Mendes család, ha még nem jöttél volna rá.. Ő pedig a barátom.
Shawn szemei elkerekedtek, szájával 'o' alakot formált és arcának színe is megváltozott.
– Cole, köszönjük, hogy haza hoztad Brooklyn-t – tápászkodott fel apa az asztal mellől, meglehetősen azzal a szándékkal, hogy kikísérje a barátomat. Na, meg még mit nem!
– Ez csak természetes – vonta meg vállát, aztán rám nézett. – Én szerintem lassan megyek..
– Nem! Vagyis..Gyere, egyél velünk te is. Meg amúgy is azt beszéltük, hogy ma itt alszol – simítottam kezemet mellkasára, emlékeztetve őt arra, hogy mit is ígért nekem.
– Valóban?
– Valóban – meredtem vissza bosszúsan Brad-re, aki már tavaly kifejezte nemtetszését, már ami a kapcsolatunkat illeti. Aztán leültem a szabad helyre Aaliyah mellé, akit egy öleléssel üdvözöltem, Cole-t pedig magam mellé húztam.
Igaz, hogy rontottunk az összképen az izzadt melegítő szerkónkban, össze tapadt hajunkkal és pirospozsgás arcunkkal, de egyáltalán nem érdekelt. És így, Cole-val az oldalamon még Shawn átható tekintetét is sikerült kizárnom.
De úgy éreztem, amint egyedül leszek és ő úgy csapna le rám, esélyem sem lesz a menekülésre. Soha nem volt, és soha nem is lesz.