Pontosan emlékeztem arra, milyen érzés is valójában az, amikor valaki érted él. Fantasztikus, ehhez semmi kétség nincs, de amikor elveszíted, érzed, hogy meghal és távozik belőle mindaz, amiért az életed adtad volna, átértékeled a dolgokat. Fontosnak fogod találni azokat az akkor még jelentéktelennek tűnő pillanatokat, mint a közös mosás, mosolyogva fogsz visszaemlékezni az inge vasalására valami bosszús emlék helyett, és meg fogod érteni, miért köszönte meg neked minden este, hogy ott vagy mellette. De te mégsem viszonoztad.
Amikor egyedül maradtam az ágyamban, ölelő karok és meleg ölelés nélkül, megértettem, hogy mire vágyik minden lány: egy olyan szeretőre, aki a legjobb barátja és a lelki társa is egyben. Aki minden hibája ellenére úgy tökéletes, ahogy van, mert a hibái teszik emberivé. Egy olyan ember, aki csak nevet azon, amikor a ruhájára borítod a hideg kávédat, vagy aki mindig több kaját vesz neked, csak mert nem szeretné, hogyha lefogynál, bármennyire is igyekszel.
Vagy aki még azelőtt nyúlna a telefonja után, mielőtt hívtad volna.
Sokszor éreztem úgy, mintha Sammel valami különleges kapocs kötne össze, bár sosem tudtam, hogy miért. Próbáltam azzal indokolni, hogy a sok együtt töltött idő lehet az oka, de egyetlen párt sem láttam volna, aki egy hónap után befejezné egymás mondatát vagy gondolatmenetét, bár biztosan létezett még egy pár ilyen ember rajtunk kívül. Különleges volt a maga módján, de mindig is azt sujkoltam, hogy semmiben sem különbözünk az átlag emberektől, de ilyenkor mindig a szokásossal jött.
" Sissy... Az ördögé volt a testem. Voltam a pokolban, sőt még a purgatóriumban is. Te meg a szemem láttára haltál meg és tértél vissza. És még azt mondod, átlagosak vagyunk? "
A meghalós dologgal nem voltam tisztában, már ami engem illet, de nem vitatkoztam vele, mert értettem, hová akar kilyukadni. Értettem az álláspontját is, de úgy nem lehetett élni, ahogyan ő: mindig a veszélyt hajszolva és a halált várva, hogy most vajon hogyan fogja elragadni.
Mindenre számítottam, csak arra nem, ami valójában is történt.
Az egész úgy kezdődött, mint minden egyes klishés fordulat, egy kicseszett dráma – már elnézést, inkább egy beszívott tragédia. Igen, az sokkal találóbb.
Sam Winchester, mint az utolsó amerikai Egyetemes, vadászoknak szervezett egy gyűlést, ami arra volt jó, hogy letámadjanak valami szervezetet, de amennyire csak lehetett, mindezt titkolta előlem. Rosszul esett, hogy ennyire sem bízott meg bennem, de utólag rájöttem, hogy csak védeni akart. Mert ezt teszi egy hősszerelmes: megmenti a bajba jutott lányt és a saját életét feláldozva élhet tovább. Szomorú és rettentően szerencsétlen egy sors, de ez vallt csak ránk igazán.
Nem voltak olyan sokan, de Sam egytől egyig bízott bennük, így hát én is. Kénytelen voltam a kezébe adni a szívemet és életem, míg ő senkire se bízta volna az övét. Ő lett volna az első, aki tűzbe teszi a kezét azért, hogy megmentsen egy számára idegen életet, és bármennyire is szerettem ezért a tulajdonságáért, baromi bosszantó volt, mert sosem tudhattam, éppen kit kell majd okolnom a haláláért.
Baromira úgy tűnt, hogy saját magamat.
Mindössze annyi volt a feladatom, hogy egy vezérlőteremben ülve figyeljem a kamerákat, és bármi gyanúsat is látok, közvetítsek a vadászoknak. Mellettem volt egy idősebb fickó, Malcolm, aki nagyon rendes volt a maga módján, bár eléggé dörzsölt öregember. Láttam, hogy megvan neki a maga baja, meg azzal is tisztában voltam, hogy pattanás voltam a seggén, amiért rám kellett vigyáznia, de nem mert Sammel ellenkezni, amikor ezt a feladatot osztotta rá. Mindegy is volt, hogy én meg tudom védeni magamat, bólintva fogadtam el, hogy ennyire aggódik értem, és hogyha így nyugodtabb volt és jobban tudott figyelni, hát hagytam az egészet a francba. Ugyan miért szóltam volna bele abba, amihez ért?
Kétség kívül olyan szervezettség volt az egész akció mögött, ami előtt még Michael Scofield is megemelte volna a kalapját a börtön rácsain belül, de itt-ott mégis voltak kisebb bukkanók. Remekül küzdötték le az akadályokat a vadászok, bár az egyik majdnem meghalt csak azért, mert nem szóltam időben a rá leselkedő katonáról. Vagy akárkiről. Sam azt mondta, többségük nem is ember, úgyhogy ne féljek, rendes nép itt nem fog hullani.
Mondá őméltósága, mielőtt a végzetébe sétált volna.
A szememet a kamerákra tapasztottam, de egyiken sem láttam Samet, ami nem kicsit hozta rám a frászt. Érdekes tud lenni az emberi természet krízishelyzetben: izzadunk, megnő a pulzusszám, nehezebben gondolkodunk, ami normál esetben logikusnak tűnne, az akkorra elveszti minden jelentőségét és egyéb ilyenek. A fegyőröm, Mal látványosan unta magát a sarokban lévő rozzant székben henyélve, csak fél szemmel figyelte a történéseket. Igazából nem értettem, hogy Sam mégis miért bízott meg pont Benne, miközben egymagam jobban boldogultam volna egy puskával az ölemben, de neem – nő kezébe fegyver nem való.
Na persze!
Sietősen szedtem egymás után a lábaimat, ide-oda kapkodtam a tekintetem a villódzó fények között. Valamelyik folyosón csak a vészvilágítás fénylett, egyes részek le voltak már zárva – belegondolni sem mertem, hogy mi van, ha Sam az egyik ilyen tonnás ajtó mögött van. Az egyik hullától elvettem a bozótvágóját, letöröltem róla a sötét dzsuvát, ami talán annak a fejetlen testnek lehet a vére, aki pár lépéssel arrébb hevert. Fintorogva álltam tovább, és követtem az egyetlen nyomot, ami talán elvezethetett hozzá: a hullák ösvényét.
Valami nyugisabb helyre menekültem – a boldog, rózsaszín ködös emlékeim közé, amiket Sammel töltöttem. Az egyik baromira fárasztó és életveszélyes vadászatunk után, sikeresen is rávettem, hogy költsünk egy kicsit több pénzt egy nívósabb szállodában. Egy csatornában mászkáltunk, majdcsak egy napig egy sárkányig kutatva – bármennyire is nehéz volt először felfognom, ezek is léteznek –, mire megtaláltuk az elrabolt személyeket, kiszabadítottuk őket, de Samnek így is sikerült megsérülnie. Néha annyira béna volt, hogy nehéz volt elhinnem, hogy többször is megmentették a világot.
A szobánk nagyon szép volt, nem is fogható az addigi motelekhez. Tiszta, kellemes illatú paplan, a párnák sem olyanok voltak, mintha egy téglára akartam volna fejet hajtani, és a lepedőn sem voltak furcsa foltok. Fekete-fehér mintásak voltak a falak, igényesen berendezett, vörös szőnyeggel és párnákkal. Felhajtottam a fekete plédet az ágyon, amikor a vízcsobogás hangja megütötte a fülem. Beléptem hozzá a fürdőbe, hogy megnézzem, nem ájult-e el a fején szerzett sérülés és a vérveszteség miatt. Elég csúnya volt, hiába tagadta, hogy bármi baja is lenne. Homlokát a csempének támasztotta, hagyta, hogy a forró víz lemossa róla a csatorna roppant kellemes szagát.
– Jól vagy? – Felém kapta a fejét. Rám mosolygott, mintha csak azt akarta volna bizonygatni, hogy a világon minden a legnagyobb rendben van.
– Persze. Csak ennek a szürkevíznek a szaga mire kijön belőlem...
– Szürkevíz? – vontam fel a szemöldököm. A karomat összefonva dőltem a mosdókagylónak. – Mondtam, hogy ne fárassz ilyenekkel egy vadászat után.
Felnevetett.
– Elfelejtettem.
– Hát persze – sóhajtottam. Ettől függetlenül még mindig vigyorogtam. – Csúnya a hátad.
– Azt mondod? – fordult el és a samponjáért nyúlt.
– Ja – néztem végig a vörös karmolásnyomon. – Azt hittem, hogy ilyet csak én hagyok rajtad.
– Legközelebb próbáld erősebben.
– Ez most felhívás keringőre? – horkantottam fel.
– Amit csak akarsz – hajtotta hátra a fejét. Néha nagyobb szédítő volt, mint bármelyik nő, akivel valaha is találkoztam.
Mielőtt kimentem volna, hogy valami kaját – vagy valami alkoholt – szerezzek magunknak, a derekára csaptam, pont oda, ahol a karomnyomok véget értek. Alaposan elkapta az a dög, de legalább már nem vérzett. Az volt a legjobb módja a kétségeimet és félelmeimet eloszlatni, hogyha poénra vettem. Utána úgy is hozzá bújva aludhatok majd el.
Azt kívántam, hogy bárcsak ez a kalandunk is úgy alakult volna.
Kilöktem magam előtt a nehéz, dupla üvegű ajtót, aminek annyira neki kellett feszülnöm, hogy kezdtem érteni, a férfiak miért hagytak hátra.
A levegő odakint fülledt volt, egyszerre nehezedett a tüdőmre a súlya. Felnéztem az égre, hogy a csillagokból valamennyi erőt merítsek, de vastag felhők fedték a sötét eget. Sok éjszakánk telt úgy, hogyha egyikünk sem volt fáradt, akkor kiültünk az Impala motorháztetejére egy üveg sörrel, és csendben beszélgettünk vagy csak némán meredtünk a csillagokra. Olykor az ölébe húzott és a mellkasának dőltem, néha csak a kezemet fogta, de egyetlen pillanatot sem cserélnék el semmire.
Egyre csak mentem a sötét parkolóban, követve a hatodik érzékem, és megnézve, mégis merre sodor. Sam tanított meg arra, hogy egy jó vadász mindig a megérzéseire hallgat, nem számít, mit mond akkor az esze. Amikor megkérdeztem, hogy ez nála mikor szokott megmutatkozni, csak megcsókolt, rám mosolygott, és annyit mondott: "Ilyenkor."
Azonban az idilli pillanataim közül egy fegyverlövés szakított ki: ezután úgy futottam, mint akinek az élete múlik rajta.
Bárcsak az én életem múlt volna rajta.
Lihegve álltam meg és csodálkoztam rá a káoszra ami elém tárult. Mindenhol vér, a vadászok, akik velünk jöttek, egy részük a földön feküdt, a többi meg csak remélni tudtam, hogy jól van. A kezem a fegyverem markolatára szorult, de amikor megláttam, hogy Sam tehetetlenül kapkodja a fejét a mészárlás helyszíne közepette, azt hittem beleszakad a szívem.
– Sam – közelítettem meg, de mintha nem is látott volna. – Sam!
Hirtelen rántotta elő a fegyverét az övéből, és egyenesen rám szegezte, pontosan a két szemem közé. Egy halk sikoly hagyta ez a számat, de próbáltam továbbjutni azon, hogy életem értelme szegez rám pisztolyt.
– Sam, én vagyok az! – emeltem a levegőbe mindkét kezem. Baromira nem néz ki jól. – Nincs semmi baj!
– Nem engedem, hogy bántsd – sziszegte, és a homlokomnak nyomta a hideg fémet.
– Kérlek, Sam! – könyörögtem. – Mi ütött beléd?
– Nem versz át még egyszer! – kiáltott rám. Összerezzentem a hangjától, korábban még csak fel sem emelte a hangját velem szemben. Nem ismertem rá.
– Sam, mi-
Egyetlen lövés. Tudod, ez rengeteg dolgot megváltoztathat és nagyon sok dolgot jelenthet egyben. Lehet tűzijáték – az élet, ünneplés, boldogság, jövő jelképe. Vagy lehet egy fegyver is – halál, változás, harag és erőszak. Ebben az esetben csak annyit sikerült felfognom, hogy vagy nagyon gyorsan kilépett a lelkem a testemből, vagy nem engem lőttek le.
A szobaőröm állt méterekkel odébb, fegyverét egyenesen Sam hátára célozva.
– Nem!
Ennyi volt.
Összeesett.
Térdre zuhant előttem.
És mindez miattam.
Utána kaptam, de már fölösleges volt. Nem tudtam érte tenni semmit se.
– Annyira sajnálom! – zokogtam fel, ahogy az ölelésembe húztam. Most utoljára. Mennyire utáltam bőgni előtte! – Ne hagyj el, kérlek!
– Sissy – nyögte erőtlenül. – Hogy kerültél-
– Ne beszélj – simogattam meg a haját, hogy megnyugtassam. Éreztem, hogy minden pillanattal egyre több erő hagyja el. – Csak tarts ki, jó? Rendbe fogunk hozni, aztán elmegyünk Új-Mexikóba, pont ahogy terveztük. – Semmi válasz. – Sam?!
Aztán jött az a borzalmas hang. Engedtem a mellkasomat nyomó, feszítő fájdalomnak, ami egyre csak gyűlt, és azt hittem, belehalok, de minimum beleőrülök. Fájt, próbáltam elnyomni, de annál rosszabb lett; mintha csak egy izzó tőrt forgattak volna meg bennem. Irtó hangos volt, majd beleszakadt a dobhártyám, vártam, hogy mikor szakad bele a fejem az irtózatos hangba, mire rájöttem: ez az én sikításom, az elkeseredett segélykiáltásom.
***
Fogalmam sincs, mióta ülhettem ott a hideg betonon, egyre csak az arcát nézve. Azt várná az ember, hogy miután meghal valaki, az látszik rajta. De ő olyan volt, mintha csak elaludt volna, én pedig arra várnék, vajon mikor kel fel újra, hogy elvigyen bevásárolni. De ez nem történt meg.
– Milyen szomorú – jegyezte meg fanyarul egy hang. Felkaptam a fejem, a pisztolyomért nyúltam, és gondolkodás nélkül rászegeztem. Levegőbe emelte a kezeit és tett hátra egy lépést. – Kisanyám, mi ez a szívéjes fogadtatás?
– Ki vagy és mit akarsz? – Nem is ismertem a hangomra. A kezem még csak nem is remegett, ahogy rá céloztam, egyedül Samet védtem a testemmel, ahogy jobban fölé hajoltam.
– Segíteni jöttem – biccentett. – Megtennéd, hogy nem célzol rám azzal? Köszi.
– Ugyan miért ne?
– Nem tudnál nekem ártani, de a... pasidat akarom megmenteni. Csak úgy mondom.
– Ki a szar vagy te? – eresztettem le kissé a fegyverem.
– Csúfoltak kígyónak, de csak Fényhozóként emlegettek, mikor apu még megtűrt maga mellett – vont vállat vigyorogva. Épp elég mende-mondát olvastam, hogy azonnal feldolgozzam ezt az információt.
– Lucifer.