A lány
..............................
Miközben a suli felé tartottunk Nolan elfehéredett ujjakkal szorította a fából készült, széles kormányt. Ajkait rágcsálta.
Rettegtem attól, hogy talán megint azzal fog vádolni, hogy hazudtam neki, de most az egyetlen reakció, amit kicsaltam belőle az egy elhűlt nyögés volt. Azóta nem szólt hozzám, de a sebességből és a kocsi halk sikításából vélve nem lehetett elég jó kedve, amit meg is értettem.
Amint leparkolt a suli előtt, magyarázatot sem adva azonnal kipattant a kocsiból, még az ajtókat sem zárta be. Fel sem kapva magára a zakóját, ami még mindig a hátsóülésen hevert emlékeztetve az alig pár perce történt eseményekre. Mérges voltam rá, hisz bevallotta, hogy Julie Adams – az ártatlan, boci szemű ribanc – vágyakat ébresztett benne. Bízni akartam benne, de látva eltökélt lépteit, amivel egyre csak közelebb kerültünk a kémia laborhoz és az alatta húzódó pincéhez, szívem egyre lassabban vert. Fájdalmas volt nézni, hogy jobban aggódott egy ismeretlen lány lelkiismerete miatt, mint miattam.
Hirtelen már nem akartam utána futni, szívem összefacsarodott. Én pedig tehetetlenül összerogytam. Úgy éreztem, hogy minden kicsúszik a lábam alól, hallottam, hogy egy lány felsikít, majd Nolan elhaló sóhaját. Még láttam rémült tekintetét, ami az enyémeket kutatja, de a következő emlékem egy vérfagyasztó sikoly volt valahonnan a pince felől, és előttem elsötétedett minden.
Pár percig feküdhettem eszméletlenül, mert amint kitártam a pilláimat egy hatalmas káosz kellős közepébe csöppentem. Szédültem, hányingerem volt és a fehér csempén csak most szúrtam ki a vörös cseppeket. Túlságosan ismerős volt már ez a keserű szag. Vér.
Ijedten felültem, hátam a szekrénynek dőlt, miközben szemeimmel valaki ismerőst kerestem, néhány ember a csempén kuporgott, sápadtan és zokogva, míg Nolan. Az én Nolanem tehetetlenül guggolt a káosz közepén és egy lány holttestét bámulta. Közvetlenül mellette Norton Daria vállát simogatta, míg Viktor idegesen próbálta elűzni a riadt embereket. Észre se vettek engem, sokan a kezeimre tapostak. Fel sem fogtam, hogy mit jelent a meztelenre vetkőztetett test, a mellkasba vájt szavak és a megégetett hajtövek jelképe.
Amint feltérképeztem a megcsonkított testet, azonnal felfogtam.
Valakit megöltek.
Megint.
A teste hófehér volt, világos barna szemei minden akadályt kikerülve pont rám szegeződtek, nem is kellett tovább gondolkodnom, hogy ki lehetett az áldozat.
Julie volt az.
Gyomrom görcsbe rándult és ijedten felsikítottam. Akárhányszor láttam egy holttestet még mindig ugyanúgy összezsugorította a testemet. Ugyanúgy megcsonkított engem is a félelem.
Nolan azonnal felém pillantott és mély levegőt véve elém lépkedett, arca annyira nyugodt volt. Mintha már teljesen megszokta volna azt, hogy ennyi gyilkosság történik körülöttünk.
- Nolan?
- Megölték – ha arca nem tükrözte az érzéseit a hangja igen. Megtört volt, már-már úgy hangzott, mintha itt elsírná magát. Gondolkodás nélkül húztam le magamhoz és engedtem, hogy karjaival olyan erősen szorítson magához, mint még soha. Vállai reszkettek. – Nem maradhat ez így tovább! Abby téged is meg akar ölni – susogta. Én is tudtam ezt, de az ő szájából hallva még ijesztőbbnek hatott. – Meg kell találnunk a gyilkost, nem húzhatjuk tovább!
Most már mind tudtuk, hogy nem húzhatjuk tovább. Ez már nem csupán egy játék volt, ez volt a kegyetlen valóság, ahol a gyilkos köztünk élt. Már tudtuk mi vár ránk holnap, egy véres hajcsomó egy szekrényben, majd egy vérrel felfirkantott szó. Fel kellett készülnünk, mindenre.
Újabb áldozat, a sorozatgyilkos nem állt le!
A Woodburn Gimnázium és Kollégium mára már elhíresült egész Amerikában. Minden város, minden újság címlapján szerepelt már valamilyen szavakba burkolva ez a tragikus hír.
És úgy látszik még koránt sincs vége, sőt még csak most kezdődik a java.
A napokban egy olyan hír csapta meg a fülünket, hogy az aprócska faluban, ami nem messze Portlandtől helyezkedik el, egy újabb gyilkosság történt. Minden ugyanúgy, ahogy azt már „megszokhattuk" a gyilkostól.
Pengével vésett szavak az áldozat mellkasába, ezúttal a teljes versikét olvashattuk, hátborzongató.
Bíborfény, bíborfény
Vörös hajad maga a rém
Hangod cseng
Szavad terjeng
A sötét egyszer megtalál
Ez maga a vöröshalál
Bíborfény, Bíborfény
Az első áldozat Stacy Chance volt, akire az elhíresült kémia laboratórium előtt találtak rá. Egy szemtanú így írta le: „Egy egyszerű napként kezdődött minden, senki sem sejtette, hogy mi fog történni – akadozva ejtette ki a szavakat, de folytatta. – Szokásosan sétáltam le a lépcsőn a barátnőimmel, mikor valami észveszejtő bűzt éreztem meg, fel sem fogtuk, hogy mi áraszthat ilyen gyomorfacsaró szagot. Barátnőimmel tovább sétáltunk és ott volt Stacy – A szemtanú hangja ekkor elcsuklott, a szemeit törölgetve emlékezett vissza. – Olyan hihetetlen volt! Hisz Stacy az egyik legjobb barátnőm volt! És ahogy ott feküdt, véresen, megalázva és megcsonkítva, egyszerűen..." - A tanuló ekkor elsírta magát és képtelen volt folytatni a beszámolót. Azt kérte névtelenként tüntessük fel az újságban.
Mindenkit megrázott a hír, elképzelni sem tudjuk, mi magunk, hogy miért tesz egy ember ilyet?
A második áldozat Ellie Ford volt.
A fiatal lányra Joseph Lee fia, Nolan Lee talált rá, aki nem nyilatkozott az ügyről, de rengeteg szemtanú állítása szerint egy kisebb társaság, név szerint: Abigail Gilbert, Viktor Dorohov – az elhíresült orosz bankár, Jurij Dorohov fia -, Daria Fisher, Norton Lee – Joseph Lee, idősebbik fia – és maga Nolan Lee, minden gyilkosság felfedezői. Mindenhol ott van ez a pár fős fiatal társaság, ami sokak figyelmét felkeltette. Maguk mit gondolnak, talán lehet köze a fiataloknak a gyilkossághoz?
Viszont a történet itt nem fejeződött be, a napokban Julie Adams lépte át a mennyország kapuját. A fiatal lányra úgyszint a kémia laboratórium előtt leltek rá, a megszokott jeleket viselve a testén. Fontos megemlíteni, hogy az összes áldozat lány volt és vörös hajúak, ami egy kiindulásnak teljesen megfelelt.
Az újságunk rengeteget kérdezősködött, meglátogattuk a kis falut, de nagyon kevesen nyilatkoztak csak az ügyről. Stacy Chance édesanyja, Miranda Chance maga hívott fel minket és egy vádakkal teli üzenetet hagyott nekünk.
„A rendőrség hazudik! A rendőrség egy álszent, lefizetett brigád! Joseph Lee pedig maga az ördög, aki szemtelenül állította, hogy nem fognak az üggyel foglalkozni, hisz kit is érdekelne Woodburn sorsa? Állítom, hogy Joseph Lee BŰNÖS!"
Így zárta a mondandóját, ezek után azonnal hívást indítottunk az Oregoni Rendőrfőkapitányságra, ahol készségesen fogadtak bennünket egy sajtótájékoztatóra. Maga a rendőrfőkapitány, Joseph Lee nyilatkozott.
„Rengetegen szülők vagyunk, köztük én is. Pontosan átérzem Mrs. Chance vadló szavai mögött rejlő okokat, hisz képzeljük el, mi mit tennénk, ha ilyen hír várna minket munka után, szörnyű belegondolni. De mind tudhatjuk, hogy egy ilyen eset után elveszítjük magunkat, és fájdalmunkban olyan dolgokat állítunk, amik nem igazak: úgy gondolom Mrs. Chance-t is ilyen érzelmek vezérelték.
Azt szeretném mondani, hogy az Oregoni Rendőrség minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy megoldjuk ezt az ügyet. Személyes ügyként is tekintek rá, hisz tudni illik két fiam is abba a gimnáziumba jár, akik hűségesen kapaszkodnak a vöröstéglás épületbe, mint rendőr esküt fogadtam arra, hogy a törvényeket soha el nem hagyom, és én tisztességesen állom a szavamat. Mrs. Chance nehéz időket él, minden rokon, barát és ismerős, aki csak egy kissé is ismerte azokat a gyermekeket, vagy talán mi, idegenek, mi mind fájdalmat érzünk, és gyászt, ám azzal, ha oktalanul vádolgatunk nem érünk el semmit.
A nyomozás ebben a pillanatban is folyik, de egy ilyen ügy megoldása nem kis munka, nehéz ezt kérnem, és én magam is fiaim, és minden felnőtt gyermek érdekében egész nap csak dolgoznék, de nem haladnánk előre. Egyelőre zsákutcába kerültünk, de biztosíthatom magukat arról, hogy a közeljövőben több hírrel szolgálgatok!"
Joseph Lee ezzel zárta a beszédét, majd levonult a pódiumról. Mi hiszünk a szavaiban és eszünk ágában sincs bármit is felróni Mrs. Chance-nek, hisz mindannyian képzelhetjük milyen érzelmeken mehet át.
Nos mi arra a következtetésre jutottunk, hogy imádkozzunk. Hisz azzal nem jutunk sehova, ha fölöslegesen vádolgatunk mindenkit. És maguk, mind akik olvassák ezeket a sorokat: Imádkozzanak Woodburn-ért és az áldozatokért!
A cikket írta: Ps. Lockwood
Nolan hangosan olvasta a Portland News legújabb napilapját, aminek a címlapján ez a kis cikk foglalt helyet. Arcom szó szerint elsápadt, mikor meghallottam a nevemet, gyűlöltem, hogy kérdezés nélkül belemerték pakolni a nevemet az állam egyik legnagyobb újságába. Törvényellenes volt, de nem akartam még ezzel is terhelni magamat, tehát mélyen elzártam az érzelmeimet és Nolan vállára hajtva a fejemet vártam a többiek reakcióját. Daria a földön kuporgott és ujjaival a homlokát masszírozta, Viktor az ágykeretnek dőlt, míg Norton üres tekintettel méregette az ujjait. Mindannyian csendesek és elveszettek voltunk.
Nolan a térdemre csúsztatta az ujjait és egy harmatos csókot lehelt az ajkaimra, tudta, hogy mivel űzze el a bennem tomboló félelmeket.
- Most mi legyen?
- Apának jó szövege van – jegyezte meg Norton a szürkés falakat vizslatva. – Mi is volt? Valami, amikor a fiait említi.
- Kétszínű féreg!
Sziszegte Nolan a hajamba, arcom megrándult és ujjait megszorongatva egy aprócska csókot leheltem az ajkaira, most az ő arca vált nyugodtabbá. Viktor sóhajtva leheveredett mellénk.
- Mit tegyünk? – kérdezte halkan. – Minden újság lehozta, minden hírben benne van a gyilkosság, és apád ártatlan sajtótájékoztatója, ahol egy meggyötört lelkű, szenvedő édesapát alakít, mi mit tudunk kezdeni néhány zsákba csomagolt testtel, néhány vércseppel és összefüggéstelen nyomokkal?
- Nem szabad, hogy a megszokott nyomozás menetét kövessük – vágott közbe Daria.
- Nos akkor mi a terved? Várjuk míg a gyilkos el nem ragadja Abbyt? – csattant fel Viktor. Óvatosan a karjára simítottam a tenyeremet, elernyedt az érintésem alatt és összekulcsolta az ujjainkat. Nolan feszengve bámulta összefűződő ujjainkat, arca megfeszült, de egy apró csók kíséretébe elvontam arról a figyelmét.
- Mi az ötleted?
- Ha már nem nyomozhatunk rendesen, akkor úgy csináljuk, ahogy tudjuk. Keresgéljünk, hisz az már megvan, hogy milyen sémát követ, csak meg kell találni a gyilkosságok közt az összefüggést! A gyilkosunk nem hülye, szándékosan baltázik, azt akarja, hogy leleplezzük.
- Mégis miért akarná ezt?
- Mert ő egy őrült! – sóhajtotta a kérdésemre Norton.
Viktor halkan elkáromkodta magát és fejét hátra vetve hangosan felnyögött.
- Képtelen vagyok tovább itt ülni és várni, hogy a gyilkos megint megjelenjen Abby szobájában! Ez idegőrlő – motyogta Viktor, szemeit le sem véve rólam. Ajkait lebiggyesztve szorította meg a kezemet.
- Mi van, ha ez egy rituálé? – csapott közbe Daria és azonnal felpattant a székről. – Mi van ha a gyilkos eddig minden áldozat szobájába bekukucskált?
- És a többiek miért nem szóltak senkinek?
Daria szúrósan nézett Nolanre, hisz képes volt azonnal lehurrogni a tervét. Barátnőm beletúrt rövid hajába, majd lassan a kinti tájra vezette a tekintetét.
- Abby szólt is bárkinek rajtunk kívül? És mi van ha nekik fogalmuk sem volt arról, hogy ki látogatja őket?
- Igaz – bólintott Norton. – Lehet írt közülük valaki naplót nem?
- Julie? – suttogtam halkan a lány nevét. Összenéztünk Dariával, már nem is kellett szavakkal kifejeznünk a gondolatainkat, mindketten kimásztunk a fiúk öleléséből és a kabátokat magunkra ráncigáltuk. Nolan azonnal utánam kapott, de egy apró csók mellett elhallgattattam. – Menjetek el a rendőrségre, Julie szülei tuti ott lesznek, mi meglátogatjuk az otthonukat.
- Menjünk a rendőrégre? Utazzunk vissza Portlandbe csakis ezért?
- Nolan, ez fontos – suttogtam halkan.
- De...
- Nincs de! – csattant fel barátnőm és a tenyeremet megragadva kirángatott a folyosóra.
Lábaival gyorsan szedte a lépcsőfokokat, míg tekintetével már az ajtón túl szaladt. Amint kiértünk a sötétedő tájra, rájöttünk, hogy nincs mivel utaznunk, de képtelen lettem volna ezért visszamenni a fiúkért, így a gyaloglást választottuk.
Mivel Daria ismerte Julie-t – vagyis jobban mint én -, így tudta merre kell keresnünk a házukat.
Tekintetemmel az árnyékomat figyeltem. Azt a valamit, ami egészen a születésünktől kezdve a halálunkig velünk maradt, ahogy azt figyeltem hogyan mozog a fényekkel együtt, észre sem vettem, hogy Daria lassan kocogni kezdett.
Hideg volt. Annak ellenére, hogy már tavasz eleje volt az időjárás még mindig hűvös volt és éjszakánként boldogan súrolta a mínusz határait. Összehúztam magamon a kabátot és a bimbózó fákra pillantottam, amiken lassan már lehetett látni az élet aprócska jeleit. Persze a fenyvesek sokkal inkább tűleveleket váltottak, attól még az egész környezet egy új, frissebb változatban tündökölt, míg így az esti órákban is.
Az éjszakai madarak halkan felcsendültek, egészen rémisztő volt, egyedül járni a kihalt utakat, ahol az esti lámpák fénye csupán pislákolva vetődött a szürke kátyús betonra.
Daria mellém érve, tekintetével fogva tartotta a házakat.
Az otthonos családi épületeket, amikben ott lapult egy szerető család, akik gondoskodva ölelik a gyermekeiket. Akik nem titkolóznak előlük, aki próbálnak őszinteséggel nevelni.
Hirtelen megtorpantunk. Daria sóhajtva rám emelte égszínkék szemeit.
- Azt hiszem ez az, egyszer voltam náluk – motyogta a zsebeibe süllyesztve a kezeit. – Próba szerencse?
Apró mosollyal a szám szélén bólintottam.
Próba szerencse.
Kedveseim!
Itt is lenne az új fejezet! Én izgatottan írtam és nagyon remélem, hogy nektek is tetszeni fog!
Köszönöm szépen a rengeteg kedves szavat és a támogatásotokat! nagyon sokat jelentetek nekem :)
puszi Kira!