Bíborfény | ✓

|| 32. Fejezet ||

A fiú

.................................................

Hétfőn reggel már egy kakaóval a kezemben ácsorogtam a Mustangomnak dőlve, a hideg ellenére szemeimet le sem vettem a kollégium ajtajáról és eszem ágában sem volt behuppani a meleg ülésekre és feljebb tekerni a fűtést.

Agyam kegyetlenül kattogott. Retardált fivéremen, Abby gyönyörű testén és halott lányokon. Ez a három dolog teljesen eltért egymástól, mégis egymást kergetve túrtak maguknak minél több helyet. Agyam kezdett szétpukkadni a rengeteg gondolattól.

Összébb húztam magamon a kabátomat és mélyen a szövet anyaga mögé rejtettem az egyenruhám kékes színeit, amelyek teljesen passzoltak az ég színéhez, amit lassan eltakartak a méretes, szürke felhők. A nap próbált még magának utat törni és felmelegíteni a csupasz cserjéket plusz a didergő diákokat, de egy makacs felhő az útjába állva megakadályozta azt.

Egy hatalmas varjú csapat szállt el felettünk, hangosan károgtak vészjósló képeket varázsolva a tanulók elméjébe. A napok alatt egyre csak csökkent a Woodburn gimnázium tanulóinak száma, rengetegen menekültek el magából a városból, egyre csak több és több újságírót vonzott az apró kis falu. Senki sem tudott értelmes válasszal szolgálni, a rendőrök kerteltek, a lakók pedig szótlanok maradtak. Portland lassan kezdte észrevenni a mellette fekvő falvat és az újságok címlapján ott virított a Woodburn Gimnázium vöröstéglás épülete, hatalmas betűkkel egy hívogató címet vésve a lapra. Ilyenek voltak a Titokzatos sorozatgyilkos Oregonban vagy pedig Hasfelmetsző Jack utódja lenne a titokzatos gyilkos?

Kapósabbnál kapósabb címek egy eladható sztorinak, az újságírók, a riporterek csak a pénzt látták az esetben és apám bőven szolgált nekik fölösleges információkkal, amiket teázás közben eszelt ki. Apa erre vágyott: felhajtásra és nulla melóra. Simán beköphettem volna őket, de ki hinne nekem?

Oregon rendőrfőtisztje és egy 17 éves fiú, egyértelműen apám jönne ki győztesen a háborúból. És én egy dolgot utáltam mindennél jobban, veszíteni.

- Ott van!

Felkaptam a fejemet és kérdőn emeltem szemeimet a felém közelgő Abbyre, kinek haja ma is egy hatalmas vörös kavalkádba borította az arcát, lágyan omlott a vállaira. Mögötte Daria baktatott, arca komor volt, de barátnője mosolyát látva ő is megeresztett egy vigyort.

- Mit hoztál nekem? – nevetett fel kikapva a kezemből a kakaóját és azonnal bele is kortyolt, a hideg levegőn már kihűlt. Szürcsölve simított végig az autómon és hátranézett Dariára. – Remélem tudod, hogy a kocsija miatt tartom a fiút!

Daria hangosan felnevetett és beült a hátsó ülésekre, ahogy elnéztem az előttem álló lányt azonnal meg akartam csókolni, végül is egy napja hírét sem hallottam. Kipirult arccal nézett fel rám, fél fejét eltakarta a hatalmas sál és a homlokára húzott bojtos sapka. Észvesztően édes volt.

- Hello! – motyogta mikor az üres poharat a közelben lévő kukába dobva visszatért hozzám. Zavartan ácsorgott és várta, hogy mit lépek. Azóta nem láttam, mióta levetkőzött előttem. A kép azonnal felrémlett, fehér, selymes bőre, amin a vörös tincsek teljesen kitűntek. Apró szeplős bőre és ragyogó mosolya. Ahogy az ajkaiba harapva egyszerűen lehúzta magáról a pólót, elém tárva a melleit. Hatalmasat nyelve döntöttem hátra a fejemet és megragadva magamhoz húztam.

Arcát kuncogva fúrta a nyakamba és egy apró majomhoz híven kapaszkodott belém. Markába fogta a hajamat és lazán masszírozni kezdte a fejemet.