Sziasztok! Tudom, hogy nagyon sokat késtem ezzel a résszel, és hogy nem is lett olyan hosszú, mint szerettem volna, de sajna csak most csapott telibe az Ihlet-Express. Vészesen közeledünk a sztori végéhez, és még egyszer elnézést kérek mindenkitől, aki esetleg várta az új részt, és csak ennyit voltam képes hozni. Igyekszem a folytatással 😘
_______
Pár napon belül újabb információval gazdagodott kis csapatunk, méghozzá Metatron jóvoltából. Furcsa volt, hogy majdnem két hét után csak úgy hirtelen előállt ezzel a teóriájával, amivel nem csak engem, de a fivéreket annál inkább meglepett. Dean persze tagadásban akart élni, Sam csak szerette volna elhinni, hogy valójában nem erről van szó, míg Castiel szúrós pillantásokat dobált Metatron felé, aki úgy közölte velünk a halálos ítéletünket, mintha a keddi időjárásról kérdeztem volna.
Én inkább csak próbáltam felemészteni a dolgokat, miszerint egy Barbatos nevű démon figyelmét is felkeltettük. Hogy mégis mivel, arra pontos választ nem kaptunk, de Metatron szerint minden lény, aminek befolyása van az apokalipszisre, megérezhette, hogy egy olyan másik élőlény tartózkodik a világban, ami már egyszer megjárta a vég idejét. Mindössze váltottam Deannel egy zavarodott pillantást, aki a fejét rázva hagyta ezt az agymenést az öccsére, és kipaterolta a bunkerből Metatront, mondván, hogy épp elég dolog van, ami migrént ad neki, nem kell még ő is ide.
Nem is érthettem volna jobban egyet vele.
Mintha nemsoká itt kopogna egy nagy, sötét esőfelhő az ajtónk előtt. De Dean már így is tiszta paranoia; eléggé takarékon pörög. Nem akartam még az én megérzéseimmel is felzaklatni, mert így is mindig velem volt elfoglalva.
***
Bizonyos cselekvéseket végezve egészen elhatalmasodott rajtam az a bizonyos deja vu érzés. Dean gyakran tett elém olyan képeket, amik rúnákat ábrázoltak, kérdezgetve, hogy vajon ismerős-e bármelyik is. Párral sikerünk volt, míg a többiről azt se tudtam elképzelni, mi volt az a zavaros elme, aki kitalálta.
Egyszer még annak a kósza gondolata is felötlött egy késő délutáni beszélgetésünkkor a srácokkal, hogy ha elmennék velük vadászni, talán több emlékem is visszatérhetne. Meglepő módon nem is Dean, hanem én tiltakoztam ez ellen. Sam ésszerűnek ható érvei után még a bátyja is hajlott volna a dologra, de ahogy csak lehet, elutasítottam. Persze hogy érdekelt, mivel is foglalkoznak, világot akartam látni: de ez elég nehezen sikerülhetett volna, ha egy szörny miatt meghalok.
Addig rendben voltam az egész vadászattal, míg tisztes távolságból csodálhattam. Lenyűgözött mind az a tudás, ami a könyvtárban volt elrejtve, és még többet akartam tudni a varázslat oldaláról a dolgoknak. Dean tudta nélkül beszéltem ezzel kapcsolatban Sammel, aki bár először meghökkent a hirtelen döntésemen, szívesen elvállalta, hogy a későbbiekben megtanít pár dologra.
Hosszú idők óta az egyetlen jó hírrel is csak Metatron tudott szolgálni, miszerint megvan Barbatos. Hogy hittünk-e neki? Egyáltalán nem. Ezért is döntött úgy Dean, hogy saját maga megy el és győződik meg az angyal igazáról.
Sam és Cas társaságában hagyott hátra, bár mindketten ellenkeztek: egyikük sem gondoltam jó ötletlen, hogy egyedül menjen. Mivel egyikük szavára sem hallgatott, én is megpróbáltam Dean lelkére hatni, de semmit nem értem el vele.
– Légy szíves, Dean – kérleltem, ahogy figyeltem, amint pár ruhát dobott a táskájába. Nem tetszett, hogy úgy gondolja, azokat majd használatba kell vennie. Ezek szerint hosszabb távollétre számolt. – Legalább Samet vidd magaddal.
– Nem kell minden mozdulatomhoz az öcsém engedélye – felelte rám sem nézve. Erre nem mondtam semmit, és a hirtelen beállt csendre már rám emelte a tekintetét. – Minden rendben lesz, JJ. Nincs miért aggódnod.
Felhorkantottam.
– Utolsó mondatok egyike – morogtam az orrom alatt, de nem volt olyan szerencsém, hogy ezt elengedje a füle mellett.
A karomat makacsul összefontam a mellkasom előtt, és a földet fixíroztam a lábam előtt, csak hogy érezze, mennyire nincs ínyemre a döntése. Egy halk sóhajt hallatott, és a cuccait ott hagyva megállt előttem. Az arcomat gyengéden a kezébe fogta, és az ismerős érintés miatt akaratlanul is lehunytam a szemeimet. Nem akartam, hogy itt hagyjon, főleg egy olyan dolog miatt, ami csak elméletben létezik. Ha pedig gyakorlati kiteljesedése is lenne, az egyenesen halálos lenne: egy újabb öngyilkos-küldetés egy Winchester jóvoltából.
Búcsút vettünk egymástól, és Sam megeskette őt, hogy amint úgy néz ki a dolog, hogy kicsit is esély van rá, hogy az irányítás kicsúszik a keze közül, felhívja őt. Nyilván nem volt Dean kedvére való a helyzet, hogy mindenki úgy kezeli őt – az ő szavaival élve –, mint egy taknyos kölyköt, de ha egyedül akart menni egy gyilkolásvágytól kínossá vált randira egy démonnal, ez az ára.
Miután Dean lelépett, nem sokkal később Sam is követte. A fiatalabb testvér a városba indult, hogy kicsit feltöltse a bunker készletét, ugyanis fél tubus ketchupon és egy üveg sörön kívül a hűtőben már semmi használható nem volt. Így hát egyedül maradtam az angyalkával, és jobb megoldás híján elővettem a dugi piát, amit még az egyik szekrényben rejtettem el egy rakat konzerv mögé. Este hathoz közeledve úgy éreztem, nem is annyira szánalmas dolog inni, legalább, hogy kicsit jobban érezzem magamat.
Úgy tűnik túl sok időt töltöttem együtt Deannel, ha már piával akarom visszahozni a boldogságomat.
A konyhaasztalnál ülve néztem meghökkenve a velem szemben ülő angyalra, hiszen már a hetedik körrel is végzett, amit elé tettem, és még mindig úgy tűnt, hogy semmi haszna az alkoholnak. Olvastam az egyik itteni könyvben, hogy egyes természetfeletti teremtményekre máshogyan hat az alkohol – ötletem sem volt, hogy egyáltalán ki írt le ilyet, azt meg főleg nem, hogy miért vélték ezt akkora felfedezésnek, hogy egy ekkora épület tudástárába tömjék.
– Dean ezt kicserélte vízre, vagy mi? – forgattam értetlenül a piás üveget a kezemben, mire Castiel csak felhorkantott.
Most, hogy végre alkalmam akadt jobban megismerkedni az angyallal, azon gondolkodtam, miért nem kerítettünk erre hamarabb alkalmat. Ő az az aranyosan furcsa pasi, akivel ha találkozol a boltban, összemosolyogtok.
– Hé, Cas. Kérdezhetek valamit?
– Persze – biccentett, és a székén hátra dőlve várta a kérdést. A fejét kissé oldalra billentette, mint ahogy általában, mikor egy adott személynek szenteli az összes figyelmét. Az intenzív, kék tekintete súlya alatt egy pillanatra el is felejtettem, mit akartam mondani, egy torokköszörülés közben hamar összekaptam magamat.
– Bár a fiúknak mindig azt mondtam, hogy nem érdekel a dolog, de... Szeretnék elmenni vadászni.
Tudom, mit gondolsz. Valószínűleg épp azt, amit a velem szemben ülő Castiel is, akinek az arcára döbbenettel vegyes értetlenség ült ki. Zavartan összevonta a szemöldökét, és előrébb dőlve a kezeit összekulcsolta az asztallapon. Szóra nyitotta a száját, de szinte azonnal be is csukta. Végül aztán csak ennyit nyögött ki:
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.
Pont úgy, mint amit vártam tőle.
– Szeretném megérteni a srácok világát, és ez úgy nem megy, ha még csak a hátsó ülésre sem vagyok hajlandó beülni egy kicsit is rázós útnál – vetettem fel, de egyértelműen nem nyűgöztem le az elméletemmel. – Ugyan mi bajunk lehetne, Cassie? – nógattam tovább. – Angyal vagy, megvédsz. Kész Terminátor, ha engem kérdezel.
Hiába vártam, válasz az ugyan nem jött. Makacsul meredt az asztallapra, kerülve a tekintetemet. Hallattam egy mély sóhajt, és átgondoltam a döntésemet. Csakis azért akartam ebbe belevágni, hogy megtudjam, mire mondok nemet. Valamint így kisebb az esélye, hogy halálra fogom unni magamat.
– Ha meg Dean miatt aggódsz, nem kell. Ha cirkuszol, akkor vagy kirúgom, vagy kinyírom.
Végre rám pillantott, és meglepődve nyugtáztam, hogy jókedv csillan a szemében. Talán mégis van remény, hogy ketten karöltve elmegyünk, és megváltjuk a világot.
– Mit mondunk Samnek? – tette fel a következő kérdést, ami az én fejemben is megfogalmazódott már párszor. A választ pedig azóta is kerestem rá.
– Csak idő kérdése, és ő is Dean nyomába ered – intettem le, és felkeltem az asztaltól. – Választhatsz, hogy megvárod, amíg Dean hazajön és kitombolja magát, amiért nem vagyok itt, vagy jöhetsz velem, mint őrangyal.
Tudtam a tipikus kifogását: De hát én harcos vagyok! Oda ne rohanjak! Jelenleg egy barátra volt szükségem, aki az összes hülyeségembe fejest ugrik velem, és ha elég elszántan győzködtem az angyalt, sikert értem el.
Igaza volt Deannek, tényleg teleshop-os eladónak kéne mennem.
– Várj! – kelt fel a székből kelletlenül, és felvette a szék háttámlájáról a kabátját.
Hátra sem fordultam, tudtam, hogy követni fog. Az arcomon egy győzelemittas mosolyom terült szét, és képzeletben vállon veregettem magamat a sikeres akcióm miatt. Tudtam, hogy nem lenne szabad kitennem innen a lábamat Dean nélkül, de amiről nem tud, nem fáj neki. Csak egy kicsit élni akarok a magam módján, hogy aztán visszatérhessek az unalmas bunker béli életemhez. De most már nem fordulhattam vissza, és amúgy is – velem volt egy angyal. Mi rossz történhetett volna?
***
Mivel Dean elvitte azt a csodaszép kocsiját, amit eddig csak a garázsban csodálhattam meg, kénytelen voltam a tömegközlekedést választani. Láthatólag Cas még sosem használta ezt a lehetőséget, de nem igazán pártoltam az ötletet, hogy kocsit lopjunk.
Amúgy pedig nem céltalanul barangolunk a vakvilágba, Sam laptopján találtam magunknak egy ügyet. A legtöbb jel arra utal, hogy vérfarkast kell keresnünk. Dean nem sokat mesélt a dolgairól, de egy-egy gyengébb estéjén mindig kaptam tőle részleteket. Az áldozatnak hiányzott a szíve, a vérfarkasok pedig emberi szívekkel táplálkoznak – legalább is elviekben így volt.
A buszon ülve furcsa volt ennyi emberrel egy helyen lenni, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy normálisnak tűnjek. A paranoiám persze nem hagyott nyugodni, és úgy éreztem, mintha mindenkit minket bámulna, mintha pontosan tudnák, kik vagyunk és mire készülünk. De akárhányszor felnéztem, mindenki a telefonjába volt mélyedve, vagy a barátaikkal, ismerőseikkel dumáltak, és senkit még csak nem is érdekelt, hogy ott vagyunk mellettük.
– Hova tovább? – fordult felém Cas, amint leszálltunk a buszról.
– Az angyalok nem alszanak, ugye? – néztem rá a szemöldökömet felvonva, mire csak bizonytalanul bólintott. – Az remek – biccentettem, és intettem neki, hogy kövessen, ahogy elindultam a járda felé. – Mivelhogy én meg Dean nélkül nem merek aludni.
– Az álmaid miatt? – kérdezett rá. Milyen kis kíváncsi lett hirtelenjében!
– Azok miatt – morogtam, és tovább furakodtam az utcán az emberek között.
– Talán segíthetek.
Erre megtorpantam, és szembefordultam vele. Egy járókelő válla az enyémnek ütközött és bosszúsan morogni kezdett az orra alatt, de le sem vettem a szememet Castielről. A szemöldökömet felvonva vártam tőle, hogy jobban kifejtse a gondolatát, de miután csak megvonta a vállát, nagyot sóhajtottam, és a szememet megforgatva indultam tovább.
Olykor olyan határozott tudott lenni, mint egy óvodás által húzott vonal.
– Cas, tudod, hogy ezzel már próbálkoztunk – mondtam egykedvűen, és a zsebembe csúsztattam a kezeimet. Nem is egyszer beszéltünk erről. Úgy tűnt, nem a rövidtávú memóriája miatt tartját a fiúk.
Talán mégsem Szenillával kellett volna útra kelnem.
– De akkor is aludnod kell – akadékoskodott tovább, ahogy mellettem tette a lábát, és a szemem sarkából láttam, hogy megrázza a fejét. – Talán mégsem volt jó ötlet eljönni.
– Ne kezdd ezt! – szóltam rá, és összehúzott szemekkel méregettem. Az éles pillantásomat a föld bámulásával kerülte el. – Nem tudom mással lefoglalni magamat, és le akarom végre már ezt tudni, érted?
Békét akartam, azt, hogy a démonok és angyalok hagyjanak minket békén, egy szuper vacsorát a srácokkal, és egy nyugodj éjszakát Deannel anélkül, hogy azon kéne aggódnunk, vajon ki fogja ránk törni az ajtót holnap egy újabb szuper hírrel, mint hogy például egy démonherceg akarja kipipálni a listáján a nevünket.
– Meg fogjuk oldani – eresztett meg egy biztató mosolyt, ami tőle tényleg igaz kincsnek számított.
Egy pillanat erejéig elidőzött az arcán a tekintetem, és akaratlanul is halovány mosolyra húzódott a szám sarka. Jólesett, hogy ott van mellettem és számíthatok rá annak ellenére is, hogy alig ismerjük egymást. Alig vártam, hogy Dean karjaiban dicsekedjek el vele, miszerint egy angyal a barátjának tekint. Vagy valami hasonlónak.
***
Bárhogy is győzködtem az angyalt, mintha csak a falnak beszéltem volna. Szinte ugyan annyit értem el nála, mint Deannél. Aki pont olyan makacs, mint az öccse. Tehát a lényeg az, hogy tök mindegy melyikkel próbálok egyezkedni, egyikkel sem jutok egyről a kettőre. Inkább amolyan egyet előre, kettőt hátra effektus.
Kivettünk egy elfogadható motelben egy szobát, lepakoltuk a cuccainkat, és mivel elég későre járt már, úgy döntöttem, épp itt az ideje, hogy vacsorázzunk egyet.
Az angyallal karöltve megszálltuk a motelhez közeli bisztrót. Az ajtó mellett egy csinos betűkkel díszített tábla fogadott minket, ami a helyi legjobb pitéjével szolgált. A szívembe szomorúság markolt: ha Dean itt lenne... Egy fejrázással elűztem a gondolatot, és halkan megköszöntem az angyalnak, mikor kinyitotta előttem az ajtót.
Befoglaltunk egy bokszot, és amíg én a sült krumplimat meg a csirkefalatomat csipegettem, kissé elkalandoztak a gondolataim. Elidőzött a tekintetem az étterem másik oldalában ülő családon. Három gyerek, büszke apuka és szerető mosolyú anyuka, aki akkor is csak mosolygott, mikor a legkisebb csöppsége kikente az egész arcát a ruhájával együtt csokiszósszal. Míg az anyuka elvitte tisztálkodni az alig 2 éves gyereket, az apuka kártyatrükkökkel kötötte le a másik két, szintén kis gyerekét. Érdekelt volna, hogy valaha is volt-e ilyen családom.
Vagy hogy ezután lesz-e.
– Jól vagy? – szólított meg Cas az asztal túloldaláról. Szaporán pislogva kaptam felé a tekintetemet, és megköszörültem a torkomat.
– Persze – bólintottam, és belekortyoltam a kávémba. Felszisszentem, és egy fintor kíséretében visszatettem a sótartó mellé. Megint benéztem a cukormennyiséget. Mondjuk attól a cukormennyiségtől csodálom, ha nem lesz diabéteszem. Talán inkább a teáknál kéne maradnom.
– Nem tesz jót a szívednek – nézett Cas szúrósan a pohárra. Akkor legalább ebben is egyet értettünk.
– Ahogyan sok más sem – biccentettem, és a számba dobtam egy sültkrumplit.
Morcosan nézett rám, mire csak rávillantottam egy vigyort. Megrázta a fejét, és oldalra fordítva az arcát, ő is a környező embereket kezdte el kémlelni. Mindössze egy pohár víz hevert előtte, amiből mióta csak ott van előtte, alig egy kortyot fogyasztott, azt is csak akkor, mikor a drága pincérnő letette elé. Csendesen fogyasztottam a megrendelt kajámat, és igyekeztem nem felnyögni. Ez volt a legfinomabb kaja, amit valaha ettem, és a pitét még csak nem is kóstoltam.
– Aggódom Dean-ért – szólalt meg újra, továbbra sem rám nézve. Egy pillanatra abbahagytam a rágást és ránéztem, próbálva keresni a szavakat. Igaz, nehogy bármivel is biztass!
– Én is – vallottam be végül, és megtöröltem a kezemet egy szalvétába.
– Érzek valamit – mondta pár pillanat múlva, és kinézett a bokszból.
– Angyalrádió, rossz volt a kaja, vagy valami tök más? – vontam fel a szemöldököm. Sosem lehetett biztosan tudni.
– Az utóbbi – biccentett felém. – Valami sötét. És nem jó. Gonosz.
Értem én, a sötét sosem lehet jó. Túl csavart lett volna. Sötét egyenlő a rossz dolgokkal. Ovis egyenlet.
– Hogy érted? – kérdeztem lejjebb véve a hangomat, és a könyökömre támaszkodva közelebb hajoltam hozzá.
– Még nem tudom – rázta meg a fejét, mire ráncba szökött a homlokom. Hogy érti, hogy nem tudja? – De talán indulnunk kéne.
– Azt mondod?
– Azt – nézett rám kék szemeivel. Biccentettem, és a pénztárcámból elővettem annyit, hogy biztosan elég legyen a kajára, és az asztalra dobtam. Castiellel egyszerre álltunk fel, ám csentem még egy sültkrumplit, mielőtt a kabátommal és táskámmal a kezemben kiszálltam volna a bokszból.
Visszasiettünk a motelhez, ám az elméletemmel ellentétben, miszerint jól kialusszuk magunkat és holnap nekikezdünk az ügynek, amit találtam, Cas sietve összeszedte azt a pár dolgunkat, és mindössze annyit mondott, hogy azonnal indulnunk kell. Nem is hagyott időt, hogy bármit is kérdezzek, már oda is volt.
– Cas, várj már! – kiáltottam utána, és sóhajtva utána siettem. A kezemben a kulcsokkal futottam le a lépcsőn a parkolóba, épp jókor, hogy lássam, amint feltör egy parkoló autót.
Megtorpantam, és még a szám is tátva maradt meglepettségemben. Kellett pár pillanat, mire felrévültem a sokkból, és ennyi épp elég volt neki ahhoz, hogy feltörje a kocsit és bedobja a cuccainkat a hátsó ülésre.
– Te meg mi a szart csinálsz?! – szóltam rá élesen, és körbe néztem a parkolóban. Odakint már sötét volt, és szerencsére rajtunk kívül más nem tartózkodott a kísértetiesen üres parkolóban. Azon az egy autón kívül, amit az Úr angyala fel talált törni, csak másik kettő parkolt, és egyik sem volt a legjobb állapotban.
– Csak szállj be – morogta, és bevágódott a kormány mögé.
A paranoiám nem hagyott nyugodni, és úgy éreztem, mintha figyelnének minket. Még egyszer végig kémleltem a parkolót meg a földszinten lévő szobákat, de egyik függönyt sem láttam elhúzva, amin keresztül valamelyik másik vendég figyelne minket. Mielőtt azonban erre sor került volna, sietős léptekkel megkerültem a kocsi orrát, és bepattantam Castiel mellé. Épp csak bevágtam magam után az ajtót, mikor a gázra taposott, és a lopott kocsit az útra kormányozta. Szúrós szemekkel néztem rá, ahogy nehezen becsatoltam a biztonsági övemet, és kisimítottam a hajamat az arcomból.
– Megmagyaráznád? – kérdeztem pár perc múlva. A szemét nem vette le az útról, de a keze megfeszült a kormányon. Az arcát megvilágították az út mellett felállított lámpák sápadt fénye, és úgy tűnt, minél kijjebb megyünk a városból, annál kevésbé tűnik emberinek az angyal is.
– Mint mondtam, valami rosszat érzek – felelte.
A szemöldökömet felvonva vártam, hogy jobban kifejtse a témát, de miután erre nem került sor, megforgattam a szemeimet, és összefontam a mellkasom előtt a karomat. Hátra dőltem az ülésben, és az út további része néma csendben telt.
Valószínűleg elaludhattam az út során, mivel arra keltem fel, hogy a kocsi folyamatosan lassít, míg egy ponton teljesen meg nem állt. Ekkor úgy döntöttem, épp itt az ideje, hogy ismét dumálni kezdjek az angyallal, bár mikor legutóbb komoly beszélgetést próbáltam vele kezdeményezni az emberi moralitásról, a következő pillanatban elkötött egy kocsit. Láthatóan süket fülekre talált az összes tanításom.
Megdörzsöltem a szemeimet, és diszkréten ásítva néztem ki a szélvédőn keresztül. A homlokom zavart ráncba ugrott, ahogy végig néztem a régi stílusú, egyszerű parasztházon, aminek szokatlanul szép tornáca volt.
– Cas, miért hoztál ide? – kérdeztem álomittas hangon, és a sofőröm felé fordítottam a fejemet.
– Itt valami nem stimmel – rázta meg a fejét, és zavart tekintettel kémlelte a házat.
– Hogy érted? – ültem feljebb az ülésben. Felém fordította a fejét és szóra nyitotta a száját, de mielőtt még akár egy hang is kijöhetett volna rajta, egy vérfagyasztó hang ütötte meg a fülemet.
Üvöltés szelte ketté az éjszakát és furakodott be az utastérbe a leeresztett ablakokon keresztül. Egyszerre kaptuk a ház felé a fejünket. Castiel azonnal kipattant a kocsiból, de nekem beletelt egy pillanatba, mire felfogtam, mire is készül. Halkan káromkodva hajoltam hátra az ülések között, és a táskámból előhalásztam azt a pisztolyt, amit még Sam adott nekem, csak hogy biztosra menjen. Dean örült neki, mondván, hogy jobban érzi magát tőle, ha van egy cucc, amivel tudok ölni – ezzel a mondatával nem nyugtatott meg a legjobban, de értékeltem a gesztust, miszerint nem akarják, hogy védtelennek érezzem magamat.
A pisztolyommal a kezemben siettem az angyal után, aki ekkora már a bejárai ajtónál járt.
– Várj! – szóltam rá hangosan suttogva, hiszen kiabálni nem lett volna a legjobb taktikai ötlet. Túl sok kérdésem volt a cselekedeteivel kapcsolatban, és az, hogy be akar törni egy idegen házába, már valahogy nem is lep meg annyira.
Mire egyet pislogtam, az angyal már berúgta a rozoga ajtót, és az angyalpengéjét markolva rontott be a házba.
– Miért nem tudsz soha megvárni? – motyogtam a lélegzetem alatt, és utána futottam.
A pisztolyomat magam elé emelve siettem a házba Castiel után, de ami odabent fogadott, arra nem számítottam, és az angyalt elnézve, ő sem.
– Angyalka – biccentett a középkorú férfi Cas felé, és ahogy oldalra billentett fejjel rám rebbent a tekintete, egy rideg vigyor szelte ketté át az arcát.
– Barbatos – sziszegte Cas mellőlem.
Nagy szarban vagyunk.