Sziasztok! :D Aranyos az a kezes gif, bár tudom, nem egy férfi keze a szellem, de ezt találtam.
Evelyn
A szívem nagyot dobban, majdnem kiugrik a helyéről. Teljesen zavarba hozott, ég az arcom. Jól hallottam?
– Bizony jól! – mondja mosolyogva, majd elenged. Ahogy egymás szemébe nézünk, olyan mintha összekapcsolódna a lelkünk. Fura gondolat, de így érzem. Egy pillanatra el is felejtem, hogy Eliza is itt van mellettünk. Zavartan lépek egyet hátra, s foglalok helyet mellette.
A lány kuncogni kezd, a kezét a hátamra rakja és simogatni kezdi.
– Találkoztunk már, de nem mutatkoztam be rendesen – nyújtja a kezét Eliza felé. – Drogon vagyok.
– Eliza – tartja ő is, majd kezet ráznak. – Evelyn, nekem vissza kell mennem – mondja szomorúan. – Sajnos még van munkám.
– Én is sajnálom, de megértem. – Felállva szorosan átöleljük egymást. Integetve válunk el.
Kérdőn fordulok Drogon felé.
– Jó poén volt! – emelem a kezemet, majd finoman a vállába ütök, visszafojtva az erőm. Hirtelen megragadja a kezemet.
– Nem vicceltem! – mondja teljesen komoly arckifejezéssel. – Nem szabadna, de mit kezdjek az érzéseimmel? – zavartan kerüli a tekintetemet. Az állára emelem a kezem, s magam felé fordítom. Gyönyörű szemébe nézek.
– Elveszem a szemedben – suttogom lágy hangon, mire halovány mosoly húzódik az arcára. A jobb kezével megfogja nyakamat, és közelebb hajolva finom puszikat kezd nyomni a számra, de eszembe jut, hogy a kertben vagyunk, ahol bárki megláthat.
– Észrevehetnek minket! – suttogom, de élvezem, ahogy hozzám ér, nem szeretném ezt abbahagyni.
– Nem mintha titokban szeretném tartani, de igazad van. – S ezzel megragadja a karomat, majd a lakosztályába visz. Azta!
– Itt már nem zavarhat senki – jelenti ki, majd folytatja, ahol abbahagyta. Finoman harapdálja az alsó ajkamat. Átkarolja a derekamat, s szenvedélyesebben csókol, mint eddig. Vajon milyen lehet vele lenni? Vetődik fel bennem-e kínos kérdés, ugyanis hallotta. Olyan vörös lehetek, mint egy alma, ezt nem kellett volna.
– Tényleg érdekel? – kérdezi meglepetten, talán nem számított erre, ahogy én sem, csak úgy felmerült bennem ez a kérdés. Sikeresen zavarba hoztam saját magam.
– Sajnálom! – Ellököm magamtól, majd eltűnök. Úgy érzem, túlzottan kellemetlen helyzetbe hoztam őt is, meg magamat is.
Egy olyan helyre villámlok, ahol magas hegyek vannak, csend és messze tőle. Végig sétálok egy hosszú sziklán, s leülök a legvégére, ahonnan egész szép a kilátás. Hatalmas szakadék van alattam, vagyis, ha emberként leesnék, biztosan meghalnék.
– Most már előjöhetsz – szólalok meg egy óra csendben ülés és bambulás után.
– Észrevettél? – kérdezi, s láthatóvá válik a lélektöredék.
– Azt hittem, meghaltál... – suttogom remegő hangon, könnybe lábadt szemmel. Nem hiszek a szememnek.
– Meghaltam emberként, lélekfaló lettem, s újra meghaltam. Hogy mi vagyok most? – Közelebb lép, én teljesen felé fordulok. Iszonyatosan ijesztő a mélység, ami mögöttem van. Leguggol elém, majd törökülésbe elhelyezkedik.
– Lélektöredék.
– Olyan is létezik? – Hitetlenkedve tekintek végig a férfin. Erősen dörzsölgetem a szememet, hátha álmodom, de nem, ez a valóság. – Mit takar a lélektöredék? – kérdezem szipogva. Nem látok erre értelmes magyarázatot. Mire is lenne a halálom után? Vicc ez az egész.
– Itt is vagyok, meg nem is – feleli szomorkás hangon. Sosem láttam még ilyennek. Nem ilyen életet akartam neki. Azt akartam, hogy boldogan éljen és haljon meg, ha eljön az ideje. Nem így történt.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezem tőle, majd felé nyújtom a kezemet, hogy megérintsem az övét, de átsiklik rajta. Eláll a lélegzetem, nem pislogok, csak bambulok rá egészen addig, míg megindul egy könnycsepp a szememből.
– Ne sírj! – emeli felém a kezét, hogy letörölje az arcomról, de nem tud megérinteni.
– Ezt nem hiszem el! – tör ki belőlem egy hazug nevetés, miközben ömlenek a könnyeim. Röhej az egész.
Drogon! – kiáltom a nevét gondolatban, amit meg is hall, ezért hozzám siet.
A férfi mellé villámlok, majd a jobb karjába kapaszkodom, az arcom a vállába temetem. Értetlenül néz rám, nem érti a reakciómat.
– Te is látod őt? – kérdezem szipogva és enyhén zihálva.
– Azt a lélektöredéket a földön gubbasztva? – Férfias hangja megnyugtat, valamint a teste melege. Kevés dolog van, ami kárt tehet bennem, de úgy érzem, azoktól csak ő tud megvédeni engem.
– Igen, őt – suttogom. Erőteljesen csimpaszkodom a karjára, annyira, hogy félek, ezzel fájdalmat okozok neki.
– Persze, hogy látom. Mi van vele?
– Ő Chris, a régi szerelmem, aki meghalt, tudod, meséltem – felelem halkan.
– Értem... – mondja egy nagy sóhaj után. – Magunkra hagynál? – kérdezi legnagyobb meghökkenésemre. Bólintok, elengedem, majd erőt veszek magamon és kettesben hagyom őket.
Drogon
– Engedd el őt! – parancsolok az előttem lévő lélektöredékre, akire már nincs szükségünk.
– Nem akarom! – ellenkezik, közben feláll és egész közel lép hozzám. Bátor, hiszen nincs vesztenivalója, már halott.
– Ha szereted, elengeded! – mondom kifejezéstelen arccal. Nem akarok különösebben foglalkozni vele, mert már nem ellenfelem. Jó munkát végzett, Evelyn rengeteget szenvedett miatta.
– Ez egy baromság, ha szeretem, miért engedném el? Ráadásul ő is szeret engem! – háborodik fel.
– Lehet, hogy szeret téged, de nem lehettek együtt, lélektöredék vagy! Hogyan akarod boldoggá tenni, ha meg sem tudod érinteni? Szenvedett már éppen eleget miattad, csoda, hogy még egyben van. – Bosszant, nagyon bosszant, hogy megint előkerült, már ideje lenne tovább lépnie.
– Egyben van? Azt gondolod, hogy nélkülem... – Nem engedem, hogy befejezze a mondatát.
– Egyek voltatok – vágok közbe ingerülten –, de a sors más életet szánt neki – hadarok el egy béna romantikus szöveget.
– Mégis... – lihegi, de nem jön ki több szó a torkán.
– Szeretem, s én legalább boldoggá tudom tenni. Engedd el, ne kelljen tovább szenvednie miattad! Én vagyok az egyetlen, aki egészben tudja tartani, aki szeretni tudja, aki boldoggá teszi! – hadarom feszülten, ökölbe szorított kézzel.
– Engedjem el? – emeli gúnyosan a szemöldökét. Ha lenne fizikai alakja, biztosan behúzna nekem, amiért megmerem neki mondani, mit csináljon. Engedje el azt a lányt, akit mindennél jobban szeret.
– Már mondtam, igen, engedd el! – felelem dühösen, a szememet forgatva. Legszívesebben megfojtanám, de jelenleg fizikai képtelenség.
– Legyen, elengedem, átadom a helyem... – mondja csalódottan a fejét csóválva.
– Nekem nem kell a te helyed, nekem van saját helyem a szívében! – ordítok rá erőteljesen. Nekem ott egy saját részem van. Talán még csak egy kicsi, de ott vagyok, benne. Elvarázsolom, így nem fogja észrevenni a turpisságom.
Evelyn
A szobámban csücsülök, amikor Erilin kopogtat az ajtómon. Lassan felállva az ajtóhoz ballagok, nem sietem el a dolgot. Lomhán ajtót nyitok.
– Minden oké? – kérdezi csodálkozva, amint az arcomra néz. Nem lehetek szép látvány ezzel az arckifejezéssel.
– Szia... – köszönök elsőnek. – Mivel te nem tudsz olvasni a gondolataimban, így elmesélem a történteket.
– Szia. Rendben – bólint egyet, majd elindulunk a kert déli részére, ahol leginkább szeretünk lenni.
Elmondok neki mindent. Kicsit meglepődik, de a reakciója alapján szerintem hallott már ilyesmiről. Azokból lesznek megtört lelkek, akiket valami erős kötelék tart egy helyhez vagy személyhez. Adott esetben Chris hozzám ragaszkodik. A kérdés az, hogy miként tudna feljutni a mennybe, mert reményeim szerint még odamehet. Erilin szerint nagy eséllyel a pokolba, ugyanis emberként tett olyat, ami miatt lélekfaló lett.
– Szerintem, ha képes elengedni téged, akkor átkerül a pokolba, hiszen nem fogja semmi itt tartani. Nem tudom, ez mennyire fog neki menni, bár szerintem te jobban ragaszkodtál hozzá mindig is, mint ő hozzád. – Meglepő, hogy tudja, hiszen magam sosem meséltem, de ő mégis mindent tud rólam. – Te nem így gondolod? – kérdezi, várva, hogy egyetértsek vele.
– Igen, igazad van – bólogatok, hiszen teljesen igaza van. – Én óvodás korunk óta szeretem, míg ő olyan húszon... – vakarom meg az államat egy pillanatra, mert nem vagyok biztos mikor –, huszonhat lehetett, amikor összejöttünk.
– Beszélned kellene vele, hogy benne is lezáródjanak a dolgok – kéri félve, hiszen tudja, nekem ez egy nehéz dolog. A tény, hogy ott van, és nem érinthetem meg, kínzás.
– Meglátom mit tehetek – motyogom, majd kérem, hagyjon magamra, hogy összeszedjem a gondolataim.
Mégis mit mondjak neki, hogy képes legyen elengedni? Van erre egyáltalán megfelelő ok? Kérhetem tőle, hogy engedjen el, mikor nekem is nehezemre esik?
Sziasztok! :) Ti mit reagálnátok, ha Evelyn helyében találkoztatok volna Chrissel? Kíváncsi vagyok, írjátok meg nekem!