A szerelmed a halálán van, te pedig úgy érzed, tehetetlen vagy... Aztán megjelenik előtted egy Isten. Felajánlja neked, hogy megmenti a szerelmed életét, ha cserébe neki adod a lelkedet.
Eladnád egy olyan valakiért, akiért te bármit megtennél, visz...
Elhagyatott parkban állunk mi ketten. Hűvösen fúj a szél, szinte marja az arcomat. Kötött, piros sál melegíti a nyakamat. Körülöttünk magas fák, melyeknek majdnem lehullott az összes levele. Szeretem az őszt, de csak a színes falevelek látványa miatt. Szeretek felnézni rájuk, és amikor elkezd fújni a szél, akkor könnyed lendülettel engedik el a fa ágát, hogy útnak induljanak a levegőbe, majd a földön végezzék be sorsukat. Halovány mosoly kerekedik az arcomra, amikor tekintetem ismét az előttem álló markáns emberen akad meg. Férfias arcvonásai, lágyan telt ajka, gyönyörű barna szeme mindig elvarázsol.
Mélyen a szemébe nézve meglátom benne minden gyerekkori emlékem.
Sok közösen eltöltött nap, melyek örök emlékek, legalábbis remélem, semmi sem fog történni, ami miatt elfelejteném.
2055.Október 23. Remegnek a lábaim, miközben megfogom Chris meleg kezét, aki semmit sem tud az egészről. Vajon mikor fog bekövetkezni? Mikor kell elválnom tőle? Hiszek benne, hogy még pár órát együtt lehetünk és nézhetjük tovább a falevelek hullását.
Mindig megható volt számomra, amikor évente ellátogattunk ide. Csodálatos látvány, amit vele közösen élhetek át. Az első alkalommal, amikor megtaláltuk ezt a helyet, ezt a fát, már tudtam, hogy itt fogok meghalni. Ez a fa lesz a tanúja annak, hogy feláldoztam magam Chrisért. Szenvedni fog az elvesztésem miatt, de élni fog és csak ez számít, mert neki tovább kell lépnie. Hálás vagyok Melzenornak, hogy megmentette őt, és lehetőséget adott arra, hogy ez a helyzet kialakuljon. Újra egymásra találtunk, mint általános ötödikben, csak már nem áll közénk semmi. Szeretem őt, és ez örökké így fog maradni.
Az életem legjobb búcsú ajándéka, hogy pár évet vele lehettem.
– Most már elárulod, miért jöttünk hamarabb? – érdeklődi a kedvesem, közben úgy néz a szemembe, mintha a lelkembe látna. Én csak szorítom a kezét. Nem mondhatom az igazat.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Eszembe jut az emlék, amikor összeköltöztünk. Nagyon izgultam. Hetekig félve keltem, mert azt hittem, csak álmodok. Chris reggelire palacsintát készített nekünk, amit epres öntettel dobott fel. Miközben ettem, ő olyan csodálattal nézett rám, hogy elsírtam magam.
Alig kezdődött el a közös életünk, a szívembe mar a fájdalom, amiért én tudom, hogy nem leszünk együtt sokáig.
– Azt szeretném mondani, hogy nagyon szeretlek! Történjék bármi, ezt nem szabad elfelejtened – mosolygok, pedig valójában belül mardos a bűntudat. Imádom őt, soha nem kívántam volna nála jobbat. Fergeteges volt ez a hat év. Sokat kirándultunk, bejártunk szép helyeket, emlékeket gyűjtöttünk, képeket készítettünk. Igazán boldogok voltunk.
– Miért mondod ezt? – pislog nagyokat értetlenül és aggódással a szemében.
– Csak szeretném, hogy tudd! – simogatom meg az arcát, majd csókot lehellek az ajkaira. – Emlékszel arra, amikor megtaláltuk ezt a helyet?
