Érted adtam a lelkem

26. fejezet

Evelyn

– Mégis mit képzel? – kiáltok rá, ez több a soknál! Hogy ő meg...?

– Ugyan, ha el tudnám feledtetni az emlékeid, csöppet sem zavarna, hidd el! – kacsint ismét. Ez undorító. Vajon képes lenne rá? Képes bármelyik is rá?

– Sajnos – kezdi az ajkait lebiggyesztve –, egyikőnk se képes ilyesmire, csak az Istenek, vagy esetleg azok, akiknek ők megadták azt a képességet.

Megkönnyebbültem. Kitörölték a múltamról az összes emlékem, nincs szükségem arra, hogy attól is megfosszanak, amiket itt éltem át. Nem akarok egy tudatlan valami lenni.

– Legyen! – vakarja meg az orrát. – Elengedlek ezúttal, de ha legközelebb találkozunk... – vigyorog, azzal eltűnik.

Hihetetlen, komolyan mondom. A hajamat igazgatom, majd villámlok Melzenor lakosztálya elé, ahol kopogok, és átadom a fehér fiolát, melyben a lélek van. Nem igazán kommunikál velem, biztos rossz a kedve. Kedvtelenül indulok el a nappali felé, ahol Kevint látom meg, ahogy egymagában játszik az xbox-on. A változatosság kedvéért kipróbálom azt az autós játékot, amivel éppen játszik. Mókásnak találja, ahogy vezetek. Elég bénán, de elsőre mit vár az ember?

***

Telnek a napok, hetek. Bejárok órákra, s már egész sokat tanultam. Lassan elérem a villámlás második szintjét is, aminek nagyon örülök. A Lánctalan című könyvet is folyton bújom, szóval abból is elég sokat megtudtam már. Haladtam, ami boldogít, hiszen szabad lehetek, de ott a kockázat is. Germ nevű lélekfaló magának akar. Megenni, vagy más tervei vannak, azt nem tudom.

***

Eltelt három év, és ami meglepő, hogy szinte fel sem tűnt.

Hihetetlen, hogy már ennyi ideje itt vagyok. Minden nap szinte ugyanaz történik. Mi öten, elég jól megismertük egymást ez idő alatt. Elizával legjobb barátnők lettünk, ha van ilyen a megláncolt lelkeknél. Még mindig Eronnal vagyok együtt, nagyon szeretjük egymást, igaz, nem tudunk olyan sokat együtt lenni a munkánk miatt, de ez az élet ilyen. Kevin nem érdeklődik irántam, sikerült elfogadnia, hogy én Eront szeretem. Alapjáraton a megláncolt lelkeknél nem szokott kialakulni szerelem, de nekünk volt időnk ismerkedni, még mielőtt bármit is elkezdtem volna. A legtöbb léleknek nem hagynak ennyi időt, egyből a mély vízbe rakják őket, és hogy pontosítsak, tanulniuk kell. Természetesen legalább egy, de inkább két hónapot tanulnak, utána pedig mehetnek gyakorlatra, majd a végén a munka veszi át a legtöbb idejüket. Tanulni mi is kevesebbet tanulunk, a munka elsődleges.

Már nincs sok a Lánctalan című könyvből, a háromnegyedét elolvastam és megtanultam. Munka mellett nem volt egyszerű ennyit megtanulni, de mindent beleadtam. Így, hogy semmit nem tudok a múltamról, nincs, ami lehúzna. Megvan mindenem jóformán, tehát csak előre kell néznem.

Eron mellett én lettem Melzenor közelebbi segédje. Néha egyéb feladatokat is oszt ránk, mint a lelkek begyűjtése, aminek örülök valamilyen szinten, mert elég monoton volt már az egész. Az a másik feladat pedig a lélekfalók megölése és még olykor most is az. Melzenornak vannak informátorai, fogalmam sincs, kik, de ők adják tovább nekünk, hogy merre látták őket. Mi odamegyünk, szétnézünk, és ha vannak, akkor elintézzük őket.

Már egyre többen vagyunk a kastélyban, mondhatni tele van. Úgy egy éve nem eszem a többiekkel, hiszen előléptettek minket, illetve engem, ezért kiderült, hogy lakosztályom van. Én a nyugalmat szeretem. A többség mindig nyüzsög. Sehol nincs nyugta az embernek csak a saját lakrészén.

Azt ne felejtsük ki, hogy nem is kell ennünk, ez csak egy ilyen rutinná vált. Megmaradtak az emberi szokásaink, Melzenornak sincs ellene ezeket tartani néha, de a munka és a tanulás útjába semmiképpen sem állhat.

***

– Evelyn! – szólít meg Eron kedvesen.

– Mondd! – fordulok felé nyalókával a számban, amit cuppogva kiszedek a számból.

– Szép vagy! – jön közelebb vigyorral a képén. Még mindig helyes, mily meglepő, hiszen nem öregszünk.

– Köszi! – mosolyogva átkarolom a nyakát, majd adok a szájára egy csókot. Szeretem az illatát, és amikor megölelem, még jobban érzem. Megnyugtat. – Van egy kis dolgom, utána felkereslek. Oké?

Erre csak egy bólintás a válasza.

Melzenor az, akivel dolgom van. Már a lakosztálya ajtaja előtt állok, és lágyan kopogok, ne legyen túl hangos.

Fél percre rá nyílik a faajtó.

– Szia. Mit tehetek érted? – szólal meg a smaragd zöld szemű férfi.

– Szia. Beszélgetni, ha van időd – nézek rá komoly tekintettel.

Furcsállva néz rám, de beenged. Most nyugodtabbnak tűnik, remélhetőleg tudok vele beszélgetni és nem fog lerázni valami indokkal.

Elfoglalom a helyem a kényelmes, zöld fotelben, ahova mindig ülök.

– Szóval? – döntögeti a fejét jobbra-balra. Az ujjaival az asztalon dobol.

– A lánctalan című könyvről szeretnék beszélni – kezdek bele a mondandómba.

– Hallgatlak! Hogy haladsz vele? – kérdezi biztatóan mosolyogva. – Eltelt három év, gondolom sokat haladtál vele – teszi karba a kezét.

– Igen, a háromnegyedét el is olvastam... – mondom, de közbe szól.

– Csak olvastad? Ahhoz kellett három év? – csap az asztalra, meg sem várva, hogy végig mondjam, amit akarok.

– Ő... – húzom a számat. – Befejezhetem a mondatom? – S ezután hadarásba kezdek, hogy ne tudjon közbe szólni. – Elolvastam én rengetegszer, és meg is tanultam, szóval nem kell aggódnod! – mondom büszkén. Ezer oldalas körülbelül a könyv, de azt hozzá kell tenni, hogy hiába olvasod el, és tanulod meg, azt fizikailag is véghez kell vinni, ami nehezebb.

Helyeslően bólogat, majd kihúzza az asztalból a jobb oldali fiókot. Papírok zörgését hallom, aztán hirtelen kikap egyet, majd az asztalra rakja, s felém csúsztatja.

Kérdőn előre hajolva pillantok a lapra, amin egy név szerepel, valamint helyek, időpontok, meg egyéb részletek.

– Egy lélekfaló adatai. Név szerint, Germ.

Mikor kimondja a nevét, kicsit meghűl bennem a vér. Létezik több ilyen nevű is, vagy ez az lenne, akivel találkoztam? Egy szót sem szóltam neki arról, hogy találkoztam azzal a lélekfalóval, és hogy miket mondott nekem. Lefagytam, így nem válaszolok semmit, hagyom, hogy elmondja a részleteket.

– Korukat ugye nem tudjuk megmondani, de az lényegtelen is. Kaptam elég szép kutatási anyagot róla – meséli a lapon mutogatva a dolgokat. – Megszámlálhatatlan lelket falt már fel.

Nem gondoltam volna, hogy ez a lény pont egy olyan, akinek ennyi bűne van. Természetesen számukra nem bűn, hanem egy mindennapos folyamat. Ők sem azért eszik a lelkeket, mert muszáj enniük, hanem kedvtelésből. Vajon van ízük a lelkeknek? Mi azért eszünk ételeket, italokat, mert jó ízük van, hiszen nekünk sincs szükségünk rá.

– Értem – zavarom meg a beszédét. – Mit vár tőlem?

– Vajon mit? Azt, hogy öld meg!