Érted adtam a lelkem

11. fejezet

Evelyn

– Eron! – szólok az óceánkék szeműnek, aki aranyosan felém fordul.

Szép idő van, alkalmas az edzéshez. A kastély mögötti tisztásra jöttünk, ahol élénkzöld a fű. A közeli fák hatalmasok, mintha százvalahány éve itt lennének. Vajon pontosan mennyi idősek? Az lakosztályomhoz közeli fa egyik vastag ágán szoktam titokban lazsálni, bár nem szabadna.

Szeretem ezt a helyet, csak kár, hogy ilyen keveset lehetek itt, hiszen a munkánk nem ide szól. A világ minden táján megfordulunk, ha kell.

– Mondd, Evi! – nyögi, közben csukott szemmel nevet fel, és megjelennek az arcán a kicsi gödröcskék. Aranyos. Kedvelem Eront, ugyan csak barátként, bár tegyük hozzá, vonzó számomra, viszont van bennem egy érzés, mintha a szívem el lenne sorvadva. Üresnek érzem magam, hiába telik az idő, az űr, mely bennem lakozik, nem szűnik meg.

– Evi? – rakom csípőre a kezemet, s fintorgok, de a végén elnevetem magam. – Hányszor mondjam még, hogy találj ki valami jobbat? Hiszen rád bíztam! – vigyorgok rá, mint a tejbetök. Mindig próbál megnevettetni, feldobni a napjaimat, hiszen tudja, mennyire megviselnek engem a halálesetek. Mai napig előfordul, hogy éjszaka elbőgöm magam, amikor senki sem lát. Eron egy ilyen alkalommal toppant be hozzám. Meg akart lepni, helyette őt döbbentettem le. A szemébe nézve még hangosabb zokogásban törtem fel. Elmeséltem neki, hogy nagyon nehezen viselem ezt a munkát, és bár nem tudok ellene tenni, de szívesen abbahagynám ezt az egészet. Bárcsak lenne választásom!

– Hát... – harap bele az alsó ajkába, közben az enyémet bámulja elég feltűnően. Perverz! – Nekem tetszik!

– Azt elhiszem – nevetek fel.

– Akkor edzünk? – kacsint rám kacéran, közben úgy mosolyog, hogy kicsit elvarázsol vele.

– Jó lenne! – válaszolom, majd kezdenék nyújtani, de közbelép.

Egy méterre voltunk egymástól, de nekem ugrott. Elkapja a bal karomat, aztán átdob a vállán. Lassú vagyok, csak azt veszem észre, hogy a földön fekszem. A szívem hevesen kezd verni, beindul az adrenalin. A szemöldököm kétszer felhúzva jelzem neki, hogy részemről is mehet.

Felugrom, újra talpon vagyok. Az ujjam ropogtatom, a nyakam jobbra-balra döntöm, aztán villámlok. A háta mögé kerülve lefogom őt. Erősen szorítom, amitől fel is jajdul. Hamar regenerálódik, de azért érez fájdalmat, szóval most előnyben vagyok. Kitapasztaltam már, hogy képes vagyok irányítani az érzéseimet. Ha akarom, nem érzem a fájdalmat, bármit tehetnek velem, nem fog fájni. Ez alól kivétel a Melzenor által megjelölt tetoválásom, ami olyan, mint egy pecsét.

Sokat gondolkozom, elterelve a saját figyelmem, ezzel visszaélve kiszabadul a szorításomból, majd elém kerül.

– Az előbb, amikor szorítottalak, villámlással eltűnhettél volna. Miért nem tetted? – Leguggolok, majd ledobom magam a földre és elfekszem.

– Nem is tudom, talán jól esett, hogy átöleltél. – Megfordul, nem hagyja, hogy lássam az arcát. Furcsa, nem gondoltam, hogy vannak felém apróbb érzései.

– Jól esett? Én úgy hallottam, hogy nem – lököm meg a vállánál, amennyire elérem, aztán csak mosolygok rá. Elkapja a derekamat és a magasba emel.

– He-he! Most megvagy! – vigyorog örömittasan. Forgatom a szemem, aztán villámlok, eltűnve a szeme elől. Vajon megtalál?

– Evelyn! – kiáltja el magát váratlanul, megszegve az ígéretét. Hirtelen bele nyilall a mellkasomba a fájdalom. Szó szerint, mintha elsorvadna a szívem, vagy kicsavarnák belőle az összes vért. A szemem kidülled, alig kapok levegőt. A földre rogyok, térdemre támaszkodva tartom meg magam. Felnyögök a fájdalomtól, amit nem tudok megszüntetni. Bevillan egy emlék.