Érted adtam a lelkem

31. fejezet

Evelyn

– Ki maga? Miért nem válaszol?

Nem jöttél még rá?

– Nem.

Ahol most vagy, az a te lelked, vagyis... – A hangja elhal, de már egyértelművé vált, hogy az a nő én vagyok.

Fel kell ébrednem, hiszen nem haltam meg. S mivel én irányítom a dolgokat, így a lelkem visszaszáll a porhüvelyembe, majd magamhoz térek. Melzenor és Germ, vagyis Chris, aggódva guggolnak mellettem, és hajolnak fölém. Rángatják a vállamat, ébresztgetnek, de már fent vagyok. Az időt tényleg megállítottam, nekik egy pillanat volt az egész. Remegő szemmel nézek Chrisre.

– Chris... – suttogom, majd a nyakába kapaszkodom. Mindkét férfi sokkoltan néz rám, nem értik, hogy mi történt velem az előbb. Végre ő is átkarol és szorosan ölel. Melzenor elkapja a vállam, és próbál lehúzni róla, és mivel még mindig megvannak a láncaim, így kénytelen vagyok tenni, amit mond. Ha ő nem akarja, akkor nem lehetek vele. De az emlékeim többé nem veheti el.

Elengedem, s Melzenor mellé állok, mint egy kiskutya. Nem tehetek mást, csak a földet bámulom.

– Mi történt? – faggatózik az Isten felvont szemöldökkel.

– Visszakaptam az összes emlékem – mesélem, s ők csak döbbenten állnak, mert fogalmuk sincs, hogy ez miként történt meg. – Saját magam, egy belső énem rántott ki a testemből, és állította meg az időt. Megmutatta az összes emlékem.

– Hogy érzed magad? – kérdezi Chris aggódva. Nyújtaná felém a kezét, de Melzenor szúrós tekintetére visszahúzza.

– Elfogadtam a történteket, így képes vagyok megbirkózni velük – mondom nyugodt hangnemben. Boldog vagyok, hogy végre rájöttem erre és emlékezhetek mindenre. Nem vagyok egy üres valami. – Chris, valamit tudnod kell!

– Micsodát? – néz rám furcsán.

– Hogy miért haltam meg, vagy tudod?

– Utolsó emlékem, hogy összeestél, és megállt a szíved, nem tudom leírni azt az érzést, amit akkor éreztem. – Szegénykém. Annyira sajnálom, hogy magára hagytam őt, de érte tettem.

Úgy megölelném, de nem tehetem, hiszen ő itt az ellenségem. Jelenlegi feladatom is az, hogy öljem meg, azokért a dolgokért, amiket azóta tett, mióta lélekfaló lett. Képtelen lennék elvenni az életét. Milyen ironikus... akkor a lelkem adtam, hogy ő élhessen, most pedig meg kellene ölnöm őt.

– Azt hittem, sosem fogom elmondani neked, hiszen meg volt tiltva. – Elindul egy könnycsepp az arcomon.

– Ne sírj, kedvesem! – Ismét elindulna felém, de Melzenor útját állja. – Mi történt? Mondd el! – kérlel.

– Emlékszel, hogy autó baleseted volt?

– Igen.

– A halálodon voltál, ha nem teszem meg, amit tettem, akkor meg is haltál volna. – Egy nagyot nyelek, a szívem annyira fáj, mint eddig sosem. Erős vagyok. Tudom, hogy nem szabad hagynom az érzéseimnek. – Egy Isten segítségét kértem, hogy mentse meg az életed – remeg az ajkam, és a könnyeim csak folynak végig az arcomon. Sorban potyognak le a földre. – Azt mondta, hogy ha eladom neki a lelkem, akkor megmenti az életed.

– Mit csináltál? – kérdezi ingerülten, talán nem számított erre. Akkor még nem álltunk közel egymáshoz, de az évek alatt erős kötelék alakult ki köztünk, éppen ezért nem akarta volna, hogy ezt tegyem.