Elnézést kérve igyekeztem a mosdó felé, minél messzebb ettől az egész Isten meg sors baromságtól, nyakon öntve párhuzamos univerzumokkal.
Úgy értem, most komolyan? Ugyan minek szemelne ki maga Isten éppen engem, hogy segítsem a harcosait? Ő maga is lejöhetett volna ide, hogy rendre vágja a teremtményeit.
Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, és a mosdókagyló szélére támaszkodva néztem, hogyan folyik le a víz a lefolyóba. Nehéznek tűnt levegőt venni, a fejem megfájdult a rengeteg elhangzott információtól és nonszensz dologtól. Felemeltem a fejemet, és egyenest szembenéztem a tükörképemmel. A bőröm betegesen sápadtnak tűnt, a szememet vérerek szabdalták, és egészen úgy néztem ki, mint aki a sírás határán van. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, azt hajtogatni, hogy minden rendben lesz és csak egy kis idő kell, mire ezt megemésztem, de nem így volt.
Mégis hogyan tudná azt elfogadni bárki is pár pillanat alatt, hogy nem is ebből az univerzumból származik?
Olyannyira elmerültem az önsajnáló gondolataimban, hogy észre sem vettem, mikor nyílt ki mögöttem a fürdő ajtaja. Csupán egy finoman a vállamra nehezedő kéz zökkentett vissza a valóságba. Hátra kaptam a fejemet, és a vállam felett átnézve találkozott a tekintetem Deanével. A szemében aggodalom és kíváncsiság csillogott, ám nem tudtam figyelmen kívül hagyni a szeme alatt látszó sötét karikákat és a megnyúlt arcát.
Ötletem sem volt, hogyan érezheti most magát, hisz épp most vágta az arcába Isten egyik angyala, hogy a saját kezével ölt meg engem, nem is egyszer.
– Ez nekem kicsit sok – vallottam be, és egy reszketeg sóhajt hallattam.
– Megfenyegetem, hogy hozzon helyre mindent – vágta rá Dean, ahogy közelebb lépett hozzám. A tekintetem mögé siklott a nyitott ajtóra, amit aztán szó nélkül bevágott maga mögött anélkül, hogy egyáltalán elszakította volna tőlem a tekintetét.
– Ez nem megoldás, Dean – ráztam meg a fejemet, és lemondóan a mosdókagyló szélének döntöttem a derekamat.
– De képes rá – győzködött tovább.
– Nem – emeltem fel a tekintetemet, és pár másodperc erejéig tartottam vele a szemkontaktust. Azt akartam, hogy komolyan vegye, amit mondok, mert az önfejű fejével kételkedtem benne, hogy elsőre felfogja. – Ha Isten azt akarja, hogy minden áron mentselek meg téged és Sam-et, akkor az lesz.
– De nem a te életed árán – rázta meg a fejét, és meg sem próbálta elrejteni az arcára kiülő ingerültséget. – Nem kell egyedül harcolnod.
Vicces, hogy ezt épp ő mondja.
– Mindent megteszek érted – mosolyogtam rá. A mosoly még nekem is gyengének érződött. – Fontosak vagytok nekem.
– Épp ezért nem adjuk fel. Nem ebből a fából faragtak minket – mondta. Ahogy a szemébe néztem, bűntudattal vegyes dühöt láttam benne felvillanni. Miért éreztem ezt búcsúnak?
Felemeltem a kezemet, és megcirógattam az enyhén borostás arcát. A fejét oldalra döntve belesimult az érintésembe, és egy hosszú pillanat erejéig lehunyva tartotta a szemét. Nem tetszett ilyen levertnek látni: ő volt a kőszikla, ami minden támadásnak ellenállt, de most megrepedni látszott. És ez összetört belül.
– Nem, akarom, hogy erre sor kerüljön, de ha választanod kell, egyértelmű, hogy kit – néztem mélyen a szemébe, egy pillanatra elmerülve a zöld szempárban, ami sokkal sötétebbnek tűnt, mint valaha. – Sam.
– Nem – lehelte alig hallhatóan, és megszakadt a szívem a tekintete láttán. Bárcsak most is úgy rejtegette volna az érzelmeit, mint eddig; akkor most nem kerülgetne a sírás. – Mindkettőtök élni fog.
Egy óvatos mosolyra húztam a számat, próbálva némi lelket önteni belé. Azonban ő hamar a kezébe vette a dolgokat, és magához húzott. A fejemet hátra billentette, és mielőtt reagálhattam volna, az ajkait az enyémhez érintette. A mostani csókja semmiben sem hasonlított az első csókunkhoz: az akkori szenvedélyes volt, tüzes és kapkodó, mintha sosem lenne neki elég. Most viszont olyan óvatos volt, mintha attól félne, ha túl erősen tartja a tarkómat, eltör. Leheletkönnyű, édes csókja volt: egy olyan, amit vigasztaláshoz használsz fel.
Viszonoztam a csókot, és a kezemmel a hajába túrva húztam lejjebb magamhoz. Abban a pillanatban csak ő volt és én. Mi. És semmi más nem számított.
***
Mikor felnyitottam a szemem, már nem a bunker félhomályos mosdójában álltam. Dean hiányától átjárt a hidegség, de leráztam magamról az érzést és körbe néztem, megpróbálva azonosítani, vajon hová kerülhettem.
Tudtam, hogy ez nem a valóság, de többet akartam tudni róla, így nem próbáltam mindenféleképp kizökkenni belőle.
Egy virágos kertben álltam, körben fák takarták el a táj többi részét előlem. Oldalvást pillantva megláttam Deant, de ahogy tovább elidőzött rajta a tekintetem, azonnal tudtam, hogy ez nem az a férfi, akit én ismerek. Ismét előre nézve megakadt a tekintetem egy olyan alakot, akit eddig észre sem vettem. Sam zsebre tett kézzel nézett vissza ránk kissé oldalra billentett fejjel, és úgy állt ott, mintha csak ránk várt volna. Ami inkább szembetűnő volt, az a fehér öltönyt viselő Sam és a koszos, szakadt ruhákat viselő Dean közötti kontraszt volt. A levegőben lévő feszültséget szinte vágni lehetett, és pillanatok alatt átjárt az idegesség érzete.
Szóval erről beszélt Metatron.
– Tudod jól, Dean, hogy ennek csak egy módja van – magyarázta Sam negédes hangon, és felém biccentett. – Meg kell ölnöd.
– Nem fogom megölni – szegezte a pisztolyát az öccsére hezitálás nélkül. Nem tudom, melyik ért fel inkább egy tőrszúrással: az, hogy Sam holtan akar látni, vagy hogy Dean simán fegyvert fog emiatt a testvérére.
– Óvatosan a játékszerekkel – nézett gúnyos mosollyal a bátyjára, és a levegőbe emelte a kezeit. Nem mintha bármi nyomát is mutatta volna annak, hogy fenyegetve érzi magát. – Akkor az öcsédnek is végleg vége.
Ezek szerint Lucifer már megszállhatta. Nem fért a fejembe, hogy egy olyan tünemény, csupa szív fickó, mint Sam, hogyan engedhette a Sátánnak, hogy átvegye a teste felett az uralmat.
– Vagy a szerelmed, vagy az öcséd – adta ki az ultimátumot. – Van esélyed, hogy megmentsd az öcsit, Dean. Hogy annyi év után újra beszélhess vele.
Deanre ugrott a tekintetem. Az ajkait egy vékony vonallá préselte össze, és tisztán láttam, hogy megremeg a keze, amivel a pisztolyt fogta. A hezitálása láttán nagyot nyeltem.
– Dean... – szólítottam meg halkan.
– Ne is hallgass rá, Dean – szólt közbe Lucifer. – Hát nem örülnél neki, hogyha az öcsikédet újra visszakapnád?
Nem tetszett, ahogy nyilvánvalóan manipulálja őt, teljesen összezavarodott. Közbe kellett avatkoznom.
Közelebb léptem hozzá, és a vállára téve a kezemet próbáltam kizökkenteni a gondolatai közül, ám ezzel csak annyit értem el, hogy az öccse helyett rám szegezze a pisztolyát. Levegő után kaptam, ahogy a fegyver csövébe néztem, és mindkét kezemet megadóan magam elé kaptam. Ötletem sem volt, mi történt vagy mi zajlhatott le a fejében, de egész biztosan valami nagyon nem volt rendben vele.
– Öld meg a gyereked anyját, Dean.
Erre mindketten „Samre" kaptuk a tekintetünket, aki épp ugyan úgy állt ott egyhelyben, mint eddig, és ez felettébb idegesítővé kezdett válni. A szemöldökömet értetlenül ráncolva néztem szembe a fehér öltönyös alakkal, majd visszanéztem Deanre. Az ajkai kissé elnyíltak egymástól, és úgy nézett rám, mintha csak hátba szúrtam volna. Azt se tudtam Lucifer miről beszél: azt meg főleg nem, mivel tudnám kimagyarázni magamat Deannél. Ugyan mit érne az én szavam a Sátánéval szemben?
– A gyerekem? – nyögte ki nehezen Dean, lejjebb eresztve a fegyverét. Most már a föld felé nézett a cső, és észre sem vettem, hogy visszatartottam a levegőmet, míg egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Az agyam sebesen pörgött, próbálva egy értelmes magyarázat után kutatva, de mielőtt bármit is kitalálhattam volna, Lucifer beelőzött.
– Nem mondta? –vonta fel kíváncsian az egyik szemöldökét Lucifer, és rám vigyorgott. – Már az első hónapon is túl vagy, nem igaz?
– Miért nem mondtad el? – kérdezte Dean oldalra biccentett fejjel, a hangja alig észrevehetően megtört. Elsöprő erővel tört rám a szomorúság és a bűntudat valami olyan miatt, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik. Olyan volt, mintha nem is a saját érzéseimet érzékelném: mintha belehelyeztek volna egy szerepbe.
– Sajnálom – súgtam, és ahogy pislogtam, egy árva könnycsepp csordult ki a szememből. A tekintete követte az arcomon végig gördülő könnycsepp útját, aminek láttán mintha a válla is megereszkedett volna.
– Hazudott neked, bátyus – hergelte tovább Lucifer, és közelebb lépett felénk. Deannek mintha fel sem tűnt volna, vagy csak nem akarta tovább távol tartani. – Kössünk alkut, Dean. Ha megölöd a lányt, megmented az öcsédet. És tudod, hogy mindig állom a szavam.
Ebben erősen kételkedtem, pusztán már csak a tény miatt is, hogy ő az Ördög. A véleményem valószínűleg kiült az arcomra, mivel Lucifer szúrós szemekkel nézett rám, nem mintha meghatott volna. Dean az ajkát harapdálva rágódott a hallottakon, és borzalmas volt nézni a gyötrődését. Tudtam, hogy mekkora a testvérek közötti szeretet és összetartás, és jelenleg úgy éreztem, hogy az újbóli egyesülésük, a boldogságuk útjában állok.
Legszívesebben sikítottam volna, és bármekkora hülyeségnek is éreztem, tudtam, hogy ezt kell tennem.
– Tedd meg – mondtam ki remegő hangon. Nagy levegőt vettem, és ezúttal magabiztosabban megismételtem. – Tedd meg, Dean.
– Nem – tiltakozott azonnal, és a fejét rázta. – Nem megy. Nem.
Egyre inkább realizálódott bennem a helyzet kimenetele: erről beszélt Metatron, ez az a hely, mikor nekem meg kell halnom, hogy Sam és ő élhessen. Minden egyes eltelt pillanattal egyre biztosabb voltam a döntésemben; hiszen ez nem a valóság, igaz? Tétován előre léptem, felemeltem a kezemet, és az arcára helyezve közelebb vontam magamhoz. Az ajkamat finoman az övéhez érintettem, és erősen lehunytam a szemem, teljesen átadva magamat a pillanatnyi boldogságnak. Ki akartam élvezni az utolsó csókunkat.
– Szeretlek – súgtam az ajkaira, miután elváltam tőle. A homlokát az enyémnek döntötte, és a tekintetem végigsiklott az arcán, hiszen talán most látom utoljára.
– Szeretlek – mondta elfúló hangon, és kibuggyant a szeméből egy könnycsepp.
Aztán dörrent a lövés. Összerándultam a gyomromat ért lőtt seb miatt, és levegő után kapva néztem le. A kezemet a sebebre szorítottam, de ez sem akadályozta meg, hogy az ujjaim közül sötét vér buggyanjon elő. Visszanéztem Deanre, de mintha cserben hagyott volna a saját testem, és éreztem, hogy a térdeim bemondják az unalmast. Ám mielőtt még a földön koppantam volna, Dean elkapta a karomat és gyengéden a földre fektetett. A kezét az arcomon nyugtatta, és hagyta szabadon végig folyni a könnyeket az arcán.
Az arcára koncentráltam, tudva, hogy ez az utolsó pár pillanatom vele. A szemem sarkából azonban láttam, ahogy Lucifer eltöri a saját nyakát... Eltörte Sam nyakát. Még hallottam, hogy fájdalmában Dean felüvölt, ahogy a válla felett átpillantott a földön heverő testvérére, de képtelen voltam neki mondani bármit is. Éreztem, hogy a maradék levegő is kipréselődik a tüdőmből.
***
Bármi is volt az, amit épp láttam, nem úgy tűnt, mintha Deannek bármi is feltűnt volna. Elhúzódtam tőle és az arcomat cirógató kezétől: ez az egész látomás alig pár másodperc lehetett, mégis akkora sebet ejtett a lelkemen, amit talán sosem fogok elfelejteni. A könnyeimet nyeldesve mosolyogtam rá Deanre, és még mielőtt rákérdezhetett volna a hangulatváltozásomra, elnyomultam mellette és kiléptem a folyosóra. Nem bírtam a szemébe nézni.
Éjfél körül aztán végleg minden elcsöndesedett. Olyan volt, mintha rajtam kívül egyetlen lélek sem tartózkodott volna a bunker falain belül, de egészen máshogy volt. Dean kidőlt az ágyán, Castiel a raktárunkat nézte át valami hasznos dolog után, míg Sam nagy valószínűséggel ugyan úgy a könyvtárban vert tábort pár könyv társaságában.
Céltalanul mászkáltam a bunkerben, kezemben egy bögre teával, továbbra is azon a jeleneten gondolkodva, amit a csókunk alkalmával láttam. Féltem attól, hogy vajon mindig ez lesz-e, mikor meg akarom csókolni. Nem akartam az a fajta lány lenni, aki egyik pillanatról a másikra csak bezár mindenféle ok nélkül, de nem is akartam ezzel terhelni egyiküket sem. Mindenkinek megvolt a maga baja, és még ha fel is emésztett belülről ez az egész, akkor is úgy döntöttem, hogy ez az én titkom lesz.
A könyvtár kisebbik részébe belépve túlzottan ismerős kép fogadott, aminek a láttán már nem is reagáltam semmit. Az egyik hátsó asztalnál egy olvasólámpa fényében olvasgatva ült Sam, egyik karjával a fejét támasztva. Ha olykor nem láttam volna a folyosón elsuhanó árnyékát, azt hittem volna, hogy el sem mozdult onnan, mióta csak itt vagyok.
Olyannyira belemerült az olvasmányba, hogy fel sem tűnt neki, hogy én is ott vagyok, míg meg nem szólaltam alig tőle pár lépésnyire.
– Aludnod kéne – pillantottam az arcára. Igazából csak árnyéka volt önmagának, és ez az énje baromira megijesztett.
– Jól vagyok – felelte fel sem nézve, ám a hangja mintha nem is hasonlított volna a sajátjára. Egyáltalán nem volt jól.
Oldalra billentett fejjel léptem hozzá közelebb, és felültem mellette az asztalra, hogy lássam, min dolgozik éppen. A lapok sárga színéből ítélve egy régi szöveget olvasgatott, de ilyen későn már nem volt kedvem értelmezni is, vajon mi az. Ötletem sem volt, ő hogyan csinálja ezt minden este.
– Nem ezt mondtam – folytattam, ahogy visszaemeltem a tekintetemet az arcára. A szeme alatti sötét karikák és az arcán lévő borosta csak tovább rontott az így is nyúzott kinézetén. – Sam, senki nem képes százszázalékosan pörögni négy óra alvás után. Ezzel nem mész semmire.
– Akkor majd alszom hármat – vágta rá. Résnyire összehúzott szemekkel méregettem, mire felemelte a fejét és rám nézett. Pusztán az arcomról le tudta olvasni, mit gondolok erről az elméletéről, mire sóhajtva hátradőlt a széken. – Figyelj...
– Tudom – intettem le, belé fojtva a szót. – Nyugi, tudom. Tisztában vagyok vele, miket mondott Metatron, de már Castiel is itt van, hogy segítsen ezzel az egésszel, amit a nyakatokba hoztam.
– Valahogy ez sem tűnik elégnek.
– Nem ti szoktátok mondani nekem, hogy a jó munkához idő kell, vagy valami hasonló? – kérdeztem tőle egy könnyed mosollyal, amivel végre sikerült elérnem, hogy az egyik szája sarka kissé felfelé görbüljön. – Ha kialszod magad, holnap frissebb aggyal folytathatod, de ennek ma már semmi értelme.
– Mindjárt holnap van – jegyezte meg, mire csak megingattam a fejemet. A fáradt Winchesterekkel sokkal nehezebb, mint egy csoport cukorsokkos óvodással.
– Mára épp elég infót kaptunk. Majd később megbeszéljük, kiötlünk valamit, de addig is...
– Tudom – sóhajtott fel megadóan, és hátra tolta a székét. Egy elégedett vigyorral az arcomon néztem fel rá, ahogy ásított egyet és búcsút intve elsomfordált a hálószobák felé.
Kiszakadt belőlem egy fáradt sóhaj, ahogy előre görnyedve bámultam magam elé. Minden egyes eltelt nappal egyre kevesebb esélyt láttam arra, hogy megtudjam, ki vagyok és miért vagyok épp itt, és hiába tűnt úgy, hogy Metatron megválaszolta pár kérdésemet, ha lehet, csak még inkább összezavart.
A hajnali órákban aztán meguntam a céltalan mászkálást, és leheveredtem Dean mellé, remélve, hogy pár óra pihentető alvásban lehet részem – nem is tévedhettem volna nagyobbat. Álmomban egy már ismerős kép tárult elém, csak az nem egy befejezett álom volt.
– Fogják le! – kiáltottam oda egy kisebb csoportnak, akik azonnal ugrottak a szavamra.
A fejem feletti árva izzó himbálózott, néha-néha villogott a kint zajló vihar miatt, és ha a fülsértő viharos szél nem lett volna elég, a keserves nyögések hallatán felállt a tarkómon égnek álltak a pihék. Eltoltam az utamból egy fegyveres férfit, hogy odaférjek a helyszínhez: a rozoga fémasztalon pedig egy koszos ruhákban lévő férfi vergődött a kíntól. Az arcát kosz, vér és esővíz elegye alatt a fájdalom torzította el, és beletelt pár pillanatba, mire felismertem a férfit: Dean volt az, pontosabban az a Dean, akit korábban is láttam az álmaimban.
– Mi a franc történt vele? – faggattam az egyik mellettem álló férfit, miközben az egyik fiókból egy tiszta rongyot a fején lévő sebre szorítottam, remélve, hogy nem szenvedett nagy traumát.
– A croatok rajtunk ütöttek – magyarázta a férfi, továbbra is Dean karját fogva.
Felpillantottam rá a szempilláim alól, és nem hittem a szememnek. Ez Castiel? Borzalmasan festett a több napos borostájától, a koszos, egyben szakadt ruháival és az arcát tarkító apróbb sebek sem javítottak a helyzetén.
– Hogy hívják? – kérdeztem, ahogy letöröltem a halántékáról lecsorgó vért. Szerencsére sokkal kisebb volt a seb, mint elsőre hittem volna, de az oldalába fúródó tárgy és az általa keletkezett sérülés annál inkább aggasztott.
– Mi köze hozzá? – krákogta a szavakat Dean, de az utolsó szava nyögésbe fulladt, ahogy a fájdalomtól újból összerándult a teste.
– Dean – válaszolta helyette hobo-Cas, és egy aggódó pillantást vetett az említettre, aki csak laposan pislogott, próbálva fókuszálni valamire. El fogja veszteni az eszméletét.
– Dean, hallasz engem? – hajoltam hozzá közelebb.
– Tűnj a közelemből! – mordult fel, de tudtam, hogy ez csak a fájdalom okozta reakció. A tekintetemet a két lábát tartó egy-egy férfire és Casre kaptam, nem is foglalkozva a távolabb falat támasztó férfiakkal. Ám az mindegyikükben közös volt, hogy ugyan olyan aggódó pillantásokat vetettek az előttem heverő férfira.
– Stabilan kell tartaniuk, különben még beljebb megy a... – kezdtem bele, de belém fagyott a szó, ahogy jobban megnéztem a szenvedését okozó tárgyat.
Próbáltam felmérni a tárgy nagyságát és besaccolni, vajon mekkora kárt okozhatott benne, ahogy Dean oldalába fúródhatott. Valami rozsdás fémrúd, aminek a végén valami gyanús, zöld folyadék volt, és azt is számításba kellett vennem, hogy az a cucc mérgező volt. Minél hamarabb el kellett távolítanom a cuccot, de talán egyedül ez gátolta meg, hogy ne vérezzen el. Szerencsére azon a területen semmi olyan létfontosságú szerv nem volt, így már csökkent is a veszélyességi faktor.
Láttam, hogy egyre lassabban pislogott, ami nem javított a helyzeten. Féltem, hogy ha elveszíti az eszméletét, nem fogjuk majd tudni felkelteni.
– Dean, itt vagy velünk? – kérdeztem, de választ nem kaptam tőle. A tenyeremet a homlokára fektettem, ami tűz forrónak érződött a bőröm alatt. Felszisszentem, és összenéztem Castiellel, aki úgy nézett ki, mint aki pontosan tudja, mi történik. – Ki kell húznom, aztán kiégetni a sebet. Bírni fogod? – kérdeztem utóbbit Deantől, miközben intettem az egyik férfinak, hogy a pulton lévő forrasztólámpával kezdjen el melegíteni valami fémet, amivel ki tudom majd égetni a sebet. Remélhetőleg az elintézi majd az elfertőződés témát.
– Csináld már! – kiáltott fel Dean, és a nyakán megfeszültek az izmok, ahogy egy újabb fájdalomhullám sepert rajta végig.
Biccentettem Casnek, aki csak szorosabbra fogta a fogását Deanen, és erősen lenyomta az asztalra. Egy másik férfi átvette az én helyemet, hogy lenyomja a vállait, míg a másik kettő a lábait tartotta. Kezemben egy újabb tiszta ruhával az oldalához léptem, és a kezemet a vascsőre helyeztem. Vetettem egy utolsó pillantást Dean arcára, akinek a fertőzés miatti láztól csillogott a tekintete. Egy pillanatig tartottam vele a szemkontaktust, de hamar visszafordultam a seb felé. Vettem egy mély levegőt, a rongyot a sebre szorítottam, számítva arra, hogy amint kihúzom a csövet, sok vért fog veszteni. Óvatosan, igyekezve nem roncsolni tovább a szöveteket, elkezdtem kihúzni belőle a fémet.
A reakciója a várható volt, mégis összerezzentem a fájdalmas üvöltése hallatán. A teste ívbe feszült a fájdalomtól, és többen is elugrottak a fal mellől a vezérük kiáltásának hallatán.
– Fogjátok erősebben! – kiáltottam túl Deant, ahogy ráparancsoltam a segítőimre. – Ha nem fogjátok erősen, kárt tesz magában!
Cas bólintott. Meg sem várva a többiek reakcióját, folytattam, amit elkezdtem. Mire végre sikerült eltűntetni a vascsövet, úgy éreztem mintha órák teltek volna el, nem is beszélve Deanről, aki a fejét a kemény fémlapra szorította. A bőre csillogott az izzadságtól, és betegesen sápadtnak tűnt az alvadt vér és némi por alatt.
Oldalról feltűnt egy másik férfi, kezében egy izzó hegyű ollóval. A piszkos konyharuhába burkolt nyelét a jobb kezembe fogtam, míg a szabad kezemmel feltűrtem a véres pólóját, és a sebhez érintettem az izzó fémet. A sistergő vér és hús hangját Dean erőteljes üvöltése nyomta el, ahogy megpróbált szabadulni tőlem. Mikor végeztem a seb kiégetésével, mindenki aggódó pillantásokat vetett felém, míg az én tekintetem egyetlen dologra tudott koncentrálni: a lehunyt szemeire és a mozdulatlan testére.
***
Levegő után kaptam. Először csak a sötétségbe bámultam, majd a szemem elkezdett hozzászokni a szoba sötétjéhez. Oldalra fordulva megláttam Dean alakját, ahogy a hasán fekve aludt mellettem. A csendet a halk szuszogása törte meg, és mintha csak megérezte volna, hogy valaki nézi álmában, kissé mocorogni kezdett. Az álmom – vagy inkább emlékem – elől hozzá menekültem: közelebb kúsztam hozzá, és a kezemmel óvatosan beletúrtam a hajába. A körmömmel finoman cirógattam a fejbőrét, remélve, hogy ettől megnyugszik.
Motyogott valamit álmában, és az egyik karját átdobta a hasamon, az arcát pedig a vállgödrömbe temette. Az orrán keresztül kifújt levegő megrebegtette pár hajszálamat, ami incselkedően csiklandozta a bőrömet. Kezemmel továbbra is a hajában, egyenest a sötét plafonra bámultam, és próbáltam lecsillapítani a zakatoló szívemet, mielőtt légkalapácsként keltené fel Deant, aki ideiglenes párnájaként akart használni. Közben végig három mondatot hajtogattam magamban:
Semmi baja nincs. Nem is volt. És nem is lesz.