Evelyn
– Eron! – szólok az óceánkék szeműnek, aki aranyosan felém fordul.
Szép idő van, alkalmas az edzéshez. A kastély mögötti tisztásra jöttünk, ahol élénkzöld a fű. A közeli fák hatalmasok, mintha százvalahány éve itt lennének. Vajon pontosan mennyi idősek? Az lakosztályomhoz közeli fa egyik vastag ágán szoktam titokban lazsálni, bár nem szabadna.
Szeretem ezt a helyet, csak kár, hogy ilyen keveset lehetek itt, hiszen a munkánk nem ide szól. A világ minden táján megfordulunk, ha kell.
– Mondd, Evi! – nyögi, közben csukott szemmel nevet fel, és megjelennek az arcán a kicsi gödröcskék. Aranyos. Kedvelem Eront, ugyan csak barátként, bár tegyük hozzá, vonzó számomra, viszont van bennem egy érzés, mintha a szívem el lenne sorvadva. Üresnek érzem magam, hiába telik az idő, az űr, mely bennem lakozik, nem szűnik meg.
– Evi? – rakom csípőre a kezemet, s fintorgok, de a végén elnevetem magam. – Hányszor mondjam még, hogy találj ki valami jobbat? Hiszen rád bíztam! – vigyorgok rá, mint a tejbetök. Mindig próbál megnevettetni, feldobni a napjaimat, hiszen tudja, mennyire megviselnek engem a halálesetek. Mai napig előfordul, hogy éjszaka elbőgöm magam, amikor senki sem lát. Eron egy ilyen alkalommal toppant be hozzám. Meg akart lepni, helyette őt döbbentettem le. A szemébe nézve még hangosabb zokogásban törtem fel. Elmeséltem neki, hogy nagyon nehezen viselem ezt a munkát, és bár nem tudok ellene tenni, de szívesen abbahagynám ezt az egészet. Bárcsak lenne választásom!
– Hát... – harap bele az alsó ajkába, közben az enyémet bámulja elég feltűnően. Perverz! – Nekem tetszik!
– Azt elhiszem – nevetek fel.
– Akkor edzünk? – kacsint rám kacéran, közben úgy mosolyog, hogy kicsit elvarázsol vele.
– Jó lenne! – válaszolom, majd kezdenék nyújtani, de közbelép.
Egy méterre voltunk egymástól, de nekem ugrott. Elkapja a bal karomat, aztán átdob a vállán. Lassú vagyok, csak azt veszem észre, hogy a földön fekszem. A szívem hevesen kezd verni, beindul az adrenalin. A szemöldököm kétszer felhúzva jelzem neki, hogy részemről is mehet.
Felugrom, újra talpon vagyok. Az ujjam ropogtatom, a nyakam jobbra-balra döntöm, aztán villámlok. A háta mögé kerülve lefogom őt. Erősen szorítom, amitől fel is jajdul. Hamar regenerálódik, de azért érez fájdalmat, szóval most előnyben vagyok. Kitapasztaltam már, hogy képes vagyok irányítani az érzéseimet. Ha akarom, nem érzem a fájdalmat, bármit tehetnek velem, nem fog fájni. Ez alól kivétel a Melzenor által megjelölt tetoválásom, ami olyan, mint egy pecsét.
Sokat gondolkozom, elterelve a saját figyelmem, ezzel visszaélve kiszabadul a szorításomból, majd elém kerül.
– Az előbb, amikor szorítottalak, villámlással eltűnhettél volna. Miért nem tetted? – Leguggolok, majd ledobom magam a földre és elfekszem.
– Nem is tudom, talán jól esett, hogy átöleltél. – Megfordul, nem hagyja, hogy lássam az arcát. Furcsa, nem gondoltam, hogy vannak felém apróbb érzései.
– Jól esett? Én úgy hallottam, hogy nem – lököm meg a vállánál, amennyire elérem, aztán csak mosolygok rá. Elkapja a derekamat és a magasba emel.
– He-he! Most megvagy! – vigyorog örömittasan. Forgatom a szemem, aztán villámlok, eltűnve a szeme elől. Vajon megtalál?
– Evelyn! – kiáltja el magát váratlanul, megszegve az ígéretét. Hirtelen bele nyilall a mellkasomba a fájdalom. Szó szerint, mintha elsorvadna a szívem, vagy kicsavarnák belőle az összes vért. A szemem kidülled, alig kapok levegőt. A földre rogyok, térdemre támaszkodva tartom meg magam. Felnyögök a fájdalomtól, amit nem tudok megszüntetni. Bevillan egy emlék.
– Az én szerelmem... – suttogom keservesen. Alig jön ki hang a torkomból. A kezemet a mellkasomhoz emelem, és belemarkolok a felsőmbe. Én...
Azon a napon meghaltam! Otthagytam magára a szerelmem. Nem emlékszem, hogy mi történt, miért haltam meg, mi volt az oka. Az ember, akit magam előtt láttam sírni, zokogni, a férfi volt, akit szeretek. Istenem, azok a könnyek!
Melzenor kitörölte az emlékeimet, de róla mégis maradtak emlékfoszlányaim.
A jobb kezemmel a földet támasztom, közben levegőért kapkodok.
– Mi-Miért van rám ilyen hatással? – suttogom. Értem, vagy mégsem értem... Valamit tennem kell! Úgy érzem, belehalnék, ha nem lennék már most az. A francba...
– Me-Melze-nor! – szólítom meg nagy nehezen az Istent, és csak reménykedhetek, hogy megjelenik, mert én képtelen vagyok most villámlani. Úgy érzem, rögtön szétesem.
Füstfelső tűnik fel, melyből a férfi lép elő. Amikor észrevesz a földön fekve, idelép hozzám. Leguggol mellém, s mivel nem hallja a gondolataimat, így faggatni kezd. Nem értem, miért aggódik ennyire, de segítenie kell.
– Lehet, nem szabadna ezt kérnem, de töröld ki újra az emlékeimet! – nyöszörgöm halkan. Döbbenten néz rám, nem érthet semmit. Látja rajtam, hogy mennyire szenvedek. Ha élő lennék, akkor itt rögtön belehalnék ebbe az állapotba.
– Mi történt? Tudni akarom! – parancsol rám mély, férfias hangjával. Nekem válaszolnom kell, nem szegülhetek ellene. Mindent meg kell tennem, amit kér még akkor is, ha éppen úgy érzem, bárcsak meghalnék és elmúlna ez a kegyetlen fájdalom.
– Emlékszem a napra, amikor meghaltam. Emlékszem a férfira, aki a szerelmem volt, és akit otthagytam. – Össze-vissza kapkodom a tekintetem, nem tudok megnyugodni. – Fogalmam sincs, miért haltam meg! Emlékszem az arcára, a meleg kezeire, amikkel a karjaiban tartotta az élettelen testemet. Hogy lehet ez? Mi történt akkor?
A vállamra rakja a kezét, majd megnyomja, mire felemelem a fejemet és a szemébe nézek. Érzem, hogy remeg az egész testem, amit ő is láthat, ahogy végig néz rajtam. Komoly a tekintete, nem tudom eldönteni, hogy mérges-e, vagy számára közönyös-e a szenvedésem.
– Azt akarod, hogy ismét töröljem az emlékeidet?
– Nem bírom elviselni ezt a fájdalmat! Egyszerűen azt érzem, hogy megőrülök! Meg akarok halni, annyira fáj! Érted? – kiáltok rá. Megragadom a vállánál, s szorítom. Nem ijedt meg, szinte faarccal néz rám, mert megért engem.
– Kérlek! – Emlékezni akartam, de ha már ez az egy nap tudata is ilyen hatással van rám, akkor nem szabad megismernem a múltam.
– Legyen! – feleli Melzenor, de Eron megzavar minket, mielőtt még bármit is tenne.
– Evelyn! – kiáltja a nevemet, annak hatására mintha kést döfnének a szívem közepébe. Hatalmasat kiáltok. Miért kínoz? Miért fáj ennyire eszeveszettül?
– Eron! Tűnj el! – parancsol rá, még én is megijedek olyan hangnemen. Egy pillanatra meglátom a szemében az aggódás jelét, ahogy észrevesz, azonnal semleges arckifejezésre vált.
– De... Mi történt vele? – tekint le rám. Megindulna felém, de Melzenor legyint egyet, mire eltűnik a semmibe.
– Figyelj rám! – szól rám határozott hangon. – Ehhez most te is kellesz! – bólintok egyet, bár fogalmam sincs, mit kellene tennem. – Fókuszálj teljesen a napra, valamint arra, hogy el akarod felejteni. Igazán akarnod kell! Ha mindent kitörlünk, nem fog semmilyen emlékfoszlány maradni, ez csak jó neked!
– Rendben – suttogom. Bízok benne, hogy úgy lesz. Nem akarok többet emlékezni, ha olyan fájdalommal jár, amit nem bírok elviselni.
– Feküdj a hátadra és készülj fel, mert ez még jobban fájni fog! – Ezzel a mondatával cseppet sem nyugtatott meg. Főleg azért, mert képtelen vagyok érzéketlenné tenni a testemet, még csak enyhíteni sem tudom.
Sikeresen a hátamra fekszem, ő az arcom fölé emeli a kezét. Valami fura nyelven elkezd mormolni. Természetesen semmit nem értek, sőt az eszméletem is elvesztem. Nagy megkönnyebbülés, hogy a fájdalom abbamarad.
***
Amikor magamhoz térek, már az ágyamban fekszem. Az utolsó emlékem, hogy Eronnal elkezdtünk edzeni. Mi történt? Szétnézve a szobában Melzenort látom meg, aki csukott szemmel a falnak támaszkodva áll. Gondolom meghallotta, hogy mocorgok, mert egyből kinyitja a szemét, és magabiztosan mellém lép.
– Jól vagy? – aggodalmat vélek felfedezni.
– Nagyjából. Mi történt? – nyöszörgöm, a mellkasomat fájlalva.
– Elárulom – sóhajt nagyot, aztán a szemembe nézve folytatja. – Eszedbe jutottak dolgok a múltadból, emiatt nagyon szenvedtél és kérted, hogy töröljem ki az emlékeidet. – Mondhatom, tátott szájjal hallgatom, ahogy közli a tényeket. – A segítségeddel teljesen töröltük az emlékeid, már semmi nem hozhatja őket elő. – Karba tett kezét most leengedi maga mellé, majd ropogtatni kezdi az ujjait.
– Értem. Ezek szerint szenvedtem, amikor megtudtam, hogy a múltam egy részében mi volt. – Erre bólint egyet. – Hálás vagyok, hogy segítettél, holott nem kötelességed.
– Úgy érzem, mégis az. Olyanok vagytok ti megláncolt lelkek, mintha a gyermekeim lennétek.
– Valóban? – A szemem kidülled, ahogy ezt meghallom. Nem gondoltam volna, hogy így érez. Azt hittem, mi csak eszközök vagyunk, akik teljesítik, amit kell.
– Igen, így van. Figyelj... Erről ne beszélj senkinek. – A haját igazgatja, közben becsukja a szemét pár pillanatra. – Eron annyit tud, hogy rosszul lettél, semmi többet! Ne beszélj neki arról, amit most mondtam neked! – A kezét a vállára téve megnyomkodja azt. – Mondd, hogy rosszul lettél, nem tudod miért, de én segítettem elmulasztani a fájdalmad, vagy hasonló – forgatja a szemét.
– Rendben! – mosolygok végre.
– Viszont van egy jó hírem! – mondja egy halvány mosolyt húzva az arcára.
– S mi lenne az? – érdeklődöm izgatottan.
– Hamarosan pár új lakó költözik a kastélyba.