Evelyn
Reggel mennydörgésre ébredek, amit már kezdek megszokni, hiszen egy hete esik és villámlik. Kikászálódok a hatalmas franciaágyamból, felkapom a macis mamuszom, eltopogok az ajtóhoz, mely alatt becsúsztatva minden reggel egyre több fekete boríték fogad. Megszokottan hajnali egy és öt között érkezik a legtöbb levél, előre az aznapi, de néha kapok egy-egy váratlan levelet is, amikor például valaki öngyilkos lesz.
Eleinte furcsa volt, de valamiért mindig megérzem, ha erre jár a kézbesítő és levelet csúsztat be az ajtóm alatt. Akár hajnali egykor, akkor azonnal kipattan a szemem és kezembe veszem a borítékot. A földrészeken időeltolódás van, nem meglepő, ha nálunk hajnal van, megjelenek a helyszínen, ott pedig éppen esteledik.
Lehajolok a halom papírért, azután lassan lépdelek a konyha felé, ahol felrakok forrni vizet, hogy kávét csináljak.
Eltelt egy év. Már gond nélkül tudok villámlani, olvasni az emberek gondolataiban, meg mindent, amit Melzenor mondott, tehát igaza volt.
Megmosom az arcomat, kifésülöm a hajamat, amit utána felgumizok. Nem kell semmit kennem az arcomra, mert így is csodaszép a bőröm. Rúzs az egyetlen, amit felteszek, az is vörös, ami pont megy a zöld szememhez. A szekrény előtt állok, nem valami nagy a választék. Nagyjából ugyanazok a ruháim vannak. Fekete és szürke színek.
Felkapok egy fekete, feszülős rövidnadrágot, meg egy szürke toppot, és cipőt.
Ledobom magam a kanapéra, aztán a kezembe kapom az egyik fekete borítékot. Ma bőven lesz munkám. Felnyitom, közben a bögrét a kezembe fogva nagyokat kortyolok a kávéba.
Bólogatok, ahogy olvasom az eseteket. Már megszoktam, hogy egyre szörnyűbb halálokat kell látnom, és nem tehetek semmit. Tudnék, de mivel „megláncolt lélek" vagyok, így szó szerint meg vagyok láncolva, hiába a képességeim.
Lássuk csak a mai teendőim:
Név: John Graim – Kor: 7 éves – Halál oka: Az apja agyonveri. – Helyszín: Florida – Halál ideje: 07:10
Ugyanitt
Név: Nathen Graim – Kor: 45 éves – Halál oka: Felesége vázával betöri a fejét. – Helyszín: Florida – Halál ideje: 7:40
Következő boríték:
Név: Melinda Thomson – Kor: 20 éves – Halál oka: A részeg férje agyonveri egy baseball ütővel. – Helyszín: London – Halál ideje: 8:50
Egyedül a lelküket tudom megmenteni, amik azért nem szállnak fel maguktól a mennybe, mert van egy lény, ami felfalja őket. Étvágya sosem múlik el. Mi vagyunk azon kevesek, akik vigyáznak a lelkekre.
Erős vagyok, meg itt ez a sok képesség, de még sosem harcoltam senkivel. Meg kéne említenem Eronnak, hogy edzünk egy kicsit, mert nekem ilyen téren semmi tapasztalatom nincs. Hiába a hatalmas erő.
Eron – szólok hozzá gondolatátvitellel. A hozzánk hasonlókkal így tudunk üzengetni.
Mondd – Jön a válasz azonnal. – Csak nem hiányzom? – Szinte látom magam előtt, ahogy magában vigyorog.
Gyere ide!
Ahogy kimondom már itt is terem, egy szál bokszernadrágban, a kezében egy fogkefe, amivel a fogát mossa. Meglepetten pislogok, de nem ijedek meg különösebben, hiszen tőle ez várható volt. Mindig fura dolgokat csinál, amikor hívom. Nem gondolkozik, csak villámlik. Egyszer úgy jelent meg, hogy a nyakában kötény volt, a kezében pedig fakanál.
– Nem vennél fel valamit? – szólok rá, majd akaratlanul is megbámulom a testét. Izmos hasa beindítja a fantáziámat. Feltűnően nézem, így kihúzza a fogkefét a szájából, aztán a másik kezében levő pohárba köp.
– Szűz vagy még? – veti hozzám felettébb intim, magánjellegű kérdését.
– Nem mintha rád tartozna – nevetem el magam. – Nem emlékszem erre sem, de ki tudja... – rántom meg a vállamat.
Hirtelen a földre ejti a dolgokat, amik a kezében voltak, nyel egyet, majd rám veti magát félmeztelen testével, azután az ágyamba villan. Forró a teste, érzem a szívverését a mellkasomon. „Megláncolt lelkek vagytok, akiknek élő testet adtam, van szívetek, vérkeringésetek, de nincs szükségetek semmi olyanra, ami az embereknek kell az életben maradáshoz."
– Te meg mit...? – folytatnám, de szenvedélyesen szájon csókol. Leginkább a fogkrém ízét érzem a számban, akaratlanul is visszacsókolok. Semmi nincs köztünk, tudomásom szerint ő sem érez semmit. Ez most puszta testi vonzalom.
Egy pillanatra elválik tőlem, levegőt vesz, majd ismételten csókol. A bal keze a mellemre kalandozik, megmarkolja, én azonnal bele nyögök a szájába. Észreveszem, hogy merevedése van, hiszen valami kemény nyomja a combomat. Eltávolodnak az ajkaink, aztán hirtelen a nyakam kezdi el csókolgatni, nyalogatni, harapdálni, amiktől csak sóhajtozni tudok.
***
– Ez valami eszméletlen volt! – csúszik ki a számon. Érzem, ahogy kipirul az arcom, hiszen túl zavarba ejtő. A fejemet a mellkasán pihentetem, így érzem a sebesen dobogó szívét. Az előbb nem volt semmi, amit véghez vitt.
– Még egy menet? – kérdezi felhúzott szemöldökkel. A homlokán folyik az izzadtság, talán van bennünk még kis emberi tulajdonság. Amikor végig csókolta a testemet, úgy éreztem, soha nem akarom, hogy abbahagyja. Édes, mégis mintha mérgezné a lelkem. Miért van bennem kétely? Hisz ez csak egy alkalom, amiből lehet nem is lesz több.
– Talán legközelebb! – válaszolok mégis ezzel a gondolattal, de a szemem össze is húzom, mert meglepődök saját magamon, hogy ezt mondtam. Mi a francot gondolok? Ebből nem lehet semmilyen folytatás!
Átkarolja a derekamat, magához húzva a fülembe suttog:
– Én nagyon élveztem, és szeretném megismételni többször is.
Hála neki, az arcom lángokban áll.
– Egyébként, jól áll a tetoválás – simít végig a mellkasomon, amitől teljesen átbizsereg az egész testem. – A lánc kevésbé – húzza el a száját, de tisztában van vele, ha nem lennénk megláncolt lelkek, sosem találkozunk. Az ő testén is ugyanúgy ott a tetoválás és a lánc is. Neki mondjuk jól áll. Ha képes lennék megfogni, magamhoz rántanám.
Kimászok a karjai közül, és felülök az ágy szélére. Úgy érzem, van köztünk összhang. El tudnám képzelni, hogy elfekszünk háttal a tengerparton, a lábunkat időnként ellepi a víz, közben beszélgetünk a múltról.
Egy könyvben olvastam, milyen az emberi élet. A különféle országok szokásai, ételei, helyei. Az emberek más-más életet élnek meg. Vannak gazdag emberek, akik bármit megtehetnek, vannak átlagemberek és szegények is rengetegen. Vajon melyek közé tartoztam? Sok kérdésem lenne, de soha nem fogom megtudni, milyen életet éltem. Milyenek voltak a szüleim? Szerettem iskolába járni? Jó tanuló voltam? Megtalált a szerelem? Számos könyv és tanulmány ír a szerelemről, magáról a fogalomról, az érzésekről. Van bennem némi kíváncsiság, hogy én miként élném meg. Mégis elfog a szorongás, ha megpróbálom beleélni magam egy-egy regénybe. Nem mintha túl sok könyvet olvastam volna. Nincs sok időm, és leginkább ugyanazokat olvasom újra és újra, mivel összesen öt darab romantikus regény van. Valaki a könyvtárban egy rejtett részen tárolja őket, amit mondhatni ellopott az emberektől.
Eron egy olyan személy, akivel szívesen beszélgetnék az emlékeinkről, ha lennének. Biztosan sokat nevetnénk, ahogy a Földi regényekben olvastam.
– Köszi – mosolygok erőltetetten.
– Valami gond van? – kérdezi aggódva, közben megfogja a karomat.
– Nem. Nincs semmi baj! – válaszolom felé fordulva, majd a kezemet az arcához emelem. Finoman megsimogatom, ő becsukja a szemét.
– Miért is hívtál ide egyébként? – kérdezi, közben a szemével alsónadrágját keresi, meg is találja, és gyorsan felkapja magára. Tetszik a látvány, ahogy felsőtestén feszülnek az izmok, amikor nyújtózkodni kezd.
– Ja, igen! – A bal kezemmel az arcomba lógó hajszálakat igazítom a fülem mögé. – Szerettem volna edzeni veled! – szólalok meg elpirulva, hiszen még mindig meztelen vagyok. Ideje nekem is felöltöznöm. Az ágy mellől elkezdem felvenni a nemrég lehajított ruháimat.
– Edzeni? Az előbbi ágytorna nem volt elég? – nevet fel hangosan, ezzel teljesen zavarba hozva engem.
– Tudod, hogy nem olyan értelemben... - forgatom a szememet.
– Persze, csak tudod, szeretem húzni az agyad! – kacsint egyet. – Még nem küzdöttél meg senkivel. Nincs tapasztalatod, szükséged van némi edzésre, tanácsokra tőlem. – Kinyújtja felém a nyelvét.
– Hallod! – kiáltok rá, amiért ilyen pimasz velem. Félmeztelen visszamászok az ágyra, majd a nyakába ugrom, és megnyalom a fülét. Ő beharapja az ajkát, aztán maga alá ránt én pedig nem állok ellen.
– Segítek neked, ha cserébe...
A többit már szinte leheli a fülembe, az arcom pedig vörösebbé válik, mint egy piros alma. Perverz!