Evelyn
Elhagyatott parkban állunk mi ketten. Hűvösen fúj a szél, szinte marja az arcomat. Kötött, piros sál melegíti a nyakamat. Körülöttünk magas fák, melyeknek majdnem lehullott az összes levele. Szeretem az őszt, de csak a színes falevelek látványa miatt. Szeretek felnézni rájuk, és amikor elkezd fújni a szél, akkor könnyed lendülettel engedik el a fa ágát, hogy útnak induljanak a levegőbe, majd a földön végezzék be sorsukat. Halovány mosoly kerekedik az arcomra, amikor tekintetem ismét az előttem álló markáns emberen akad meg. Férfias arcvonásai, lágyan telt ajka, gyönyörű barna szeme mindig elvarázsol.
Mélyen a szemébe nézve meglátom benne minden gyerekkori emlékem.
Sok közösen eltöltött nap, melyek örök emlékek, legalábbis remélem, semmi sem fog történni, ami miatt elfelejteném.
2055.Október 23. Remegnek a lábaim, miközben megfogom Chris meleg kezét, aki semmit sem tud az egészről. Vajon mikor fog bekövetkezni? Mikor kell elválnom tőle? Hiszek benne, hogy még pár órát együtt lehetünk és nézhetjük tovább a falevelek hullását.
Mindig megható volt számomra, amikor évente ellátogattunk ide. Csodálatos látvány, amit vele közösen élhetek át. Az első alkalommal, amikor megtaláltuk ezt a helyet, ezt a fát, már tudtam, hogy itt fogok meghalni. Ez a fa lesz a tanúja annak, hogy feláldoztam magam Chrisért. Szenvedni fog az elvesztésem miatt, de élni fog és csak ez számít, mert neki tovább kell lépnie. Hálás vagyok Melzenornak, hogy megmentette őt, és lehetőséget adott arra, hogy ez a helyzet kialakuljon. Újra egymásra találtunk, mint általános ötödikben, csak már nem áll közénk semmi. Szeretem őt, és ez örökké így fog maradni.
Az életem legjobb búcsú ajándéka, hogy pár évet vele lehettem.
– Most már elárulod, miért jöttünk hamarabb? – érdeklődi a kedvesem, közben úgy néz a szemembe, mintha a lelkembe látna. Én csak szorítom a kezét. Nem mondhatom az igazat.
Eszembe jut az emlék, amikor összeköltöztünk. Nagyon izgultam. Hetekig félve keltem, mert azt hittem, csak álmodok. Chris reggelire palacsintát készített nekünk, amit epres öntettel dobott fel. Miközben ettem, ő olyan csodálattal nézett rám, hogy elsírtam magam.
Alig kezdődött el a közös életünk, a szívembe mar a fájdalom, amiért én tudom, hogy nem leszünk együtt sokáig.
– Azt szeretném mondani, hogy nagyon szeretlek! Történjék bármi, ezt nem szabad elfelejtened – mosolygok, pedig valójában belül mardos a bűntudat. Imádom őt, soha nem kívántam volna nála jobbat. Fergeteges volt ez a hat év. Sokat kirándultunk, bejártunk szép helyeket, emlékeket gyűjtöttünk, képeket készítettünk. Igazán boldogok voltunk.
– Miért mondod ezt? – pislog nagyokat értetlenül és aggódással a szemében.
– Csak szeretném, hogy tudd! – simogatom meg az arcát, majd csókot lehellek az ajkaira. – Emlékszel arra, amikor megtaláltuk ezt a helyet?
– Hogy is felejthetném el? – nevet fel. – Csillogtak a szemeid a sárga levelek láttán. Minden oldaláról lefényképezted ezt a fát, még engem is odaállítottál, aztán rólad is rengeteg képet kellett csinálnom.
Egyszerre nevetünk fel. Boldog emlék. Vajon, ha már nem leszek az élete része, akkor is fent tartja majd a közös szokásunkat, hogy ezen a napon ellátogatunk ide? Bárcsak évente egyszer találkozhatnék vele. Ha legalább én láthatnám őt. Persze, ez valószínűleg kizárt dolog.
– A második alkalommal jobban készültünk, szerencsénkre egész meleg őszi idő volt. Plédet hoztunk ki, amin elfeküdtünk és néztük, ahogy hullanak a falevelek. Becsuktad a szemed, miközben a hajadat simogattam. Hangosan felkacagtam, amikor az arcodra hullott egy levél, azután tüsszentettél, mert megcsiklandozta az orrodat.
– Emlékszem mindenre Evelyn, és soha nem fogom elfelejteni azokat sem, amik ezután fognak jönni! – szorítja meg a kezemet, a szívembe ebben a pillanatban nyilall a fájdalom.
Levegőért kapkodok, miközben a felsőmbe markolok. Eszméletlenül fáj! Megragadom Christ a vállánál és könnyes szemekkel az övéibe nézek. Látom rajta, hogy teljesen kétségbe van este, egy kézzel a zsebéhez nyúl, hogy elővegye a telefonját és mentőt hívjon.
– Már késő – suttogom a fülébe és közben mélyen magamba szívom az illatát, addig a pillanatig akarom, amíg el nem vesztem az eszméletem. Éreznem kell, amíg megtehetem. Túl rövid volt az időnk. Sokkal többet akartam volna mellette lenni. Fogni a kezét, ápolni, ha beteg, nevetni a viccein, főzni neki, a születésnapján meglepni egy jeggyel a kedvenc együttese koncertjére, moziba menni, nyaralni a tengerparton. Éjszaka fürdeni, hajókázni, versenyt úszni, együtt síelni. Bárcsak máshogy alakult volna minden. Az elejétől kezdve engem vett volna észre Natali helyett, akkor most boldogan élhetnénk együtt minden akadály nélkül. Későn eszmélt rá, hogy itt vagyok az orra előtt és csak rá várok. Én mindig is csak érte sóvárogtam... – Köszönök mindent – suttogom, de talán nem is érti. Remeg a teste, érzem, ahogy a karjaiban tart, de egyre homályosabb minden. – Szeretlek szerelmem.
Chris lerogy velem a földre, a karjaiban tartva szólongat. Ijesztő, fogalmam sincs, miért látom ezt külső szemlélőként.
– Evelyn! – kiáltja rémülten a nevemet, közben rángatni kezdi a vállamat. – Evelyn, ébredj fel! – ordítja kétségbeesetten, közben könnyek gyűlnek a szemében. – Mi történt?
Nem válaszolok, ezért a nyakamhoz nyúl, hogy megnézze a pulzusomat, de elsápad, amikor nem érzi a szívverésemet.
– Nem hagyhatsz itt!
A karja elenged, majd hátra esik a fűbe a falevelek közé. Sokkos állapotba kerül, hiszen nem érthet semmit. Egyszerűen képtelen lehet felfogni, hogy mi történt. Nem voltam beteg, jele se volt ennek az egésznek.
Sajnálom! Én annyira sajnálom! Sírnék, ha tudnék, de már nem vagyok rá képes.
Amikor ismét magához tér, zokogva ugrik vissza hozzám. Megemeli a fejemet, a mellkasához szorítja. Legördül egy, utána millió könnycsepp az arcán. Már egyre hangosabban zokog. Gyönyörű barna szeméből ömlenek a könnyek. Én voltam az, aki újra életet adott neki, most mégis én vagyok az, aki elvett egy darabot abból az életből.
A lelkem elhagyja a testemet. A kezemre nézek és ijesztő, de teljesen átlátok rajta. Aztán hirtelen, mintha újra élnék. Vajon mi történik velem? Melzenor teszi ezt? Érzem a bőrömön a hideget, a talajt a lábam alatt, és Chris parfümjének az illatát. Itt ér véget az életem, de mérhetetlenül örülök annak, hogy ő továbbra is élni fog. Erős férfi, akire büszke vagyok. Kívánom, hogy találjon magának egy olyan nőt, aki meg tudja adni neki mindazt, amire én már nem vagyok képes. Megérdemli, hogy szeressék.
Odalépek Chrishez, megfogom a vállát, de ő már nem érzi.
Füstfelhő tűnik fel előttem, ami pillanatokon belül fizikai testet ölt. Melzenor az!
Hát eljött... Innentől kezdve azt kell tennem, amit mond, bármi is legyen az...
– Gyere! – szólít fel, hogy induljak meg felé, de a lábam gyökeret eresztett Chris háta mögött. Még mindig fogom a vállát. Én érzem őt, de ő belőlem már semmit. Számára meghaltam, ahogy mindenki másnak is. Nem fogják megtudni, hogy valójában mit tettem.
Túl sokat gondolkozom, ezért hirtelen egy szúró fájdalmat érzek a mellkasomon. A tetoválás fáj, amivel megjelölt. Ezután a levegőbe emelkedik a lánc, ami a testemből lóg ki, a vége pedig Melzenor kezében van. Akár egy rabszolga, úgy érzem magam, de nem bánom. Érted bármikor megtenném kérdés nélkül újra és újra eladnám a lelkem, hogy élhess.
Szomorúan, megtört lélekkel tekintek rá, aztán elengedem Christ és követem a férfit, bár még magam sem tudom, hová.
***
A következő pillanatban egy hatalmas szobában találom magam, ahol óriási ablakok vannak, bámulatosan piros függönyök, drágának látszó, régi bútorok. Előttem egy nagy íróasztal, azelőtt pedig két zöld fotel helyezkedik el. Rend van, egy porszemet sem látok.
– Megérkeztünk! – jelenti ki Melzenor széttárt karokkal. – Most pedig megválunk az emlékeidtől.
– Tessék? – horkantok fel, közben akaratlanul hátra lépek egyet, bár tudom, innen már nincs menekvés.
– Megmondtam, hogy nem szegülhetsz ellenem, bármit is kérjek tőled! – szól rám erélyesen. – A földi életednek vége, nem fogsz emlékezni semmire.
Nem akarom elfelejteni őt, viszont nem szegülhetek egy Isten ellen, hiszen ígéretet tettem, amihez fájdalmasan, de tartanom kell magam. Chrisben viszont ott marad a nyoma, hogy minden, ami köztünk történt, valós volt. Ő lesz az egyetlen, aki emlékezni fog.
– Legalább elmagyarázná, mi fog velem történni? – kérdezem riadtan, próbálom húzni az időt.
– Úgy sem fogsz rá emlékezni! – húzza fintorra a száját, aztán mielőtt bármit is mondhatnék, az arcom elé emeli a kezét, aranyszínű csillámport látok, majd elsötétül minden.
– Ébredj fel! – böki meg valaki a vállamat. Nyöszörögni kezdek, aztán hirtelen kipattan a szemem. Mi történt? Valamit álmodtam, de nem emlékszem, sötét minden, mégis mély nyomot hagyott bennem és belül fájdalmat érzek.
Melzenor zöld szeme szinte világít, izzik az árnyékban. A semmiből elém kerül, mintha teleportált volna. Nagyra nyílt szemmel döntöm hátra a fejemet. Lélegzet visszafojtva várom, hogy megszólaljon. Várjuk csak! Ki ő egyáltalán?
– Nem emlékszel semmire, igaz? – érdeklődi az ismeretlen.
Hol vagyok? – riadtan nézek szét újra a szobában, majd kitekintek az ablakon, ami nincs messze tőlem, de csak fákat látok. Hogy kerültem ki? Mi történt, mielőtt magamhoz tértem? – megrázom a fejemet. Próbálok gondolkodni, hogy mi az utolsó dolog, amire emlékszem, de egyszerűen nem jut eszembe az égvilágon semmi.
– Mire kellene emlékeznem? Úgy érzem, mintha belül üres lennék – tör ki belőlem az őszinteség. Finoman ráharapok a számra, közben kerülöm a tekintetét.
– Semmire! – válaszol mély hangon, látszólag elég feszülten.
– Melzenor! – szólítom, ő ingerülten fordul vissza felém, s elkapja a karomat, szorítja, de nem fáj. Erősen markolja, ahogy tudja, mégsem húzódom el, felvont szemöldökkel pillant a kezemre.
– A nevemen kívül mit tudsz még? – kérdezi feszültséggel a hangjában.
– Mást nem, de hogy honnan... – vakarom meg fejemet a szabad kezemmel –, azt én is szeretném tudni. – A jobb mutatóujjamat az ajkamra emelem.
– Nem! Nem szeretnéd, hidd el! – mondja határozottan. Ezek szerint ő tudja, mi történt? Ismeri az emlékeim? Ki ő számomra? – ráncolom a homlokomat. Mardos a kíváncsiság.
– Azt is tudod, hogy ki vagyok? – Váratlanul megragadja a vállaimat. Rémisztő a tekintete, és gondolom, nem csak én vagyok így ezzel.
– Nem.
Eltávolodik tőlem és az ablakhoz sétál. Egy mély sóhaj hagyja el az ajkait.
– Melzenor – ejtem ki e nevet halkan.
– Tudod... – szólal meg. – Aki ismer, vagy legalább hallott rólam, az nem mer a nevemen szólítani – A kezét ökölbe szorítja, de fél perc múlva enged a szorításon. – Te mégis bátran kiejted – mondja, és mintha megkönnyebbülne.
– Ne tegyem? – kérdezek vissza zavartan. A szívem hevesen ver, fogalmam sincs, mihez kezdjek most. Mi lesz velem?
– Megköszönném, ha mások előtt urunknak szólítanál – mondja kifejezéstelen arccal, miután visszafordul felém.
Urunknak.
– Rendben – bólintok. – Visszatérve, nem kérdezlek többet a múltam felől.
Újra belép az aurámba. Az arcunk szinte összeér. Zavarba ejtő, hiszen egy idegen, aki látszólag idősebb nálam. Vajon hány éves lehet?
– Ne-akard-tudni – mondja szótagolva, szúrós szemmel. – Okkal töröltem ki az emlékeidet.
Melzenor
Bízom a képességemben, mégis kételkedek ebben a nőben. Jelenleg túl bugyutának tűnik ahhoz, hogy eljusson oda, ahova meg van írva. Képes lesz rá? Nem mintha lenne más választása.
Érzem, ahogy mosolyra húzódik a szám. Háttal állok neki, így nem látja. Sóhaj tör fel belőlem.
A két testvéremnek jól keresztbe tettem. Érthető, hogy kiraktak a Beautiful Gardenből. Szép hely, szerettem sétálni a kertben, amikor időm engedte. Tisztában voltam vele, hogy ez lesz a következménye annak, ha létrehozok valamit, ami nagyban megbolygatja a világunkat.
Talán túl messzire mentem, de nem nyúlhatnak hozzám, mert ha meghalok, azzal felborulna a megszokott rendszerünk. Ki tudja, milyen mélyebb következményei lennének. Hárman olyanok vagyunk, akár a téglák, ha egy kiesik, összeesik a vár, amelyet összetartanak.
Egy hete hoztam létre ezt a kastélyt, és amire rájöttem azóta, hogy meg kell láncolnom lelkeket, akik megmentik a többi lelket. Nem véletlenszerűen választok majd, hanem azoknak jelenek meg, akik súlyos bűnt követtek el. Az embereket elnézve, nem lesz gondom.
Mielőtt elkezdhettem volna az utam, meghallottam ennek a lánynak a hangját, aki segítségért könyörgött. A képességemhez hívem bevillant a jóslat. Ritka pillanatok egyiket, amikor előre látom a jövőt. Sajnos nem tudom irányítani ezt a képességem, külön akarata van, ami annyit tesz, hogy ha azt akarja, tudjak valamiről, akkor a tudtomra adja. Természetesen elő szeretettel tesz ellenem is, amikor veszélyes vizekre evezek, például a legutóbbi művem, amit ha előre tudtam volna... – sóhajtva csóválom meg a fejemet. – Nem bolygattam volna azt, ami íratlan szabály.
Szakadt az eső, térdepelve emelte a fejét az ég felé és várt. Ekkor láttam meg benne a jövőjét. Sajnos homályos volt, csak részleteket láttam, de a lényeget megtudtam. Nem gondolkodtam túlzottan. Azonnal teljesítettem a kérését, ami nem tartott semmiből. Vártam tíz évet és most végre itt van! Bízom benne, hogy a képességem újabb jövőképet mutat róla, mert a jelenlegi tudással nem sokra fogok jutni.