N I N A
- Mehetünk - biccentett Ryan, miközben bekötötte az övét az anyósülésen a jobb kezével. A balon feszült a pulcsi a gipsz miatt, pedig az a pulóver vagy öt számmal nagyobb volt nála; mindenhol máshol lógott rajta. Igazán nem irigyeltem, ugyanis még a suliban sem fért rá az egyeningje, így kénytelen volt egy Lincoln akadémiás logóval ellátott fehér tesipólóban járni (mert csak azon tudta átdugni a kezét).
Ő melegítőben volt, míg én fekete farmerben, és szintén fekete melegítőfelsőben. A kabátomat automatikusan a hátsó ülésekre dobtam, és direkt sportcipőt húztam, mert ez sokkal kényelmesebb volt a vezetéshez, mint a bakancsom.
- Ez őrület! Mi a francot csinálunk itt? Péntek van, suliban kéne lennünk, mi meg elindulunk Loganért, mint valami béna szuperhős filmből a megmentő csapat, miközben amit Logan a legkevésbé akar, az valószínűleg az, hogy megmentsék! - akadtam ki teljesen, és már eskü ki akartam szállni az autóból.
- Tudom, hogy megcsókolt - közölte Ryan, tök nyugodtan ücsörögve.
A kezem már a kilincsen volt, de most teljes testemmel visszafordultam felé.
- Komolyan?
- Ott volt velem a kórházban, amikor kijózanodtam és elmondta - bólintott. - Tudom, hogy Logan nagyon furának tűnhet számodra, és megértem, ha megbántott, de hidd el, valamennyire én is megismertem, és ha valamit is akar, akkor az az, hogy "megmentsék" - rajzolt macskakörmöket a levegőbe. - Legalábbis ha mi ketten vagyunk azok - mosolyodott el. - Nem is a megmentésről van itt szó, csak azt hiszem, jót tenne most neki néhány barát, egy kevés törődés, mittudomén - túrt megint a hajába gondterhelten. - Tudom, hogy megbántott, de azt is tudom, hogy félre tudod tenni, mert itt ülsz mellettem. Rád bármikor lehet számítani, Nina, és ezt nagyon becsülöm benned.
- Köszönöm - sütöttem le a szemem végül, halványan mosolyogva, elpirulva.
- Hány éve is ismerjük egymást? Tizenkettő?
- Van az tizennégy is - nevettem fel, kicsit fellélegezve.
- Tudom, hogy meg tudod csinálni - bólintott ismét hazározottan. - És nehogy azt hidd, hogy csak azért jössz velem, hogy vezess, mert nekem el van törve a kezem! Ha nem lenne eltörve, akkor is jönnél, csak max én vezetnék - vont vállat. - De ez az első dolog, amiért örülök, hogy eltört - nevetett a tarkóját vakargatva. - Jess is mondta, hogy le kell győznöd a félelmeidet.
- Jézusom, mindenki rólam beszél? - emeltem az égre a tekintetem. - De... köszönöm. Azt hiszem, igazad van. Úgy értem, ez csak egy autó, én pedig egyetlen hiba miatt nem bujkálhatok a vezetés elől örökké - sóhajtottam, végre a kormányra téve a kezem.
- Ez a beszéd! - mosolyodott el, amitől látszottak a gödröcskéi. Szőkésbarna haja most nem volt gondosan belőve, elöl kicsit az arcába lógott, kiemelve markáns arcvonásait. Régebben barnább volt a haja, ezért gyanítottam, hogy Jess keze van a dologban. A vastag pulcsija alatt is szinte láttam a bicepszét, és hirtelen megsajnáltam, amiért most egy kicsit szüneteltenie kell a sportot a kartörése miatt.
- Nagyon félek - vallottam be, visszatérve a legelejére.
- És?
- És? - kérdeztem vissza, döbbent arckifejezéssel, mire elnevette magát.
- És mit akarsz csinálni? Feladod az egészet, bemész a suliba és hagyod, hogy Logan az önsajnálatában dagonyázzon?
- Jézusom, Ryan. Hosszú lesz ez az út - mondtam, miközben elfordítottam a kulcsot, ezzel beindítva a motort. Már most elegem volt belőle, meg abból, hogy állandóan igaza volt. De be kell vallanom, tetszett, hogy a laza külső ilyen értelmes gondolatokat takart.
A lábamat a féken tartva D-be tettem a váltót.
- Csak négy és fél óra, csak autópálya, automataváltó. Ez az egyik legbiztonságosabb autó, amiben utazhatsz. Ha valakivel karambolozunk, hidd el, nem mi fogunk megsérülni - nyugtatott Ryan, és maga is tök unottan folyt szét a Volvo ülésén. Különben nem sokat tudtam az autókról, csak az emblémájukat ismertem fel.
- Oké - morogtam, és az előttünk álló útra koncentráltam.
- Ugye vezettél már automataváltós autót? - kérdezte a biztonság kedvéért.
Valamiért az apukám rögeszméje volt, hogy mindketten kézi váltóssal tanuljunk meg (Diana és én), így volt már tapasztalatom bőven mindkét váltó használatában, nem úgy, mint egy átlag amerikainak, aki csak jellegzetességként lát kuplungot.
- Igen - mondtam, bár inkább krákogásnak hangzott. Lehunytam a szemem és szorítottam egyet a copfomon.
- Meg tudod csinálni, Nina. Itt leszek melletted. Nem alszok el, megígérem - mosolygott rám biztatóan, és karba tette a kezét, vagy legalábbis megpróbálta, de a gipsz miatt nem jött össze. Idegesen felmordult, és az útra szegezte a tekintetét.
Arra gondoltam, amiket a lányok mondtak nekem. Egy pillanatra sem kételkedtek abban, hogy meg tudom csinálni, és bíztak benne, hogy igaza van Ryannek és tényleg el kell mennünk Loganért. Húzták a szájukat, hogy megint én megyek utána, de nekik sem volt jobb ötletük. Támogattak és biztattak, és már megint jobban hittek bennem, mint én magamban. Ezért soha nem lehetek elég hálás nekik. Hiába vagyunk évek óta legjobb barátnők, nem fogok beleesni abba a hibába, hogy egyértelműnek veszem a támogatásukat.
Ők is azt mondták, hogy nem kerülhetem a vezetést örökké és tisztában voltam vele, hogy ez a következő lépésem a fejlődésem útján. Valahogy önbizalmat kellett szereznem, és a feladataim közé tartozott a félelmeim legyőzése is.
Még egyszer beszívtam és kifújtam a levegőt, aztán a jobb lábamat szépen lassan áttettem a fékről a gázpedálra.
***
- Na, akkor itt forduljunk be balra... Hoppá! Jó helyen vagyunk - mosolyodott el Ryan, amikor meglátta az utcában parkolni a fekete autót. - A jó kis BMW 320i - mondta elismerően Logan kocsijára, mire már azt hittem, füttyenteni is fog. - Megcsináltad! - nézett rám biztatóan, de én egy pillanattal tovább sem tudtam a vezetőülésben maradni.
Amint leparkoltam a BMW mögött, leállítottam a motort és kipattantam az autóból, majd leültem az útpadkára. Ismét mélyeket lélegeztem, a térdeim közé szorítottam a fejem és próbáltam megállítani a lábaim remegését. A jobb annyira remegett, hogy az utolsó félórában már alig tudtam a pedálokon tartani...
A fejem hasogatott, a szememet könnyek csípték és csak arra vágytam, hogy kieresszem a hangszálaimat. Ordítani akartam, visítani, kiáltani, bármit, csak adjam ki magamból a feszültséget. Fél év után beültem a vezetőülésbe és levezettem négy és fél órát. Nem, még mindig nem hittem el. Egyáltalán, hogy valaha újra vissza fogok ülni a kormány mögé, még a gondolat is túl sok volt. És most mégis itt ültem, megcsináltam, élek, nem történt semmi baj... És akkor kiaszakadt végre belőlem a sírás. Először szipogni kezdtem, aztán keservesen csuklani, vagy nem is tudom. Sírtam, és nem lehetett valami szép látvány.
Tompán érzékeltem, hogy Ryan felmegy a bejárati ajtóhoz és becsenget.
L O G A N
- Korábban kellett volna felkelned, hogy legyen esélyed - morogtam a kontrollert nyomogatva, főleg a joystick-kel játszadozva. Ezáltal irányítottam egy sárga Porschét valami német város utcáin, messze leelőzve Eriket.
- Le sem feküdtem - nyögte be, amitől muszáj volt elmosolyodnom. Erik, drága jó barátom. Jóban-rosszban itt volt, sokszor többet láttam, mint a saját testvéremet. Ritka az ilyen hűséges barát, akinél két hétig meghúzhatod magad, verekedésnél fedezi a hátadat, kiránt a szarból, de benne van minden jófajta őrültségben. Ezek nem is kitalált példák, nem, a drága jó Erik tényleg ennyiszer bizonyította, hogy velem van, mellettem áll.
Valaki csengetett, ezért megállítottuk a játékot, és Erik úgy pattant fel kinyitni az ajtót, mintha a kanapé megégette volna a seggét.
Sóhajtva kimentem vizet inni, mert ha már megint a postás az, akkor Erik ott lesz egy ideig... A múltkor véletlenül én mentem ki ajtót nyitni, és bár jó arc a csávó, kicsit túlságosan szereti hallani a saját hangját.
- Te, Logan, ez a srác téged keres - tért be a konyhába a fejét vakargatva Erik. Mögötte egy törött karú, fáradt arcú, Eriknél legalább egy fejjel magasabb srác közeledett.
- Ryan - kiáltottam fel meglepetten, és felugrottam a székemről, hogy köszönjek neki. - Neked nem suliban kéne lenned? - döbbentem le, miközben automatikusan kezet fogtunk.
- Hogy nézel ki? - döbbent le ő is, tágra nyílt szemekkkel nézve rám. Ryan az egyik keze közé fogta az arcomat, hogy alaposan megvizsgálja. Felszisszentem, mert érzékeny helyre tapintott, és tettem egy lépést hátrafelé.
- Elestem - hazudtam feszengve, elhúzva a számat. Erik karba fonta a kezét és felvihogott. Ja, nem túl hihető válasz. - Nem suliban kéne lenned? - ismételtem, megköszörülve a torkomat.
- És nektek?
- Erik, ő itt Ryan, egy suliba járunk, és ő itt Erik, akivel régen egy suliba jártam - mutattam be őket gyorsan egymásnak. Ők is kezet fogtak, és rávigyorogtak egymásra.
- Szóval így mondod, hogy a legjobb haverom? "Egy suliba jártunk"? - kérdezte Erik, mire felröhögtem és a tarkómat kezdtem vakargatni.
- Elestél, mi? - bámult továbbra is Ryan, amivel bűntudatot ébresztett bennem.
- Lemaradtam valamiről? - ráncoltam a szemöldököm. Kezdtem belezavarodni ebbe az egész kommunikációba.
- Szerinted mégis hogy találtalak meg, idióta? Már beszéltem Erikkel a neten - vágott hátba Ryan, mire a fejemhez csaptam. Na igen. Egyik nap felhívott, hogy mégis hol az istenben bujkálok. Addig nem nyugodott, amíg el nem árultam, hogy Spokane-ben egy haveromnál és meg kellett ígérnem, hogy nemsokára visszamegyek Seattle-be.
Ezek szerint nem tudta kivárni.
- És mégis hogy jöttél el idáig, törött karú? - vágtam vissza, lepillantva a gipszelt kezére, majd vissza a szemébe. Az arckifejezése addigra megváltozott.
- Nina hozott el - felelte, mire a szívem kihagyott egy ütemet. Aztán még jobban lefagytam, mert Ryan arca nem sok jót ígért.
- Nina itt van? Miért nem jött be? És miért vágsz ilyen szenvedő arcot? - kérdeztem idegesen, és már megindultam, hogy kimenjek hozzá, amikor Ryan elkapta a karomat.
- Végigpánikolta az utat. Autóbalesete volt nyáron, és azóta nem vezetett - mondta Ryan halkan, fájdalmas tekintettel nézve a szemembe.
- Akkor miért ő hozott el? - zavarodtam össze teljesen. Nem is tudtam róla. Erről soha nem beszélt. Igaz, miért is akarnál a legnagyobb félelmeidről mesélni... De így már értelmet nyert, hogy miért Ginger hozza-viszi állandóan.
- Visszajöttél volna, ha valaki mással jövök? - Ryan jobb karja ernyedten hullt az oldala mellé. Az arca már szinte unalmat tükrözött. Néha megrándult a szeme széle, innen tudtam, hogy még mindig a sebeimmel van elfoglalva.
- Honnan tudod, hogy visszamegyek? - szűkült össze a tekintetem. Bár mindhármunk számára nyilvánvaló volt, hogy nem maradhatok itt örökké, és visszafelé csak egy út vezet.
Ryan felemelte az egyik szemöldökét, mire nyeltem egy nagyot, és otthagytam a konyhában Erikkel, hogy megnézzem Ninát.
Amikor megláttam, Nina az útpadkán ült, a fejét a térdei közé szorította, majd pillanatokkal később felemelte, hogy kifújja az orrát. Akkor vettem észre, hogy rázza valami elképesztő zokogás, ami annyira megdöbbentett, hogy megtorpantam az ajtóban.
Nekidőltem az ajtófélfának és zsebre dugtam a kezem. Mit keres itt? Miért van ilyen állapotban? Mit kéne mondanom? Szilveszter óta nem is találkoztunk... Hogy hozzam rendbe?
Aztán lassan elmosolyodtam.
Eljött. Itt van.