N I N A
- Olyan korán van, visszamehetünk még anyád partijára? Vagy vigyelek haza? - kérdezte apukám, amikor beszálltam mellé.
- Engem jó lenne, ha hazavinnél - válaszoltam suttogva, és a kezemben forgatott telefonomat bámultam.
Még egyszer hátrapillantottam, mielőtt elhagytuk az utcát és Logan ott állt a ház előtt még mindig. Úgy, mint akit megsemmisítettek, ráadásul. Pedig ő utasított vissza engem, nem fordítva.
- Nem volt jó a buli? - puhatolózott apa, bár a fejemről biztosan lesírt, hogy nem akarok semmiről beszélni.
- Nem találtam a helyem - sóhaj-tottam.
- Legalább megpróbáltad - mosolygott rám. Annyira aranyos volt a kék szemével, amivel bátorítani próbált, meg az ősz hajával, ami annyit jelentett számomra, hogy rengeteg a tapasztalata. - Legalább ezzel a tapasztalattal is gazdagabb lettél. Ha nem mentél volna el, bánnád, mert miből maradhattál ki. Így legalább tudod, mi történt, és el tudod dönteni, hogy kérsz-e belőle legközelebb - folytatta, mire meghökkentem.
- És te hogyhogy nem ittál alkoholt? - kérdeztem inkább válasz helyett. Nem voltam abban a lelkizős hangulatban.
- Mert vészhelyzet esetén elég tehetetlennek éreztem volna magam. Megbeszéltük, hogy szükséged lehet egy fuvarra, márpedig rám mindig számíthatsz - simított végig a karomon egy pillanatra, majd tekintete újra visszatért az úthoz.
- Köszönöm - mosolyodtam el, kicsit könnyes szemekkel.
Otthon kirakott, én meg bent megvártam, hogy elmenjen az autóval, nehogy mégis visszajöjjön a házba, miközben én kisírom a szememet. Azóta kívánkoztak ki a könnyek, amióta csak Logan elhúzódott tőlem, de visszatartottam, mert nem akartam, hogy bárki sírni lásson. Nem azért, mert gyengeségnek tűnik, vagy ilyesmi, hanem mert elég horrornak nézett volna ki, ha lesírom azt a kevés sminkemet. Gáz magyarázat, de ez van.
Beraktam egy szakítós playlistet Spotify-on (mert fogalmam sem volt, milyen más playlist illik ehhez a helyzethez és a hangulatomhoz), és a laptopommal együtt a szobámba vánszorogtam. Átöltöztem, összefogtam a hajam, majd végül a fürdőszobában végigtörölgettem az arcomat egy sminklemosó kendővel. Az volt az a pillanat, hogy elsírtam magam. A szemem olyan szomorúságot és értetlenséget árasztott, hogy egy keserves zokogás szakadt ki belőlem. Gyorsan befejeztem a műveletet, megmostam az arcom, és egy törülközővel szárítgattam, miközben lecsúsztam a kőre a fürdőben.
Sosem hittem, hogy egy fiú miatt fogok sírni. Sosem akartam, mert mindig azt hittem, hogy egy fiú sem ér annyit, hogy sírjak miatta. Ha jobban belegondolok, ez még mindig igaz. Egy fiú sem éri meg, hogy sírjak miatta. És mégis: egy pillanatra bevillant Logan arca, és a zokogásom megint nyomorúságosabb lett, mint volt.
Hat vagy hét szám ment le Spotify-on, amikor meghallottam a szüleim sutyorgását a bejárati ajtóban. Gyorsan újra megmostam az arcom, de nem segített semmit. A szemeim vörösek voltak és szomorúak, az arcom falfehér. Becaplattam a szobámba és kikapcsoltam a playlistet, aztán a lépcső tetejéhez vánszorogtam, onnan néztem, hogy a szüleim leveszik a kabátjukat és a cipőjüket.
- Sziasztok - köszöntem halványan mosolyogva. Hátha megtévesztem őket, és nem kell olyan közel mennem hozzájuk, hogy lássák a szememet.
- Boldog újévet! - mosolygott rám anyukám, de nem azzal az igazi mosollyal. Azzal, amikor tudja, hogy baj van, és sajnál, és már várja, hogy mikor öntöd ki neki a szíved. Amikor kicsit félre hajtja a fejét és ölelésre nyitja a karját. Na, pont ez történt.
Anya mosolya valahogy ki akarta hozni belőlem a bent maradt könnyeket is. Megint sírásra görbült a szám, miközben lemásztam hozzájuk a lépcsőn.
- Boldog újévet - suttogtam, és átöltem anyát.
Már elmúlt éjfél? - jutott eszembe a kérdés hirtelen, de nem mertem kimondani.
- Az én lányaim - mosolygott apa, és átölelt mindkettőnket. - Nina, nem vagy éhes? - engedett el minket picit később, de anya még mindig szorosan tartott.
- De igen - válaszoltam, mert bár az volt a tervem, hogy bemászok az ágyamba, és jövő hétfőig nem kelek ki, a hasam tényleg korgott.
- Csinálhatunk pizzát - vigyorgott apa a konyha ajtajából a kedvenc ételem említésére.
Máskor tuti felcsillant volna a szemem, de most csak egy fáradt mosolyra és egy bólintásra futotta.
- Köszönöm - mondtam a hátának, mert már ment is be, hogy elővegye a hozzávalókat, legalábbis azt hittem.
- Igaza volt apádnak. Tényleg bűzlesz az alkoholtól - morogta anya a nyakamba, majd végre elengedett.
- De én nem ittam olyan sokat - vigyorodtam el anya megjegyzésére. - A bulinak a szagát érzitek rajtam. Mert a bulinak alkohol- és izzadságszaga volt - jelentettem ki, mire anya elnevette magát. Bátran vissza mertem szólni nekik, mert bár tényleg kiskorú vagyok (legalábbis Amerikában biztosan, huszonegy éves koromig), ők nem tiltották meg, hogy igyak. Fiatal vagyok, élvezzem ki, blabla. Na meg ők is ezt csinálták ám fiatalkorukban, felesleges az álszentségeskedés. Különben is mintagyerek voltam, igazán megérdemeltem egy kis szórakozást.
Na, erre a gondolatra, amikor beléptem a konyhába, azt láttam, hogy apa három pohárba öntögeti a pezsgőt.
- Na szép. Alkoholizálni tanítjátok a kisebbik lányotokat? - kérdeztem vidáman. Sikerült elterelniük a figyelmem, különben még mindig az este és Logan miatt szomorkodtam volna. Szerintem anya tudta, hogy pontosan erre van szükségem, még úgyis, hogy nem volt ott, amikor apa hazahozott.
- Csak szilveszterkor teszünk kivételt - mentegetőzött apa és felém nyújtotta az egyik üvegpoharat. Koccintottunk, majd mielőtt lehúztam volna, az volt az utolsó gondolatom, hogy remélem, nem fog összeveszni a már a gyomromban tartózkodó sörrel és egyéb alkoholokkal, amiknek magam sem tudom a nevét. Különben is, nem veszélyes ez? Nem tudni, hogy mit iszok meg, vagy hogy milyen hatással vannak ezek az alkoholok egymásra és rám? Oké, sürgősen utána néznem egy-két dolognak! Nem mintha már a jövő héten buliba készülnék ezek után...
- A pizza nem csinálja meg magát - lökött meg egy kicsit anya, mire megráztam a fejem és újra visszatértem hozzájuk.
- Igazából, de - ellenkezett apa, és a mélyhűtőből kész pizzákat húzott ki, amiket csak be kellett tenni a sütőbe egy kis időre. Anya szúrósan nézett rá. - Mire megcsináljuk az igazi pizzát, Nina éhen hal! - tárta szét a karját apa, mire anya felnevetett. Igazi pizza.
- Igaza van - vontam vállat, és leültem az egyik székre. Az órára pillantottam a mikrón: 00:43. Hivatalosan is beléptünk az új évbe. - Na, ez az év aztán jól indul - motyogtam, de anya meghallotta.
- Nem meséled el, kincsem? - kérdezte, és leült velem szembe, míg apa berakta az első pizzát és beállította az időt.
- Nincs mit mesélni - vontam vállat. - Azt hittem, bejövök egy fiúnak, aki tetszik nekem. De lerázott - mondtam tárgyilagosan. És így tényleg nem hallatszott olyan szörnyűnek. Végülis csak ennyi történt, nem? Na jó, a csókot talán kihagytam, de őszintén, az inkább egy puszi volt a számra. Határozottan nem így képzeltem az első csókomat.
- Hát ezért voltál így kiborulva? - kérdezte mosolyogva anyukám, mire gúnyosan elmosolyodtam és lehajtottam a fejem. - Nem akarod tudni, mennyi csalódás fog még érni! Nem csak fiúkkal, mindennel az életben. És ez is az élet része, ez teszi széppé, ugyanis ha nem csalódnánk, nem tudnánk igazán örülni azoknak a dolgoknak, amik sikerülnek. Nem tudnánk értékelni őket.
- Nem beszélhetünk másról? - kérdeztem feszengve. Bár anya tényleg okosakat mondott, valahogy nem volt olyan a kedvem, hogy be is tudjam fogadni. - Nektek milyen volt a buli? - tereltem teljesen más irányba a beszélgetést.
Anya mesélt is, mindenféle történetet a fellépő zenekarról, az alkoholizáló munkatársairól, akik már egymással smároltak, amikor anyáék eljöttek (hm, nekem is ezt kellett volna? Lesmárolni azt a Jack nevű srácot? Na jó, ez még csak nem is vicces..), meg a főnökről, aki persze tipikusan egy kortyot sem akart inni, nehogy katasztrófa legyen a buli vége (ami az ő felelőssége lett volna), aztán ő itta a legtöbb alkoholt és végül az asztalon táncolt... És a buli még csak akkor kezdődött, amikor anyáék eljöttek. Egyértelműen ők voltak ott a legnormálisabbak.
- De most akkor ki fog vigyázni rájuk? Ha még ti is eljöttetek - poénkodtam, miközben beleharaptam a forró pizzába.
- Nina, ezek felnőtt emberek - nevetett fel apukám.
- Igen, nem azt mondjuk, hogy nem lehetne vigyázni rájuk, de bármit is csinálnak, vállalják fel a következményeket - vont vállat anyukám "ez van"-stílusban.
Miután befejeztük a pizzát, bemásztam az ágyamba, és három napig csak azért keltem ki, hogy kimenjek a mosdóba és lemenjek enni.
***
A nappalt az különböztette meg az éjszakától, hogy akkor együtt kellett reggeliznem és vacsoráznom a szüleimmel. Sőt, még az első két nap ebédelnem is, ugyanis itthon voltak.
Hiába mondták, hogy ne sajnáltassam magam, annyit válaszoltam, hogy nincs tanulnivaló, a barátaim meg nem hiányoznak. Közben pedig nekem is kattogott az agyam. A sorozatmaratont nagyjából 24 óra után megunja az ember. Legalábbis a szemem nagyon elfáradt a képernyő nézésétől, úgyhogy aztán megállás nélkül törhettem a fejem azon, hogy miért vagyok offline, ahogy Logan mondja.
Arra jutottam, hogy tényleg nem állnék készen egy kapcsolatra. Hiába várom már, hogy nekem is fogja valaki a kezem, meg megcsókoljon, ha kedve tartja, valójában belegondoltam? Egy élő emberről beszélünk! Ezek nem ábrándok már, nem képzeletbeli barátom lenne, hanem egy konkrét fiú. Nekem pedig még annyi mindent meg kéne tanulnom magamról. Annyi félelmet le kéne győznöm, annyi könyvet el kéne olvasnom, annyi mindent meg kéne tapasztalnom, egyedül. Nem mintha nem csinálhatnám meg ezt mind egy fiúval, de talán ezért vagyok offline, mert nekem ezeket a lapokat osztották. Mert nekem talán igenis egyedül kell végigcsinálnom, anélkül, hogy közben egy fiút is boldoggá tegyek. Nekem is sokkal könnyebb, ha csak magammal kell foglalkoznom, miközben felfedezem magam, mintha még ott liheg a nyakamba egy srác is.
Úgyhogy kitaláltam magamnak egy projektet, és nevet is adtam neki: a Self-LoveProject. Írtam egy listát azokról a dolgokról, amiket csinálnom kéne, hogy jobban szeressem és jobban megismerjem önmagam. Nem árulok el sok mindent, de az egyik tételt pár nappal később teljesítettem is: anya hetente kétszer, szerdán és szombaton pilatesre jár - különben is el akart rángatni már egy jó ideje, és most fejest ugrottam bele. Izzasztó élmény volt, az biztos, de legalább rájöttem, hogy nem ez lesz az én sportom. Elmentem vele szerdán is és szombaton is, és sokkal jobban éreztem magam utána, ez tényleg az a "jófajta fáradtság" volt, amikor kihajtod magad. Mégis úgy döntöttem, hogy legközelebb inkább a jógát próbálom ki. Na nem mintha az nem lenne kemény munka, de egyszerűen sok mindent ki kell még próbálnom, hogy megismerjem magam, hogy meg tudjam, mit szeretek, mi illik hozzám, ilyenek.
Szilvesztertől még pontosan egy hét szünetet kaptunk, addig bőven volt időm sajnálni, aztán összeszedni magam. Szerdán jártam a könyvtárban is, kivettem néhány könyvet, csütörtökön pedig délelőtt rajzoltam, délután meg összefutottam egy régi általános iskolás barátnőmmel egy kávéra. Néhány havonta találkozunk, és mivel az utolsó alkalom októberben volt, úgy éreztem, épp itt az ideje a következőnek. A pénteket a fogorvosnál töltöttem, hétvégén pedig szőttem tovább a terveimet.
Azrát (az általánis iskolás barátnőmet) nagyon érdekelte, hogy mi van velem, de nem tudtam neki sok mindent mesélni. Logant egy szóval sem említettem, mert féltem, hogy hamar lebuknék, hogy tetszik nekem, és akkor kifaggat róla, én meg jól elsírnám magam. Végül csak a csellóról magyaráztam, és sorozatokról beszélgettünk. Azrának már vagy másfél éve ugyanaz a barátja van, szóval róla nem sok sztorit kellett hallgatnom. Érdeklődött még Ginger, Ryan és Austin felől, mert mi laktunk egy környéken, ezért mi egy általánosba is jártunk. Összességében egy kellemes délután volt, de nem bántam, hogy nem találkozunk minden héten.
Azra már megint ráébresztett, hogy milyen fontos az, hogy szeressük magunkat. A lány őszintén tud nevetni magán, amit mindig csodáltam benne. Már sokszor elmondta, hogy minden belőlünk indul. Minden attól függ, hogyan reagálunk a minket érő hatásokra, sőt, nem csak reagálunk, hanem aktívan alakítjuk is őket! Én egyértelműen úgy érzem, mintha csak elszenvedője lennék a körülményeknek, mintha egy marionettbábu lennék, amit mindenki kedvére rángathat. Azra persze nem az a lány. Nem azt mondom, hogy mindent elért, amit szeretett volna (volt néhány kémiaverseny, amit nem tudott megnyerni), de mindig beleadott mindent. Amikor hazaértem a vele való találkozásról (persze ő hozott haza a kocsijával), csak ültem a szobámban az ágyamon és bámultam magam elé. Mert Azra mégis mennyivel több, mint én? Mije van neki, ami nekem nincs? Ő még kevesebbet is kapott (az apukája török származású), és mégis messzebbre képes eljutni. Miért? Pont annyi lehetőségem van azzá válni, aki lenni akarok, mint bárki másnak. Miért fogom hát vissza magam? Miért nem veszem a kezembe az irányítást végre? A felismerés fejbe vágott: pont annyi lehetőségem van azzá válni, aki lenni akarok, mint bárki másnak. Már így is elég sok mindent elértem (például felvettek a Lincolnra), kíváncsi vagyok, hogy mennyire messze tudok még menni. Bármire képes vagyok. Mint ahogy Azra, én is bármit meg tudok csinálni, amit eldöntök, hogy megcsinálok. A lány sebészi karrierről álmodozik. Itt az ideje, hogy én is merjek álmodozni, és aztán mindent beleadni, hogy el is érjem a vágyaimat.
Mert miért ne érhetném?
_________
Ez már sokkal mélyebb, mint egy összetört szív, remélem, sikerült átadnom valamennyire. 😊
Ha eddig még senki nem mondta volna Nektek: higgyétek el, Ti is bármire képesek vagytok!
Miért ne lennétek? 💕
Köszönöm a vote-okat és a kommenteket! 💕
A héten már a 4. helyen is állt az Offline.. 🙈😍
Fogalmatok sincs, mekkora örömöt tudtok okozni nekem! 😳💕💕
xx, zitablack 💛
2017. 03. 11.