N I N A
- Hogy telt a szüneted? - kérdeztem hétfő reggel Gingert, akivel nem is beszéltem az egy hét alatt.
- Jól, köszi. Jake-kel voltunk moziban, meg a családjánál töltöttünk két napot Portlandben. Annyira aranyos volt a nagymamája, mi választhattuk ki a fenyőt és megengedte, hogy ketten díszítsük fel a karácsonyfát, mert láthatólag jó az ízlésem, vagy legalábbis azt mondta, és hogy Jake-nek is milyen jó ízlése van, hogy ilyen jólnevelt barátnőt választott - csacsogott össze-vissza jókedvűen. Egy svájci sapka volt a fején, na meg egy óriási vigyor. A tekintetét az útra szegezte, de így is láttam benne a csillogást.
- Az tök király - mosolyodtam el őszintén.
- Ugye?! Ezt a sapit is tőle kaptam, azt mondta, a királykék jól megy a vörös hajamhoz. Szerinted?
- Egyet értek vele - néztem meg magamnak jobban.
- Én is - húzta ki magát, mint valami büszke kislány. Apropó, kislány.
- És mi újság Kicsi Kate-tel? - érdeklődtem Ginger hatéves húga felől. Imádnivaló gyerek, de nagyon régen láttam, mert mostanában nem gyakran fordulok meg Gingeréknél.
- Emily is jól van - vont vállat. Ja igen, amúgy Emilynek hívták, csak mi hívtuk Kicsi Kate-nek. Pont úgy nézett ki, mint Ginger kiskorában. - Jake nagymamája neki is küldött egy ugyanilyen sapit, kisebb méretben. Egyem a szívét - mosolyodott el Ginger, aztán beleköhögtem a gondolatmenetébe, és megzavartam. - Hát te, beteg vagy?
- Ja, lehet megfáztam - vontam vállat, miközben kivettem a teámat a táskámból és ittam egy kicsit. - Nem vészes - legyintettem, és Gingert tovább már nem is érdekelte. A hétvégén Logannel voltam a Kerry Parkban, és kicsit elszaladt az idő, én meg nem öltöztem fel eléggé, ezért lehetséges, hogy meghűltem.
Különben egész héten minden délutánt Logannel töltöttem, együtt tanultunk. Nálunk voltunk, a konyhaasztalnál. Az egész törit, amit három hónap alatt vettünk, mind lemásolta, így volt, hogy csak ültünk egymással szemben és csendben körmöltünk. Én a földrajz projektemen dolgoztam: öt országot kellett mindenkinek kidolgoznia, amit Mrs Manning az utolsó héten osztott ki nekünk. Direkt próbált mindenkinek dél-, és közép-amerikai, afrikai, európai és ázsiai országot is adni. Az angolul beszélő országokat végeztük ki idáig, ezért nem kaphatta senki Ausztráliát, Új-Zélandot, Amerikát, Angliát és Kanadát. Nekem Nigéria, Chile, Belize, Hollandia és India jutott. Szóval ezekhez végeztem kutatómunkát, amíg Logan a történelem felett unta magát halálra. Sőt, ahogy megígértem, csellóztam is. Először nagyon remegett a kezem, de lelkes arckifejezését látva le tudtam nyugodni. A kedvenceimet játszottam el neki, amik viszonylag jól is mentek.
- Nem is vagy olyan rossz - szögezte le Logan, amíg szünetet tartottam és kiráztam a kezem, és őszintén felnevettem. - De komolyan, ne akard tudni, hogy én hogy játszanék.
- Hidd el, el tudom képzelni - már annyira nevettem, hogy a könnyem is kicsordult. - Amikor elkezdtem, rossz volt hallgatni. Azt hittem, tökreteszem a hangszert. De kipróbálhatod, ha akarod - nyújtottam felé a csellómat rázkódó vállakkal.
- Majd később rontom el a pillanatot - tette fel a kezét nevetve.
Időközben megérkeztünk a suliba; Ginger nagyon méltóságteljesen dobta a vállára a táskáját és vonult fel a lépcsőn, míg én a matek teremhez szenvedtem magam. Hát, ennyire érdekeltem Gingert.
- Szia Nina - köszönt rám vidáman Lucy a teremben, és Becca is integetett.
- Sziasztok - mondtam rekedt hangon, kicsit köhögve, és nekidőltem egy padnak. - Hogy telt a szünet? - érdeklődtem, továbbra is kabátban, a karomat dörzsölgetve.
- Baromi jó volt! - lelkesedett Becca egyből.
- Az enyém is - bólogatott bőszen Lucy. - Rafael csütörtökig itt volt - sóhajtott szerelmetesen, a két tenyerében támasztva az állát.
- Én is végig Luke-kal lógtam. Gingerékkel voltunk mozis duplarandin, meg voltunk egy koncerten, meg egy bárban, és Luke bemutatott néhány másik haverjának. Olyan jó volt - hangsúlyozta Becca, amikor Logan megjelent mellettünk.
- Sziasztok - köszönt, ledobta a cuccát, aztán ijedten hozzám fordult, a karomra téve a kezét. - Nina, jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz.
Megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem, hogy végre valaki törődik velem is, és nem csak két pillanatra.
A szemem sarkából láttam, hogy Logan megjelenésére Becca és Lucy összenézett, aztán távolságtartó tekintettel méregették.
- Tényleg, minden oké? - vágott aggódó képet Lucy.
- Persze. Talán kicsit megfáztam, de nem vészes.
- Akkor jó - bólintott Becca és Lucy egyszerre, és részükről lezártnak tekintették volna a témát.
- A szombati miatt, ugye? Mondtam, hogy ne maradjunk olyan sokáig, jobban fel kellett volna öltöznöd - csóválta a fejét szomorúan Logan.
- Már mindegy - vontam vállat mosolyogva, aztán ismét krákogtam egy sort. - Maddie jól van? - kérdeztem, mert Logan nővére is velünk tartott. Vele akkor találkoztam először, de Daniel, Logan bátyja hamarabb visszautazott New Yorkba, úgyhogy vele nem sikerült összefutnom. Maddie viszont iszonyat jófej volt. Villogó kék szeme olyan, mint az öccséé, de neki nem olyan sötét a haja, olyan középbarna. Logan egy fél fejjel magasabb, mint Maddie, vagyis nagyjából egymagas vagyok vele. Ahogy folyamatosan egymást szívatták Logannel, az a testvéri szeretet, ahogy egymásra néztek... Az a délután feltötött pozitív érzésekkel. Na meg egy kis náthával, de az kit érdekel.
- Tegnap még jól volt, amikor elment - bólintott Logan elmosolyodva. Lucy és Becca már megint összenéztek.
- Már csengettek? Észre sem vettem - suttogtam, amikor láttam Mrs Blake-et bejönni, így helyet foglaltam.
***
- De olyan cuki vintage airbnb-ben voltunk, ki se jöttünk a három nap alatt - mesélte nagyban Jess a szünetét, amikor Lucyval együtt beléptem az öltözőbe.
- Ki volt hol? - kérdeztem összezavarodva.
- Jess meg Ryan Vancouverben - ecsetelte Ginger.
- Mit csináltatok ti Vancouverben? - ráncoltam a homlokom, mire Jess és Ginger huncutul összenézett.
- Szerinted? - kuncogott Jess.
A plafonra emeltem a tekintetem.
- Nem kell ahhoz Vancouverig elmenni - motyogtam, de tudomást sem vettek rólam. - Legalábbis én úgy tudom - beszéltem tovább magamban, a hangomban keserű éllel.
- És milyen volt? - kérdezte Lucy izgatottan.
- Ryan vagy a szállásunk? - kérdezett vissza Jess nevetve.
- Mindkettő - vágta rá Lucy és Ginger egyszerre, amire a szememet forgattam, de inkább csak csendben folytattam az öltözést.
A figyelmet nem lehet kikényszeríteni, ugye? Ha erőlködnék, se akarnának észrevenni. Vagy csak én vagyok ilyen ünneprontó? Az oké, hogy nem minden rólam szól, na de ha semmi nem szól rólam? Ha egyáltalán nem is érdeklem őket? Most velem van a baj?
De egy barátság nem a kölcsönös figyelemről és szeretetről szól?
Tesin Tessával voltam párban, mert Bridget hiányzott, nekem meg semmi kedvem nem volt a barátaim nyáladzásához.
- Nina, biztos, hogy jól vagy? - kérdezte Tessa a második kör után, amikor már majdnem kiköhögtem a tüdőmet. Már majdnem.
- Nem biztos - mosolyogtam rá erőltetetten, de csak futottam tovább.
- Ha nem bírod tovább, szólj, és szívesen elkísérlek az orvosiba - ajánlotta fel figyelmesen.
- Ez kedves tőled, köszi - mondtam hálásan. Ez már kettő-null az úgy nevezett barátaim kárára.
Végül tényleg nem bírtam tovább az óra felénél, és Mr Taylortól elkéredzkedve, éltem Tessa ajánlatával. Az orvosiban csak megmérték a lázamat (nem volt, csak magas hőemelkedés), aztán még óra végéig ott tartottak, de utána elengedtek, mondván, hogy pihenjek sokat, igyak sok folyadékot, blabla.
- Jobbulást - köszönt el tőlem Tessa, újra felvéve a szemüvegét. Rövid, barna haját apró kontyba fogta, és bátorítóan mosolygott rám.
- Köszi - szóltam utána, és egyedül maradtam az öltözőben.
Törin állandóan lecsukódott a szemem, úgy kellett felrázni magam. Egyszer összeakadt a tekintetem Loganével, aki aggódóan nézett rám, meg Beccáéval is, aki csak a szemöldökét emelgette, miután látta, hogy Logannel egymásra pillantottunk. Erősen megdörzsöltem a szemem, és Mr Bucknerre fókuszáltam.
Francián egyedül hagytam Lucyt és Logan mellé ültem, hátha úgy be tud kapcsolódni az órába. És igen, sikerült! Egyszer adott egy helyes választ arra a kérdésre, amit Madame Dessauge külön neki tett fel. Oké, annyi volt a válasz, hogy le vingt-quatre décembre, de már ez is haladás, legalább megértette a kérdést (mikor van karácsony, haha) és eltalálta a számot.
- De Nina, ha nem vagy jól, akkor ne maradj a suliban - győzködött Logan óra után, miközben földrajzra kísért.
Cseppet sem zavarta, hogy neki éppen tesire kellett volna rohannia. Vagy hogy már megint mindenki őt nézte. Nem tudom, miért volt akkora szám még mindig, hogy mindenkinek utána kellett fordulnia.
- Jól vagyok - bizonygattam, aztán pont rámjött egy köhögési roham. - Vagy jól leszek. Kibírom - nyögtem ki, amint újra normálisan kaptam levegőt.
- Te tudod - sóhajtotta Logan, és se szó, se beszéd, ott hagyott.
Ebédnél aztán végképp minden energiám elszállt. A fejem majd' belehanyatlott a spagettimbe, amit otthonról hoztam, az előző esti vacsora maradékát. Étvágyam se nagyon volt, csak kavargattam a tésztát a dobozban, és fancsali képet vágtam hozzá. Ezt a barátaim már megint félreértelmezték, de már azon csodálkoztam, hogy egyáltalán feltűnt nekik, hogy valami nem oké.
A szememmel Logant kerestem, de nem láttam a kosarasok asztalanál.
- Nina, ugye nem magadat sajnáltatod már megint? - nézett a szemembe hazározottan Becca, amire felkaptam a fejem.
- Mi? Azt se tudom, miről beszéltetek - ráztam meg a fejem.
- Persze, már nem is hallod, amit mondunk - forgatta a szemét Jess.
- És vajon miért nem? - tettem le a villámat idegesen.
- Mert féltékeny vagy - vont vállat, bátran az arcomba mondva.
- Komolyan ezt gondoljátok? - tátottam el a számat.
Jess felvonta a szemöldökét, Becca karba fonta a kezét és hátradőlt, Ginger bizonytalanul bólintott és Lucy hezitálva megvonta a vállát.
- Jézusom, de el vagytok szállva magatoktól! Most telt be a pohár! - keltem ki magamból végleg. Elég abból, hogy csak kerülhetjük a forró kását; ha ők ki merik mondani, hát én is. - Az igazságot akarjátok tudni, ugye? Akkor higgyétek is el, ne csak azt, amit hinni akartok! Mégis kire lennék irigy, vagy féltékeny? Leszarom Fleminget, leszarom Ryant, leszarom Luke-ot és Rafaelt is - néztem sorba a barátaim szemébe. - Értitek? Leszarom őket! Én szurkoltam a legjobban azért, hogy összejöjjetek velük és én vagyok a legboldogabb, hogy titeket boldognak látlak mellettük! Nem az zavar, hogy mellettetek van fiú, mellettem meg nincs, hanem az, hogy amióta mellettetek van, kurvára kifordultatok magatokból! Másról sem tudtok beszélni, mint a fiúkról, más sem érdekel titeket és minden időtöket velük töltitek. Mikor volt egyáltalán utoljára egy csak csajos programunk? Ahol nem jelent meg egyik fiú sem és nem is kerültek szóba? - érdeklődtem idegbetegen, amit döbbent csend fogadott. - Mindent velük beszéltek meg, és mindenhol velük vagytok ott. Eddig ki volt veletek? Én. És kurvára leszartok. Le se szartok, csak ha mesélnivalótok van, aztán meg panaszkodtok, hogy féltékeny vagyok meg irigy. Hát nem, basszátok meg, ha valakire is féltékeny vagyok, azok nem ti vagytok, hanem a fiúk. Mert ami eddig ötünk között volt és barátságnak hívták, az már csak kétszemélyes. Párkapcsolat, vagy mi. Csak az zavar, hogy közben fullra megfeledkeztek arról, aki évekig ott volt mellettetek és rohadt nehéz elfogadni, hogy már van jobb ember, akivel mindent megosztotok. Értitek már, basszátok meg? Felfogjátok, hogy nem minden rólatok szól? - köhögtem kifulladva, aztán gyorsan belepakoltam az ebédemet a táskámba, azt a vállamra csaptam és ott hagytam őket.
Fogalmam sem volt, hogy mennyire jogos az álláspontom. Talán nem kellett volna kiakadnom rájuk az ebédlő közepén. De már annyira elegem volt abból, hogy ők mindig megmondhatják nekem, amit gondolnak, de én meg fogjam be, mert csak féltékeny vagyok. Az utóbbi néhány hónapom elég magányos volt, és senki sem vette észre. Délutánonként, amíg ők a barátaikkal voltak, addig én otthon ültem egyedül. Az űrt, amit maguk után hagytak, a csellóm és egy csomó sorozat töltötte be. Ez az oka annak, hogy sokat fejlődtem a hangszeren, és hogy végignéztem a Pretty Little Liars mind a hét - eddig megjelent - évadát. Még csak az sem érdekelte őket, hogy mit csináltam a szünetben, de még Tessa is hamarabb kérdezte meg, hogy jól vagyok-e, mint ők! Tessa, akivel hetente ha két szót váltok...
- Te miért nem az ebédlőben vagy? - ütköztem meg az angolterem ajtajában. Egyetlen ember ült bent, az is a mi padunkban.
- És te? - kérdezett vissza a szemöldökét ráncolva. - Te sírtál? - állt fel egyből, és odajött hozzám az ajtóhoz.
Csak szipogva megvontam a vállam. Egészen idáig a szememet törölgettem.
- Gyere - vezetett oda a padhoz Logan, elvéve tőlem a táskámat. Helyette adott egy zsepit a nadrágja zsebéből. Persze, mert fájt volna a varrónőknek egy zsebet varrni az egyenszoknyánkra, vagy legalább a blézerünkre. - Mi történt? - guggolt le velem szemben. Kék szeméből aggodalmat olvastam ki, és mintha szomorúságtól csillogott volna.
- Mindegy - legyintettem, de egyre jobban szipogtam és kifújtam az orrom. - Nem akarok beszélni róla - mondtam ki szakadozva. Most jött ki rajtam az egész félévi stressz és magány, na meg az, hogy lebetegedtem, és talán még egy kis PMS is közrejátszott. - Veled mi van? - kérdeztem vissza inkább, és gyönyörű kék szemeibe bámultam.
Logan sóhajtott.
- Most derült ki, hogy miért vagyok itt, és már nem bírom állni mindenki bámulását - vallotta be kelletlenül, lehajtotta a fejét és összekulcsolta a kezeit. Még mindig előttem guggolt, vagyis lefelé kellett ránéznem.
- Mármint az, hogy kirúgtak? - ráncoltam most én a homlokom, miközben még mindig az arcomat törölgettem a zsepivel.
- Már te is tudod - biccentett sóhajtva, majd felállt és leült a másik oldalamra, a helyére. Feléfordultam.
- Eddig is tudtam - jelentettem ki.
- Mi? Mióta tudod? - döbbent le teljesen.
- A második napodon mondta nekem Mrs Blake - mosolyodtam el. - De nem én mondtam el a többieknek, kérte, hogy ne szóljak egy szót se - védekeztem egyből, bár nem úgy tűnt, mintha meg akart volna gyanúsítani.
- Hát, mostmár mindegy. Akárki is mondta el, már tudják - vont vállat letörten, az asztallapot bámulva. - Mindenki erről beszél - hajtotta az egyik kezébe az állát.
Szaggatottan sóhajtottam.