L O G A N
Nina belibbent a terembe, engem meg otthagyott az ajtóban, földbe gyökerezett lábbal. Nem semmi a lány. Egyszerre tűnik közvetlennek és nyitottnak, és egyszerre sejtelmesnek és elérhetetlennek. Barna haja kócosan volt összefogva, kék szemei kedvesen csillogtak, és szeplői táncot jártak az arcán, amikor nevetett. Szerettem nézni, ahogy nevet, még a fogszabályzója is jól állt neki.
Hiába nézett egész nap mindenki minket, amikor együtt voltunk, egyedül ő volt az, aki nem bámult engem. Teljesen természetesen viszonyult hozzám, mintha én is csak egy átlagos srác lennék, nem pedig az új srác.
- Rendben, Logan - futotta át az átnyújtott lapjaimat új töri tanárom, Mr Graham Buckner. - Leülhetsz - biccentett, és el is kezdte az órát. Simán elaludtam volna, ha nem néz rám minden második alkalommal, és ha a többi időt nem a diákok bámulása tette volna ki. Nina rám se hederített, kivéve egyszer, amikor Buckner arról érdeklődött, hogy tanultam-e már az anyagot az előző sulimban.
- Nem, uram - közöltem, és hatásos pillantást vetettem Ninára, amitől elfordult. Ezt is neki kell majd megtanítania nekem. Szegény Logan eléggé le van maradva - húztam gúnyos vigyorra a számat a gondolatra. Hamar elkomorodtam, mert úgy semmi nem volt poén, hogy mindenki engem bámult.
- Na, mi a következő? - lépett hozzám Nina óra után.
- Francia - fintorogtam. - Kétszázegyes terem.
- Tudom - vágta rá Nina vigyorogva. - Nekem is franciám lesz - nyögte be, mire hitetlenül felnevettem. - Gyere - mosolygott rám, és kivezetve a teremből elindult a lépcső felé. - Hogyhogy franciát tanulsz? - pillantott rám, beszélgetést kezdeményezve.
- Az előző sulimban nem választhattunk, csak beosztottak minket a nyelvi órákra - írtam le szűkszavúan.
- Aha - bólintott. A szemöldökét ráncolta és a copfját birizgálta; nyilvánvaló volt, hogy valamin gondolkozik. - Hova jártál suliba?
- Egy állami suliba Spokane-ben - válaszoltam közömbösen, de lestem a reakcióját. Nyílt szemeivel rámnézett, mintha azt ellenőrizné, hogy igazat mondok-e, aztán megint a szemöldökét ráncolta. Észre sem vettem és már a franciateremnél álltunk.
- Akkor hogy kerültél ide? Ráadásul végzősként - állt meg velem szemben. Könyveit a mellkasához szorította és rájuk hajtotta az állát, úgy nézett fel rám. Nem volt köztünk nagy magasságkülönbség, csak épp elég.
- Elköltöztünk - válaszoltam, ami csak egy része volt az igazságnak. Nem hazudtam, de nem is mondtam el mindent.
- Aha - biccentett, aztán jókedvűen belépett a terembe. Én is halványan elmosolyodtam, és az jutott eszembe, milyen hosszú ez a nap.
A francia tanár, Madame Dessauge nem mondanám, hogy örült nekem. A jegyeim felől érdeklődött, és fintorgott, amikor elárultam, hogy a hármas a legjobb teljesítményem. Képzelem, miket gondolhatott.
Ha egy mal állami iskolában ilyenek voltak a jegyei, miért hiszi, hogy a Parfait (Tökéletes) Akadémián majd jobb lesz?
Inkább csak egy üres helyre küldött, és már el is kezdte az órát. A Lincolnban eddig egyik teremben sem ültek az összes széken. Elég kevés diák járt ide, főleg a North High-hoz képest.
Aztán lehet, hogy mégiscsak sikerült elaludnom, mert arra keltem, hogy Nina megkocogtatta a vállam. Semleges arckifejezést öltött és már megint azt kérdezte, hol lesz órám. Elvigyorodtam és összeszedtem magam. Már csak ketten voltunk a teremben, plusz Madame Dessauge.
- Tesi - válaszoltam meglepetten, amint sikerült leolvasnom a rágós papírról, amire az órarendemet firkantottam le. Az igazgató diktálta le reggel, én meg ma nem hoztam semmilyen papírt, úgyhogy arra írtam. Először a telefonomat kaptam elő, de felvont szemöldökkel nézett rám amíg vissza nem tettem a táskámba, aztán leszidott, mivel ebben az iskolában sokkal szigorúbban veszik a telefonozást órán (pedig nem is órán voltunk!). Kopasz feje csillogott, és a szemüvegét is vagy kétszer megtörölte abban a tíz percben, amíg ott voltam. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit keresek ebben a gimiben vagy miért vettek fel egyáltalán.
- Nálad van a tesicuccod? - kérdezte Nina, mintha egy fogyatékoshoz beszélne. Lehet, hogy elkalandoztam, és nem hallottam, hogy már párszor feltette a kérdést...
- Igen - mondtam tömören, amit egy bólintással fogadott és már megint vezetett is a folyosón a tesiterem felé. - Neked milyen órád lesz?
- Földrajz - közölte rám se nézve.
A folyosón egyre több arcot ismertem fel az eddigi óráimról. Két lányra Nina rámosolygott út közben, az egyik matekról volt ismerős, a másik meg az a lány, akinek be is mutatott. Rachel? Vagy Rebecca?
Miért volt olyan egyszerű Nina nevét megjegyezni, ha senki másét nem sikerült?
- Milyen sportot választottál? - kérdezte Nina a lépcsőn lefelé menet.
- Kosarat - válaszoltam, mire nem nézett rám, csak sokat tudóan elmosolyodott.
***
A tesi órát valami hihetetlenül élveztem. Mr Taylor, a kosáredző valahogy jobban örült nekem, mint Madame Dessauge. (Mi tagadás, én is jobban örültem a tesinek, mint a franciának.) Sokkal jobban bírtam, mint az előző edzőmet, Mr Jacksont. Sőt, a srácok is sokkal jobbfejek voltak itt, jobb volt a csapatszellem, vagy hogy fogalmazzam meg. Ha egy büntetőt elhibáztam, nem szóltak semmit, a gúnyos mosolyok és beszólások helyett; viszont ha bedobtam a labdát, nem hagyták figyelmen kívül, hanem lepacsiztak velem.
Meglepő módon még az egyenmelegítő is fokozta az összetartozás érzését, pedig azt hittem, ettől csak mindenki olyan sznobnak érzi majd magát. Az én melegítőmet is ma kaptam meg reggel, ezért volt nálam, amiért hálát adtam tesin, mert nagyon régen nem éreztem ilyen jól magam mozgás közben.
Mikor az öltözőből kiléptem, Nina már ott várt, egy oszlopnak nekidőlve.
- Jól nézel ki - vigyorodott el, az én korábbi mondatomat megismételve.
Nem tudtam erre mit mondani, csak viszonoztam a vigyorát és beletúrtam a hajamba. Tudtam, hogy le vagyok izzadva.
- Collins, szép volt - lépett ki az öltözőből az egyik srác. Nem emlékeztem a nevére, de rövid barna haja volt és kigyúrt testalkata. Amit amúgy a fiúk 90%-áról el lehetett mondani. Na mindegy. - Jössz az ebédlőbe? - kezelt le velem.
Felhúztam a szemöldököm és Ninára néztem, aki biccentett.
- Ja, persze - csatlakoztam a többi fiúhoz, akik a barna hajú után jöttek ki. Mögöttük mentem, és Nina sétált mellém.
- Ezek szerint jó volt a tesi? - mosolygott rám.
Vidáman, a földet nézve bólintottam.
- Ti már ismeritek egymást? - ért vissza hozzánk a srác, közénk lépett és a vállunkra rakta a kezét.
- Ja - mondta Nina. - Blake engem nevezett ki Logan "jobbkezének" - mutatott idézőjeleket a levegőbe a jobb kezével, ami nem volt tele könnyvekkel -, mert elkéstem - fejezte be.
- A csicskásának - nézett ránk a srác sajnálkozva, mire mindkettőnk arcán vigyor terült szét.
- Jess is pont ezt mondta - nevetett Nina. - Jess Ryan barátnője - magyarázta meg rám pillantva, fejével a srác felé intve. Szóval Ryan.
- Csak az enyém - biccentett Ryan, aztán megverette a vállunkat és előrement, feltételezem, hogy Jesst üdvözölje.
Ijedten néztem Ninára, ahogy beléptünk az ebédlőbe. Az iskola mind a 120 diákja egyszerre ebédelt egy légtérben? Nagyon nem tűnt jó ötletnek.
- Az a kosarasok asztala, ha hoztál ebédet, le is ülhetsz melléjük, ha nem, akkor csak állj be a sorba, és nézd végig a menüt, a végén kell fizetned - magyarázta el gyorsan a kajálás működését, miután észrevette, hogy riadtan néztem körbe. - Az ebédszünet 40 perces, maradt még nagyjából 32 perced - pillantott a telefonján lévő órára. - Már ha jól jár az órám - morogta. - Milyen órád lesz ezután? - tette fel az unalomig ismételt kérdését.
- Angol.
- Oké - bólintott. - Nekem is. Itt megvárlak, ha végeztél, oké? - mosolygott rám biztatóan.
- Aha - biccentettem, és ott hagyott.
Szívesebben ültem volna Ninával egy asztalnál, mert elég fura lett volna az első napomon a kosarasokhoz ülni, így egy köztes megoldást választottam, és egy üres asztalhoz ültem. Volt négy-, nyolc- és tizenkét személyes asztal is, random elrendezve, de látszólag mindenkinek megvolt a maga helye. Középen ültek a kosarasok meg a focisok, akikről már hallottam egyet s mást az öltözőben...
Elővettem az anyám által csomagolt szendvicset, és nekiláttam. Eszembe jutott a régi sulim, és hogy mennyire nem hiányzik senki az ottaniak közül. Hiába ez volt az első napom, már most jobban szerettem itt lenni. Akkor is, ha idegesített ez az egyenruha, és akkor is, ha mindenki engem bámult.
- Hé, Collins, haver, nem ülsz át hozzánk? - kérdezte a Ryan nevű srác, miután odabattyogott hozzám és megszorította a vállamat.
- Talán majd holnap - nyögtem be, mire egy biccentéssel otthagyott.
Átfutott a fejemen, hogy nem kéne elutasítanom és kihúzni a gyufát, de végül inkább maradtam az eredeti tervnél.
A tekintetem összeakadt Nináéval, ahogy felnéztem. Összeráncolt szemöldökkel nézett rám, aztán úgy láttam, leette magát, mert jót nevetett a barátaival, és a szoknyájára fordította a figyelmét.
***
Angolon szerencsére mi (mármint a régi sulim) jártunk később az anyagban, így nem kellett figyelnem, de különben se tudtam volna, mert Nina mellettem ült. Megint ott volt két barátnője, akikkel beszélgetett az ebédszünet utolsó pár percében, aztán csengetéskor körbenézett, és mellém vágta le magát.
Már megint le se szart.
Minden figyelmét Mrs Casey-re, az angoltanárunkra fordította. Egyszer még jelentkezett is, és helyes választ adott. A tanár megdicsérte, de ő csak egy óvatos mosollyal visszatért a füzetébe való jegyzeteléshez.
Miért is kellett volna rám figyelnie? Órán voltunk.
Amikor kiléptünk a teremből, fájdalmas arccal fordult felém, mint aki olyat lát, amit nagyon nem akart.
- Mi lesz... - kezdte volna már megint, de egy srác megkocogtatta a vállát.
- Szia Nina - mosolygott rá a barna hajú fiú, akit még életemben nem láttam.
- Justin, nem lehetne később... - mondta Nina halkan. Látszott rajta, hogy legszívesebben elküldené a fenébe, de valamiért mégsem tudta.
- Tesin nem volt alkalmas, de csak annyit akarok kérdezni, hogy van-e kedved délután elmenni valahova? - nézett a lány szemébe, szándékosan figyelmen kívül hagyva engem.
- Ne haragudj, de ma délután nem jó - rázta meg a fejét Nina sajnálkozva.
- Oké, akkor majd máskor - mosolygott halványan Justin. - Szia Nina.
- Szia Justin - fordult vissza hozzám a fájdalmas arcával.
- Kettesben hagytalak volna titeket, de fogalmam sincs, hol van az infó terem - rántottam meg a vállam gúnyosan rágózva. Igazából biztos feltaláltam volna magam, de kíváncsi voltam, mi lesz ennek a vége.
- Szóval infód lesz - bólintott Nina mosolyogva, és elindult az egyik lépcső felé. - Az első emeleten van az infóterem - fordult felém lépcsőzés közben.
- Hé, Nina - kiáltott utána egy lány, mire vigyorogva hátrafordult. Már az első emeleten voltunk, a barna hajú lány pedig még a lépcsőn.
- Ő Jess, Ryan barátnője - mondta nekem Nina, amíg a lány kifújta magát, Nina vállára téve a kezét. Jess a bal kezével intett egyet, amiben a vizes üvegét tartotta.
- Logan, ugye?
- Aha - csodálkoztam. Aztán gondolatban a fejemhez csaptam. Persze, hogy tudja a nevem, én vagyok az új srác.
- Csak annyit akartam mondani, hogy a kosarasok benne vannak - mosolygott ránk felváltva Jess.
Értetlenül néztem rájuk. Ez most nekem is szól?
- Most költöztetek Seattle-be, ugye? - kérdezte Nina.
Bólintottam.
Spokane-ből költöztünk Seattle-be, igen. Sőt, igazából még mindig folyamatban van a költözés...
- Csak az jutott eszembe, hogy mivel még nem nagyon ismered a várost, megmutatnánk a legjobb helyeket a környéken, a barátnőim, meg úgy tűnik, a kosarasok is benne vannak - hadarta Nina egy szuszra és összenézett Jess-szel. - Benne lennél?
- Aha - ocsúdtam fel a döbbenettől. Itt tényleg mindenki ilyen kedves, vagy csak Nina lenne az őrangyalom?
- Király - mosolyodott el megkönnyebbülten. - Akkor csak meg kéne várnunk egy délutánt, amikor nem szakad az eső - nézett ki az ablakon fancsali képet vágva.
Aztán megszólalt a csengő.
- Sziasztok - szaladt is el mellettünk Jess, amint lepacsizott Ninával.
- Fogsz járni kosaras edzésekre? - kérdezte gyorsan Nina.
A szemöldökömet ráncolva bólintottam. Hogy jön ez ide? Ez a lány túl sok mindent tud erről a suliról, amit én nem.
- És az hétfőn meg szerdán délután van, ugye?
- Igen.
- Akkor óra után még megkeresselek, vagy már úgyis mész haza? - rágta a szája szélét. - Tudod mit, visszajövök - rázta meg a fejét. - Még úgyis meg kell beszélnünk, hogy hogy pótolod be a matekot meg a törit. Addigis szia - rohant el abba az irányba, amerről jöttünk, de ahogy láttam, felszaladt a másodikra. Vajon milyen órája lesz?
- Te vagy az új diák? - állt meg mögöttem egy alacsony, szemüveges alak.
- Igen - fordultam meg fáradtan.
- Robert Jenkins, az informatika tanár - mosolygott rám, és kitárta az ajtót, mutatva, hogy menjek csak be.
- Logan Collins - mutatkoztam be, miközben beléptem.
- Foglalj helyet - mutatott a szélső székre. Ahogy beléptünk, az ajtóval szemben sok ablak helyezkedett el, valamint felénk fordulva a tanári asztal a számítógéppel. Az ajtótól balra lévő falon volt a tábla, azzal szemben pedig egy csomó asztal, szintén számítógéppel, ahogy az ajtó melletti soron is.
Levágtam magam, és körbenéztem. Reméltem, hogy ez az óra nem gyökerekkel lesz tele, mint az előző sulimban, de rájöttem, hogy ebbe az iskolába nem nagyon járnak gyökerek sem. Az egyenruha például egy alap biztosíték, hogy senki nem fog ápolatlanul suliba jönni, plusz ide tényleg az jár, aki komolyan gondolja. Van tandíj, de nem olyan magas, hogy mindenkit elriasszon, inkább csak kiszűrésre használják - ami, úgy tűnik, elég jól működik.
De akkor engem miért vettek fel, ha nyilván tudják, hogy az előző sulimból kirúgtak?