Mozgalmas nap volt, és még közel sincs vége. A kamu szüleim elmentek, és nem tudom, most mit kéne tennem Mónival. Ezernyi kérdésem van, és megannyi érzelem kavarodik bennem. A legerősebb mégis a fáradság. Hiába kérdezősködnék most Mónitól, az agyam egyszerűen nem tudna több információt befogadni.
- Én...most megyek, és lefekszem. -dadogtam, miközben beletúrtam hosszú, sötétbarna hajamba.
- Rendben. -mosolygott Móni.
- Én is.
- Neked ma nem stúdióznod kéne? -pillantottam Delonra.
- Mára lemondtam mindent. Gyere. -fogta meg a kezem. Jó volt bedőlni a hatalmas nagy ágyba. Szinte megváltást éreztem. Delon lekapta a pólóját, a cipőjét, majd befeküdt mellém. Egymással szemben hevertünk, és csak elvesztünk a másik tekintetében. A csend egyáltalán nem volt kínos. Én nem beszéltem, mert nem tudtam, ő meg ezt pontosan érezte is. Csak cirógatta a hajam, míg el nem aludtam.
Rettentő furcsa álmaim voltak, minden kavarodott mindennel. Andi, Márk, Szabri, Móni, a "szüleim", Delon... Alig vártam, hogy felébredjek, hiába voltam fáradt. Mikor megébredtem, Delon még mindig ugyan úgy feküdt mellettem. Amikor picit megmoccantam, kinyitotta a szemét, és rám mosolygott.
- Bocsi.
- Nem aludtam. -simította meg az arcom.
- Hány óra?
- Fél öt. -felelte.
- Basszus, jó sokat aludtam. -nyújtóztam meg. - Azóta itt vagy? -esett le.
- Meg se mozdultam. -és tényleg nem. Delon ugyan abban a pozícióban volt. Nem bírtam ki, és egy csókot nyomtam a szájára, de ő behevült. Áttért a nyakamra, és a keze is vándorolgatni kezdett rajtam. Élveztem, de nem ment.
- Ne, most ne. -toltam el picit magamtól. - Tudom, hogy rég voltunk már együtt...
- Négy napja. -szakított félbe.
- Te számolod?
- Érezem. -vágta rá, mire felnevettem.
- Sajnálom, de nem megy. Most nem. -tettem kezem a tarkójára, majd cirógatni kezdtem, és a hájba túrtam.
- Pedig kicsit talán el is lazulnál. -próbálkozott be újra.
- De a kamu apám is nemsokára itt lesz. -toltam el ismét, mire sóhajtott. - Ne haragudj.
- Ne, te ne haragudj, csak...-túrt a hajába. Nem szóltam. Megértően, és halványan mosolyogtam felé. Kocsi hangjára lettem figyelmes, de ez túl erős hang volt, hogy azé legyen, akit vártam. Ez vagy Levi, vagy Marci, akiknek kocsija hangja felér egy kamionéval. - Egy kibaszott napot kértem! -sóhajtott Delon idegesen, majd felpattant, én meg utána. - Marci, direkt kértem, hogy...-és akkor mind ketten ledöbbentünk. Marci ott állt a küszöbön, karjában egy kisbabával. Mivel talpig rózsaszínben volt, feltételezem, hogy kislány.
- Tudom, tudom, de Krisztához jöttem. -pillantott rám segélykérően.
- Nem szopattál, hogy van egy lányod? -kérdezte Delon, még mindig döbbenten, én pedig egyből odamentem, és átvettem a kislányt, mert nagyon esetlenül fogta szegényt. Tagadhatatlan, hogy Marcié a gyerek. Tiszta apja, pedig olyan három-négy hónapos lehet még csak.
- Én nem tudom! -toporzékolt Marci. - Beállított az anyja, hogy itt a lányom, és már nem bírja, meg hogy örülne, ha én is kivenném a részemet a "nevelésben" -formált macskakörmöt az ujjaiból. - De én nem akarok apa lenni! -kiabálta idegesen, mire a kislány felsírt.
- Ne kiabálj már! -szóltam rá dühösen, majd ringatni kezdtem, amitől kicsit megnyugodott. - Nézd meg, milyen aranyos. -mutattam felé, de rá se akart nézni. - Delon, mond meg te is, hogy tiszta apja. -hívtam oda, majd ő is szemügyre vette ezt a csöppséget.
- Sajnálom, öregem. -nézett Marcira húzott szájjal.
- Picsába!
- Hogy hívják? -kérdeztem.
- Asszem' Laura. De az anyja valami Larának hívja. Hogy lehet ilyen nevet adni egy gyereknek, hogy Lara? -mindenbe belekötött, már csak azért is. Nekem viszont tetszett a neve. Illett hozzá.
- Az egy kisbaba?! -pillantotta meg Adél is az emeletről, majd lerohant. - Megfoghatom? -nézett rám csillogó szemekkel, majd mosolyogva átadtam neki. - Ez nem Marcié? -nézte meg jobban. Marci arcára pedig keseredettség ült ki.
- Az anyja hol van? -kérdezte Delon.
- Dolgozik, és mára rám bízta. Nem is bízhatná rám, mikor nem vagyunk házasok.
- Mi köze van a házasságnak ehhez? -kérdeztem. - Marci, ő itt a lányod! Felelősséggel tartozol érte.
- Ma olyan nap van, hogy mindenkinek kiderül, van egy lánya? -értetlenkedett Delon, mire felnevettem.
- Megtartjuk? -vigyorgott Adél Delonra, aki el nem tudom mondani hogy nézett a húgára.
- Kérlek! -könyörgött neki Marci.
- Adél, ez nem egy kiskutya!
- De olyan aranyos!
- Nem tarthatod meg. -mosolyogtam rá. - Az anyjának még kell.
- De Marcinak nem! Legalább míg nála van, had legyen itt! -vágott kiskutya képet Adél.
- Srácok, én amúgy sem tudom, mit kell kezdeni egy gyerekkel.
- Hát, pedig jobb, ha megtanulod. -bólogattam.
- Kriszta, én tudom, hogy zűrös napod volt, és a fejed tetejére nem kívánod most ezt, de legalább ma estére had hagyjam itt, csak míg átgondolom a dolgokat! -könyörgött nekem.
- Nem! -vágta rá Delon, majd a gyereket átvette Adéltól - meglepően jól fogja- és vissza adta Marcinak, akinek nem igazán állt a kezére. A kislány ezt érezte is, és azonnal felsírt. Marci szinte már könnyes szemmel nézett rám. Delonra pillantottam, aki csak a fejét csóválta, majd a kislányra, akinek már vörös volt a feje a sírástól.
- Legyen. -sóhajtottam, és ismét átvettem.
- Ez vicc. -nevetett fel Delon feszülten. - Így is sok volt neked ez a mai nap! -kezdte.
- Attól még nem hagyhatom nála a gyereket.
- Ha kefélni tudott, akkor vállalja a következményeit! -pillantott szúrósan Marcira.
- Szerinted én akartam? -kérdezte idegesen, majd vitatkozni kezdtek. Marci fújta az övét, Delon meg hogy ne az én nyakamba varja a gyerekét, mert van így is elég bajom. Tehát engem védett, de akkor is.
- Elég! -kiáltottam fel. - Ma estére itt maradhat, nem akarok vitát. De ez volt az első, és utolsó. Ha kell segítek, de ezt neked kell megoldanod. -zártam le. Mind kettő csak hallgatott. - Nincs semmi cucca?
- A kocsiban.
- Akkor hozzad. -ezzel rohant is.
- Kriszta, te...
- Ne! Ne kezd megint. Most az egyszer segítünk. Én a kislány miatt, te pedig Marci miatt, elvégre a haverod.
- Jó, de ne várd, hogy pelenkát cseréljek. -és abban a percben egy újabb személy lépet be. Az "apám" kezében egy mappával.
- Nem akarok zavarni, csak...ezt szeretném átadni. -nyújtotta zavarodottan oda. - Őhm...
- Nem, nem a miénk! -forgattam a szemem, azzal bólintott, elköszönt, és ment is. Az igen! - Fogd meg. -nyújtottam Delonnak a kislányt, aki sóhajtva átvette. Kinyitottam a mappát. Az eredeti születési anyakönyvi-kivonatom volt benne, plusz papírok az adaptációról. A dátum, az igazi szülők neve, vércsoport, meg minden. És Móni neve is ott állt, mint IGAZI anya. Nem volt több kérdésem.
- Minden oké? -kérdezte Delon óvatosan. Becsuktam a mappát, majd mosolyogva bólintottam. Minden rendben volt.
- Itt van minden! -rohant be Marci egy táskával. - És tényleg nagyon szépen köszönöm! -nyomott egy puszit az arcomra. Bólintottam egyet, lerendezve az egészet.
Marci még maradt egy darabig, de nem túl sokáig. Móni fogalmam sincs hová tűnt, de az biztos, hogy elment valahova. Adél és én tök jól elbabázgattunk Larával. Annyira aranyos! Mióta elment Marci nem is sírt. Adél teljesen oda volt Laráért, Delon már annyira nem. Ő szidta Marcit, hogy rám hagyta, hiába mondtam neki, hogy ez nekem nem probléma. Sőt, én szeretem a gyerekeket, és még a figyelmemet is elterelte. Nekem nagyon jól jött.
Este nyolc körül úgy döntöttem megfürösztöm Larát. Kifejezetten élvezte a pancsit. Delon a kád szélén ült mellettem, és mosolyogva figyelte a kislányt, és engem.
- Mi az? -pillantottam felé felhajolva a kádból, mert már kezdett fájni a hátam.
- Jól áll neked. -mosolygott összefont karokkal, mire zavarodottan lehajtottam a fejem.
- Csak szeretem a gyerekeket. -motyogtam, majd visszatértem Larához.
- Az meg kié? -döbbent le Móni, ahogy meglátott minket.
- Marci kislánya. Larának hívják. -pillantottam rá mosolyogva.
- Marcié? -kerekedett el a szeme, Delon meg sóhajtva bólintott. - Na, had nézzelek. -lépett oda. - Micsoda kis vasgyúró. -mosolygott rá. Mónival tök jól elvoltunk Larával, ahogy pancsizik. Annyira abszurd volt az egész, ahogy egy kislányt fürdetünk ketten... Kicsit néha kínos is volt. Miután megtöröltem, felöltöztettem, megetettem letettem aludni, és szinte azonnal elnyomta az álom. Delon is befeküdt az ágyba, ő se volt jobb, és szintén bealudt, viszont én nem voltam álmos, de annál éhesebb. Irány a konyha! A lépcsőn összefutottam Adéllal, aki egy tál fagyit csempészet magának a szobájába. A konyhában viszont Móni volt, és a mappát nézegette, amit ma kaptam. Mikor észre vett, azonnal becsukta.
- Csak nyugodtan. -vontam vállat. - Semmi olyan nem lenne benne, amiről ne tudnál. -nyitottam ki a hűtőt.
- Sajnálom...-motyogta. - Kicsim, szeretnék veled beszélni. -fordult felém. Betettem a tányért a mikróba, rajta a vacsimmal, majd ránéztem. - Haragszol rám?
- Nem. -mondtam őszintén.
- De kínosan érzed magad a közelemben? -erre már nem mondtam semmit, csak lehajtottam a fejem. - Ha szeretnéd elmegyek pár napra.
- Dehogyis! Nem...csak...gyorsan jött ma minden. -sóhajtottam.
- Ettől még nem változik semmi, ha nem akarod. Mindegy ugyan úgy lesz. Te maradsz, aki vagy, és én is. Tudom, ez már nem lesz olyan, de...
- Nekem csak idő kell, míg hozzászokok a gondolathoz.
- Igen, azt elhiszem. -nevetett kínosan.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze, amit csak szeretnél. -vágta rá, a mikró meg csipogott, jelezve, hogy lehet enni! Kivettem a tányért, majd mint ketten helyet foglaltunk az asztalnál.
- Ugye, mi...Delonnal...szóval...khm...-köhintettem. -Nem állunk semmilyen rokonságban, ugye?
- Ó, istenem! Nem! -fehéredett le, mire elnevettem magam. -Nem, persze, hogy nem. Én csak felneveltem őket, de vér szerint semmi közünk egymáshoz. Imádom őket, de nem a testvéred, vagy ilyesmi.
- Fhú. -esett le egy nagy kő a szívemről. - És, apuval mi van?
- Nem tudom, kincsem. A válás óta nem beszéltünk.
- Vannak rokonjaim?
- Nem sok. Van egy nagynénéd, és neki egy fia. Angliában élnek. Nem tudom, hogy a nagymamád az apád részéről él e. -vonta meg a vállát.
- És akkor...most már anyának kell hívjalak?
- Nem. -nevetett fel. - Ha nem akarsz, akkor nem.
- Jó, mert fura lenne. -nevettünk fel.
Mónival aztán hajnali negyed kettőig beszélgettünk. Mesélt nekem a kiskoromról, sőt, még volt néhány fényképe is róla, amiket azóta őrizget. Sírtunk, nevettünk is. Megbeszéltünk mindent, amit kellett, és még többet is. Nem haragszom rá, mert nem hagyott el, hanem elvettek tőle. Harcolt értem, de tehetetlen volt, ráadásul aztán Delon és Adél is rá maradt. Furcsa lesz a tudat, hogy Móni az anyám, és megemésztenem, hogy milyen ez a sors. Mennyi volt rá az esély, hogy lesz jegyünk a koncertre? Mennyi volt rá az esély, hogy összefutok Delonnal? Mennyi volt rá az esély, hogy együtt leszünk? Mennyi volt rá az esély, hogy Móni pont abba a kávézóba megy dolgozni, ahová Delon anyukája minden reggel bejárt? Mennyi volt rá az esély, hogy segítenek neki, majd egy autóbalesetben meghalnak? Talán azért kellet meghalniuk, hogy Móni megtalálhasson?
Nos, igen, ez rövidebb lett, és nem is volt annyira eseménydús, viszont a következőre már nagyon vannak ötleteim, és nem tudom, hogy kettő rövidebb részt hozzak, vagy egy hosszabbat? Tényleg sokat jelentene, ha megírnátok nekem komiba, hogy milyet szeretnétek, mert akkor miharabb neki tudnék látni és legkésőbb kedden fenn is lenne :) Puszi nektek, baszdkikáim! <3