21. fejezet
A tegnapot végig aludtam. Nem érdekelt Niall.
Mikor felkeltem, senki sem volt a házban. Egy cetli volt csak a hűtőn.
Mindenem fájt. A medencém annyira lüktetett, hogy alig bírtam felállni. Amikor még is megpróbáltam, a lábaim remegtek.
Megreggeliztem, aztán magamra szenvedtem egy lazább ruhát. Leültem a tv elé, amikor csöngettek. Először megijedtem, mert azt hittem, hogy Niall az, de aztán rájöttem, hogy nála ott van a kulcs.
Hirtelen felálltam, ami nem volt valami jó ötlet. Elsétáltam az ajtóig. Harry és Amy állt ott.
- Sziasztok – mosolyogtam rájuk.
- Szia, kicsi lány – ölelt meg Harry. Kicsit felszisszentem kezei alatt. Reméltem, nem hallja meg.
- Hali, csajszi – zárt ölelésébe Amy is.
- Kértek valamit? – mosolyogtam rájuk – van kávé, omlett, tea.
- Köszönjük, de ne fáradj – mosolygott a göndörke.
- Hát okés – viszonoztam gesztusát – és mi járatban erre? Ha Niallt keresitek, nem tudom, hol van. Csak egy cetlit írt, hogy majd jön.
- Hozzád jöttünk Mia. Csak tudni akartuk, hogy minden rendben van e. Tegnap mindenki látta, hogy sírtál, miután kijöttél a fürdőből. Csak nem akartunk kérdezősködni.
- Minden szuper – erőltettem mosolyt az arcomra – gyertek, üljetek le – bementek a nappaliba, majd leültek a kanapéra. Én is követtem őket, de nagyon össze kellett szedni magam, hogy ne kiáltsak fel minden egyes lépésnél – nos, hogy vagytok – kérdeztem, miközben valahogy sikerült leülnöm.
- Mi szuperül, de ahogy elnézem, veled még sincs minden annyira rendben – ráncolta össze szemöldökeit Harry – mik ezek a kék zöld foltok?
- Ó, csak elestem a kertben. Semmi komoly – mosolyodtam el.
- Aha... és azért nem tudsz menni, leülni és még sorolhatnám. Hallottam, ahogy felszisszentél, amikor megöleltelek. Nem hinném, hogy minden egy elesés miatt van. És akkor lennének rajtad horzsolások is. De én egyet sem látok – nézett rám komolyan smaragd szemeivel.
- Mia, mi történt? – ült hozzám közelebb Amy – nekünk elmondhatod – mosolygott rám, majd kezét enyémre tette nyugtatásképp.
- Jól vagyok, tényleg. Elestem és ennyi – egyre nehezebb volt magamban tartani a kifelé igyekvő könnyeket.
- Niall volt, igaz? – nézett rám Harry.
- Hhh – sóhajtottam egy nagyot – igen. Tegnap a kocsiban. Szó- szó szerint – itt már eleredtek könnyeim – meg-megerőszakolt – zokogtam fel hangosan.
- Édes istenem – zárt ölelésébe Amy – annyira sajnálom. Az egész az én hibám. Tudnom kellett volna, hogy ez a munka nem neked való. Meg tudsz nekem bocsájtani?
- Amy, nehogy magadat merd hibáztatni – néztem rá – simán nemet mondhattam volna. Te csak jót akartál – próbáltam rámosolyogni.
- Ez nem mehet így tovább. Most szépen összepakolsz, és már itt sem vagyunk – Harry hangja fagyos volt. Láttam rajta, hogy nagyon ideges.
- Nem! Nem találnék még egy ilyen jól fizető munkát. Már csak egy év és meglesz a pénz.
- Addigra ki fogsz készülni! Fogd már fel!
- Harry, kérlek, ezt bízd rám...
- Esküszöm, ha a szemem elé kerül az a barom, én kicsinálom. Most túl messzire ment. Ezt nem ússza meg – végszóra nyílt az ajtó és Niall lépett be rajta, kezében egy csokor virággal és egy doboz bonbonnal.
- Sziasztok – köszönt mosolyogva, majd lerakott mindent a konyhaasztalra.
- Szia – köszöntünk egyszerre Amyvel, majd Harry néztünk.
- Szevasz – válaszolt egy szemforgatás után.
- Mi járatban erre? – kérdezte barátságosan. Harry izmai megfeszültek. Amy végig simított barátja karján, majd Niall felé fordult.
- Jöttünk meglátogatni Miát – hangja nem a szokásos csilingelő hang volt, inkább mérges volt.
- Legalább nem volt egyedül – mosolygott ránk.
- Na, ebből most lett elegem! – üvöltött Harry – mit képzelsz te magadról, hm? – a pólójánál fogva rángatta föl Niallt a kanapéról – nem megmondtam, ha bármi baja esik Miának, átrendezem az arcod? Erre, mit látok? Tele van zúzódásokkal. És amikor rákérdezek, még téged véd, és azt mondja elesett az udvaron. Szerinted ez rendben van? Te utolsó szemétláda! Egykor a legjobb barátomként tekintettem rád, de most tudod mit látok, ha rád nézek? Egy beképzelt majmot, akit csak a saját érzései érdekelnek! Egy rakás szerencsétlenséget, akinek egyedül az okoz örömöt, ha mást szenvedni lát! Ez lett belőled Niall Horan! – és ekkor bevert neki egyet. Aztán még egyet. Amyvel azonnal odafutottunk. Megpróbáltuk elrángatni onnan Harryt.
- Meg fogod ölni – üvöltöttem rá, majd felzokogtam. Ekkor keze megállt a levegőben, majd felállt a földről az agyonvert Niallt is magával húzva – ha még egyszer meglátok rajta csak egy karcolást is, vagy megtudom, hogy bántottad, az volt az utolsó napod Horan – szűrte ki fogai közt, majd elengedte a fiút, aki visszazuhant a földre.
Harry kiviharzott a házból.
- Annyira sajnálom. Esküszöm, beszélek vele - szabadkozott Amy. Megölelt, majd már ment is az ideges Harry után.
- Jól vagy? –térdeltem Niall mellé.
- Igen, ne aggódj, minden rendben – felállt a földről, de azonnal meg is szédült.
- A fenéket vagy jól Niall. Ülj le, hozom az elsősegély dobozt – elsegítettem a konyhába, majd levettem a polcról a dobozt. Ekkor megálltam a konyhaasztal előtt, ahová még az előbb tette a csokrot és a csokit.
- Neked vettem. Bocsánatkérésképp. Tudom, nem kárpótol azért, amit tettem – mondta, mikor észrevette, hogy azokat bámulom. Nem mondtam semmit, csak továbbmentem. Vele szemben leültem, majd elkezdtem az odaszáradt vért lemosni az orráról és a szája sarkáról. Egyszer-kétszer felszisszent, amikor csípte a sebeit a víz, vagy jobban odanyomtam a fájó területekre a rongyot. Ezután kentem a sebeire krémet, majd amit kellett, bekötöttem. Épp készültem felállni, amikor elkapta a csuklóm.
- Köszönöm – bólintottam egyet, majd visszapakoltam és bementem a szobámba.
- Kopp - kopp – nyitott be Niall egy negyed óra után – kint hagytad a csokit és a virágot, gondoltam behozom – mosolygott. Unottan felálltam az ágyról, majd elindultam felé. Elvettem a virágcsokrot. Rámosolyogtam, majd elkezdtem vele csapkodni Niallt.
- Azt hiszed, egy virággal és pár szem bonbonnal miden rendbe jön? Azt hiszed, ezek elfeledtetik velem, mit is tettél? És tudod mit? Már bánom, hogy leállítottam Harryt! De csak hogy tudd, az sem miattad volt! Szívesen végignéztem volna, ahogy halálra ver téged! Csak abból neki lett volna baja! Utállak Niall Horan! Teljes szívemből gyűlöllek! – sírtam. Embertelenül sírtam. Üvöltöttem, hangom még is erőtlen volt.
- Mia...
- Ne „Miázz" itt nekem! Csak hagyj békén! Utállak! – már a kezemmel vertem mellkasát. Lefogta a kezem. Tehetetlenségemben csak sírtam és sírtam, míg sírásom halk szuszogásba ment át. Ott álltam annak az embernek a karjaiban, aki miatt könnyeimmel kellett ismét küszködnöm. De végül én győztem. Kiléptem öleléséből, majd kék szemeibe néztem.
- Hagyj most magamra... kérlek... - nem mondott semmit, csak kilépett, maga után hangosan becsapva az ajtó. Niall: Mia=1: 1.