Egy éjszaka eljött hozzám egy zord, hűvös aurájú lidérc. Sok sok apró fekete pillangó röppent be bukóra nyitott ablakomon, majd egyenesen felém igyekeztek. Fejemre húztam takaróm, s amíg lélegzettel bírtam, nem vetettem le magamról. Mikor aztán már elfogyott a levegő, kikulucskáltam. A pillangókból egy magas, sötét alak lett. Lassan mozgott, hintázott jobbra balra. Hosszú fekete, sötéten lángoló kabátja volt, arca nem látszott. Telepatikusan kommunikált velem, elmondta, hogy ha úgy kívánom azon nyomban eldobhatom az életem. Rögvest szorítani kezdett a mellkasom, mintha épp behorpadni készült volna. Mikor némán nemet ráztam a fejemmel, a szorítás hirtelen abbamaradt. A lidérc nyugtázta magában, megérintette fejem búbját, majd elpárolgott. Ekkor felébredtem, s azt hittem mindez csak egy valósághű álom volt. Viszont a szobám hőmérséklete meglepő módon rendkívül hűvös volt nyár közepén, ami egyértelműen arra utalt piciny kis buksimban, hogy valami idegen entitás valóban meglátogatott. Azt gondoltam nálam is elfog kezdődni az ami anyunál. Szentül hittem, hogy halucinálok, és küzdöttem az ellen, hogy ezek a lények betelepedjenek az elmémbe. Ahogyan nőttem, értem; Ezek teljesen eltűntek. Ha voltak is furcsa érzékelések, leginkább az álmaimban jöttek elő. Minden egyes álmomra emlékeztem, s reggelre nem éreztem magam kipihentnek, úgy tűnt agyam egy perce sem kapcsol ki igazán. Folyamatosan pörög, rémálmokkal gyötör. Valami méginkább nem hagyott nyugodni; álmaim közepette gyakran szereztem sérüléseket, zúzódásokat, amik az ébredés után szintén felfedezhetőek voltak testemen. Nem értettem, hogy mégis ez hogy lehetséges!? Próbáltam elméleteket gyártani, miszerint annyira átéltem az álombeli pillanataimat, hogy talán a testem alvás közben össze-vissza forgolódott, vagy egyszerűen csak megrúgtam magam. Mélyen tudtam, hogy ez képtelenség, de nem akartam elfogadni, hogy sok dologra bizony nincs magyarázat az életben. Sokszor volt paranormális észlelésem, de valahogy a gyerekkoromból adódóan egy sem hagyott mély nyomott bennem, mindig is magasan helyezkedett el a rettegési fokom. Nem féltem sem a haláltól, sem a szellemektől, vagy a démonoktól. Hiszek bennük, szeretem a rejtélyeket, megoldatlan ügyeket a világban amikre látszólag nincs magyarázat.
Egy időben anyám betegsége nyomán párhuzamokat kerestem a skizofrénia és a paranormális észlelések között. Amikor anyu szanatóriumba került, nagyon gyakran volt a szobája hűvös, és számtalanszor éreztem azt, hogy a lelke ott maradt. Sokszor hallottam a nevetéseit, és azt, hogy suttogva beszél valakivel, pedig ott sincs. Belehetne tudni a traumatizált állapotnak, de valahogy mégis úgy gondoltam, hogy nem vagyok egyedül. Általában zárva volt az ajtaja, mégis többször hallottam, hogy a kilincs le és fel mozog, nyikorgó hangot kiadva magából. Vagy éjjel közepén, hogy lassacskán nyílik az ajtaja, súrolva a padlószőnyeget. Apám ekkor nem tartózkodott otthon, teljesen egyedül voltam a szobámba zárva. Biztonsági szempontokból úgy gondoltam az lesz a leghelyesebb, ha nem hagyom nyitva ajtómat, kitudja anyu mikor szökik megint meg, és tör az életemre. Anyu legelső szökése a szanatóriumból ijesztőbb volt, mint bármely horrorfilm. Azt szerettem volna, ha meggyógyítják őt, és úgy tér haza hozzánk. De minél többször látogattuk, annál bizonyosabb volt, hogy nem kap megfelelő segítséget az orvosoktól.
Elkezdett rendszereződni a menstruációm, de mindig attól rettegtem, hogy apám majd "megérzi a vér szagát" - És kiéhezve rámveti majd magát, így a lehető legnagyobb titokban tartottam serdülésem, testem s szervezetem változásait. Annak idején valahol azt olvastam, hogy a nőkön megérzik a férfiak a "tüzelést" - S ekkor még kívánatosabb, vonzóvá válnak szemeikben. Mint amikor egy várandós nő hirtelenjében megszépül. Ragyog a haja, kisimul az arca, puhább s bársonyosabbá változik bőre. Olyan lesz mint egy hamvas barack, amibe öröm beleharapni. Egyfajta érettség, a nőiesség pecsétje. Az első vérzésről való tudás sok férfi szemében beindítja a vadászösztönt, mert mi sem jobb annál, ha egy gyengéd, ártatlan szűzleányt tehetnek igazi nővé. Egy olyan törékeny test, amihez elsőnek érnek hozzá. Mint amikor belekóstolsz életed első krémesébe. Érintetlen. Nem kóstolt bele senki, a hab lágyan pezseg rajta.
Úgy éreztem kötelességem a testi-szellemi egészségem szempontjából az, ha intim dolgaimról senki sem szerez tudomást. Sokáig szégyelltem, hogy nővé értem, hisz egyáltalán nem éreztem magam annak. Mindig is azt képzeltem, hogy a lelkem valójában fiú. Ámbár heteroszexuális vagyok, nem voltam sosem az a kifejezetten nőies nő. Érdeklődési köröm inkább olyan dolgokban bontakozott ki, amiket a fiúk szeretnek csinálni leginkább. Fiús játékok, fiús sportok.
Amikor elsőnek kezdtem maszturbálni, sokszor azt képzeltem, hogy péniszem van, és éppen egy lányról fantáziálok, rá elégítem ki magam. Bár szexuális fantáziámban nem jelent meg előttem a lány képe, sokkal inkább a fiúé aki vagyok, és aki majd szétrobban a vágytól. Ahogy internet elérhetőségem lett, belenézegettem változatos pornófilmekbe, de igazán egyik sem fogott meg. Néztem azonos neműset, vagy szerepjátékosat, vagy épp vintage olasz filmeket. Ideig-óráig lekötött, de sosem volt kifejezett fétisem. Csak olyan, amit jobban támogatok egy másiknál. Egy idő után átálltam a szexchatelésre különböző internetes fiúkkal. Vagy épp netes oldalon megosztott erotikus történeteket olvastam. Összességében örültem, hogy kifejlődött a szexualitásom, és nem ferdült el a traumák hatására. Viszont semmiképp sem szerettem volna ezekről bárkinek is beszélni. Barátnőimnek sem mondtam el, hogy igen én is vágyom már egy fiúra, egy csókra, vagy hogy valaki egyáltalán megfogja a kezem. Úgy tettem mintha mindezek engem nem érdekelnének, senkit sem engedtem be vágyaimba, gondolataimba. Mert ha megtettem volna, szinte biztos, hogy sérülök. Nem szerettem volna egy újabb támadási felületet, mert a titkaim, érzéseim sosem számítottak, vagy épp visszaéltek bizalmammal. Nem kockáztathattam.