Egy részem anyámékkal maradt. Félek vele találkozni, félek szembenézni vele.
Amikor elkezdek érzéseket táplálni valaki, vagy valami iránt, megfigyeltem magamon, hogy hullámzani kezdek. Sok helyzettől, szituációtól távolságot kezdek tartani, attól félek, hogy újra sérülni fogok. Mert ha megnyíltam, azt kihasználták, vagy éppen megvertek miatta. Egy lépés előre, két lépés vissza. Olyan mint a Szépség és a Szörnyeteg tánca.
Ha azt érzem, hogy megfelelnem kell emberként, visszahúzódok vackomba, és akkor jövök onnan ki, mikor gyűjtöttem elég bátorságot szembenézni vele. Bárki bármit tesz, vagy mondd, nem sikerül más belátásra téríteni. Makacs vagyok, s önfejű. Ha valamit érzéssel szeretek, kívánok, vágyódni kezdek utána, nagyon gyorsan megváltozik az álláspontom róla, tartalékra kapcsolom az érzéseim. Egyszerre tudok orkánerejű szeretetet zúdítani másokra, de egyszeribe el is tudom azt venni. Nem nézve ki ő, vagy hogy jót szeretne-e, vagy sem. Ha kitartónak bizonyosul, letelepszek mellé. Ezen a szinten már sokan elbuktak nálam, mert minden erőfeszítésület belémölték sok-sok sikertelenséggel a hátuk mögött. Nem tudok feltétlen megbízni, s érzem, hogy ez rossz. De nem akarom, hogy megszabják nekem mi a rossz, s mi a jó. Nárcisztikus énem előbukkan ha úgy érzi, hogy nem én uralom a helyzetet, majd felismeri magát, eztán csönddel borítja magát körbe. A csönd, mi táplál, ringat, belátásra bír. Ha biztonságosnak ítélem meg az adott embert, én magam nyitok. De amíg kétségek gyötörnek, túl fájdalmas lenne az ismeretlenbe vágni. A konrtoll anyám szokása volt, erőszakos célokra használta azt. Én inkább önző, énközpontú, belső szeszéllyel megáldott nő vagyok, aki mindent a saját lépéseivel tesz meg. Ha azt tapasztalom, hogy lépteim mellett más lábnyoma is ott leledzik, más irányt veszek, majd a szép komótos lépésekből futásra veszem a ritmust. Szeretek egyedül szabadon futni, szeretem a természet illatát, a magányt, önmagammal lenni. Mert ha tudok elegendő énidőt adni magamnak, másnak is tudok önzetlen szeretetet nyújtani. Az a fajta vagyok akinél nehéz kiérdemelni, viszont az örök, s lángoló marad egy életen át. Tündérmesének hangzik, igaz? Pedig nem az. Ez maga a nyers valóság. Tükör vagyok, s ha a másiknak nem tetszik az amit lát, a tükörképbe egy elpusztíthatatlan démon költözik, aki csak gúnyosan kacag, majd ott marad a légkörben, az álmaiban, a gondolataiban, a tudatalatti zord, mélységes sötétségébe. De ha tetszik neki amit lát, a felhők eltűnnek az égről, süt a Nap, a madarak csiripelnek, a természet újra életre virrad. A saját hullámaimon csak én tudok úszni, mert mást elsodor messzi viharokba, amit képtelenség túlélni. Rajtam múlik, hogy dobok-e neki mentőmellényt, vagy hagyom elsüllyedni. Megbízhatatlanságom oka az, hogy eddig nagyon kevesen adták nekem bizalmukat. De ha huzamosabb idő elteltével is azt tapasztalom, hogy megkapom eme ajándékot, féltve őrzöm azt. De amíg félelem van bennem, hajlamos vagyok a bújkálásra. Hiába tudom, sejtem, hogy nincs mitől félnem, elalszom békésen mint a Csipkerózsika. Vajon kinek lesz elég türelme? Vajon képes leszek-e ezeken változtattni? Vajon hova sodor majd a gyávaság, az önostorozás, a békére nem lelő lelkem? Egyszer győz bennem a jó, s a démon elpusztítja önmagát? Vagy átveszi az uralmát rajtam, s senkit sem enged magam köré?
Gyermekkoromban sokáig eggyé vált velem a sötétség ereje. Rengeteget vártam, hogy este legyen, mert az az igazi nyugadalmas napszak számomra. Láttam, ahogyan a semmiből előjön a fekete pillangó, s kegyes szárnycsapásokkal integet didergő testemnek. Félve ám, de végre elhiszem amit látok; HÁT ITT VAN! Újra eljött ...
Nem csak holmi tévképzet volt... Csábítani próbál a halálba, azt akarja, hogy legyek alatvalója. De már túl erős vagyok hozzá, túl sok évet gyötrődtem azon, hogy menjek vagy maradjak-e!?
Nem hat meg, nem csábít el, nem félek többé tőle. Nyugtázza magában döntésem, majd ismét eltűnik. Azt remélem örökre, s eme váratlan vendég azzal a lendülettel tűnik el, ahogyan berepült az életembe. Persze a pillangó után sok félelmem lesz még, de legalább egyet legyőzhettem önerőből. Büszkén fekszem el szobám szőnyegén, közben hallgatom ahogyan ropog a deszka alatta. Felnézek szocialista korból való fotelemre, majd a sötét mahagóni színű szekrénysoromra, s bámulom a fekete cirókákat lakkozott testén. Nézem ahogyan a porszemcsék szállnak a levegőben, ahogyan bevilágít a Hold ereje. Ékesen megvilágítja arcom, hunyorításra készteti szemem. Pilláim megremegnek, majd kinyílik a szemhéjam. A villanás csak pár másodpercnyi volt, s már tisztán látok; Már nem otthon vagyok.
Mikor rossz jegyet hoztam a suliból, anyu fakanállal vert, rúgdosott a földön, leköpött a torkában összegyűjtött slejmmel. Ha nem ettem meg az ételt amit főzött, megfogta a fejem, és a wc csésze felé fölött a hajamat ráncigálta, hogy akkor hányjam ki az egészet, ha ennyire moslékot főz. Egy úrinő nem panaszkodik, mindent megeszik amit eléraknak! Gondolta ezt Ő. Ha nem azt csináltam amit megszabott nekem, minden kegyetlenségét összegyűjtve levezette rajtam a benne lakozó agresszívitását. Nem félt attól sem, ha látható nyomok borítják testem, pusztán csak arra ügyelt, hogy az arcom ne legyen lila, vagy sebzett. Elindultam az iskolába, letöröltem a maradék könnyeim arcomról. Az iskolában kinevettek, megrúgdostak a sorban. Sosem volt párom aki mellett állhattam, mindig "ciki" volt az én kezemet fogni kisiskolásként. Sokszor küszködtem belül, de senki sem vette észre. Egészen addig, míg felsős nem lettem. Ott volt egy tanárúr, aki végre meglátott. Kerek John Lennon-féle szemüveget hordott egész nap, mint kiderült azért, mert szeme fényérzékeny volt. Világoskék őszinte tekintete volt, hosszú barna göndör haja. Általában egy fekete mellényt hordott, fehér inggel, vagy épp tiszta bársonyos fekete inget viselt. Kissé Indiana Jones stílust képviselt öltözete, megfűszerezve karkötő rengeteggel. A kalapot is előszeretettel viselte fején. Szabadidejében egy amatőr együttes gitárosa, illetve énekeseként tevénykedett, na meg szeretett festeni. (Az iskolai pályafutása után kiállításai is voltak.)
Rajztanárként oktatott minket, illetve a földrajzot is megkapta. De az órák fele inkább azzal telt, hogy mesélt az életéről. A családjáról, általános társadalmi elképzeléseiről, az élet szépségeiről - Vagy épp nehézségeiről, illetve motivációs löketet adott a gyerekeknek. Nagyon lelkesítő volt a beszéde, olyan apafigurának tűnt, akit az ember órákig képes lenne hallgatni. Bizalmat alakított ki a gyermekekben, sokan szívesen fordultak hozzá tanácsért. Sokszor nekem is késztetésem volt, hogy elmondjam neki otthoni dolgaim, de túl bátortalan voltam hozzá, hogy megosszam vele. De azt sokszor érezte rajtam, hogy valami nincs rendben velem. Mikor a tanári asztalhoz hívott, mélyen belenézett sötét szemeimbe, és azt éreztem, hogy a lelkembe lát. Kerek szemüvege alatt fénylő tekintete szinte könyörgött, hogy mondjam el mi a baj. De túlságosan remegett a hangom, a lábam, és nem voltam képes hosszan belenézni tekintetébe. Közvetlensége hamar nálam is mély bizalmat nyert, így Ő lett a kedvenc tanárom, akinek vártam az óráit.
Felnőtt koromban felvettük egymással a kapcsolatot, és egy közösségi portálon kezdtünk diskurálni. Elmeséltem a múltamat, s hogy hol tartottam épp akkor - Mikor látszólag kimásztam mindazokból az eseményekből amik régen körülöleltek. Elköltöztem, és nyíltsággal mertem már beszélni róla. Egy idő után felvetette nekem, hogy a közösségi oldal helyett inkább beszélgessünk email-ben, mert nem szeretné ha más is látná beszélgetéseinket. Furcsállottam, de nem volt annyira gyanús. Elkezdtünk ott írogatni egymással, hosszabb terjedelmű esszékben. Egy idő után elkezdett hatalmas fordulatot venni a dumcsi, és akkor úgy éreztem, hogy túlzásba esett intimitás terén. Faggatni kezdett, hogy van-e barátom, és hogy tisztában vagyok-e azzal, mennyire vonzó, és kedves személyiség vagyok!? Illedelmesen reagáltam le bókjait, viszonoztam kellő távolságtartással, mint annakidején mikor tanár - Gyermek kapcsolat volt köztünk, amire persze mindig azt hangsúlyozta ki, hogy jó lenne, ha inkább mély és őszinte barátság venné kezdetét. Később viszont egyértelművé vált, hogy hiába van én korabeli gyermekei, illetve felesége, többet szeretne tőlem mint puszta barátság. Megemlítette, hogy abból az iskolából ahol tanított kirúgták, s mikor rákérdeztem; Mégis miért? - Erős mellébeszélést tapasztaltam irányában. Itt már sejtettem miről lehetett szó, de nem akartam ráhúzni olyan dolgokat, amiket lehet csak az én férfiak utáni bizalmatlanságom generált bennem. Egy idő után nem kerestem, nem válaszoltam az emailekre. Nem akartam azzal szembesülni, hogy talán pont olyan embernek osztottam meg a történetemet, aki jómaga is hasonló abberációval rendelkezik mint apám.
Ha még nem említettem volna, amikor beszélgetni kezdtünk én húsz év körüli voltam, ő meg túl az ötvenen. Persze hivatalosan ez nem pedofília, meg nem zavart volna a korkülönbség sem, (főleg, hogy általában az idősebbekre buktam) de nem szerettem volna semmit sem megkockáztatni. Plusz morbidnak gondoltam róla fantáziálni. Az elején egyre fokozódó nyomulásait betudtam annak, hogy lehet magányos, vagy csak szimplán jól esik neki egy fiatal hölggyel beszélgetni aki nem mellesleg szimpatizál vele mint ember vagy mint művész, de féltem a folytatástól. Hisz én nem éreztem mást az irányába, csak tiszteletet. Bizalmam viszont megingott, s sokáig a hangulatomra is kihatással volt. Elszigetelődtem, újra megcsapott az az érzés, hogy egy férfiben sem bízhatok meg feltétlen. Nem akartam, hogy lerombolja azt a képet amit kiskoromban felállítottam róla.
Emlékszem ahogyan a pingpong asztalnál gitározott, énekelt, s gyerekekkel körbeölelten élvezte az iskolában lévő gyermeknapot. Nem volt aznap tanítás, csak különböző szórakoztató feladatok, standok ahol lehetett festeni, ugróiskolázni, kislabdát dobni, s aki győzött egy-egy feladatban jutalmat nyerhetett. Ami vagy oklevél, vagy a tanév végén egy dícséret, esetleg könyv nyeremény. Emlékszem, hogy én mégsem mozdultam mellőle, mert testemet átjárta a zene, kikapcsolt relaxált állapotban hallgattam valahol hátul a gyermekek mögé bújva. Néztem ahogyan a szél lágyan táncoltatja fürtjeit, ahogyan a kezei rutinnal pengetik a húrokat, ahogyan rítmusra dobban a talpa a földön. A gyerekek dőlöngélnek jobbra majd balra, vele együtt énekeltek. Én is ezt tettem volna, de nem mertem, féltem kiereszteni hangom. Egy-két barátnőm kérlelni kezdte, hogy menjünk feladatokat végrehajtani a program keretein belül, de lábam határozott nemmel válaszolt. Kőszoborrá változtam, és azt kívántam soha ne érjen véget a pillanat.