Bizonyára már mindenki tapasztalta életében legalább egyszer, hogy találkozott egy olyan emberrel, akivel a csend is olyan pillanatok egyike, ami általános megnyugvást, a "most jó" - érzést váltja ki.
Elég pár szem morzsa, és kielégíti a megértés utáni vágyunkat.
A rokonlelkűség
Amikor meglátod szemében azt a csillogást - ami a tiédben is ott leledzik.
Elkezdesz reményeket táplálni, s nem félsz attól sem, hogyha ezek hamis képet festhetnek a másik személy àltalános személyiségéről.
Úgy kezdesz el "látni" - Mintha egy Istenség állna előtted.
Azt gondolod, hogy Ő lesz a megváltód, a legnagyobb kitörés; A reményvadász - Aki majd helyetted ejti el a vadat - Aki után eddig csak epekedtél.
... De mi lenne, ha a másikra nem úgy tekintenénk mint egy "megmentőre," - Vagy hősre, akinek a létezése értünk van jelen!?
Hanem úgy mint aki egy húsvér egyszerű ember, akinek szeretjük a társaságát, s ha valamit ad önszántából - Te pedig adhatsz valamit magadból szeretettel, persze csak ha igényli azt!?
Sokan ilyenkor szeretnek a másikra olyan dolgokat zúdítani, amit nem kér belőlünk. Hajlamosak vagyunk túl hamar kiönteni a lelkünk, s negatív energiával fűszerezni a másik életét - Akaratunk ellenére a saját magunk szájízünkre formáljuk, kiéljük személyén hiányosságaink.
Elrontva ezzel azt a pillanatnak a varázsát, amit együtt élvezhetnénk hátrahagyva a múltat!
Ha azt látjuk a lelkében, hogy látszólag minden ok nélkül szárnyrakap, s önfeledten száll a szabad égen, miért gondoljuk azt, hogy mi nem repülhetünk vele?
Miért ne vehetnénk le azt a láncot - Ami eddig fához kötözte lábainknak szabadságát?