Kazutora,
nagyon sokáig tartott megírni ezt a levelet, mert sokáig halogattam, amíg próbáltam összeszedni a gondolataimat. Valójában féltem, és most is félek. Többféle érzés viaskodott bennem: lehet-e, kell-e beszélnem most veled (ahogy kérted, békén hagytalak, és nem is megyek hozzád újra, amíg nem mondod, nem akarlak most magammal terhelni).
Béna, de remélem, hogy rendben vagy, és nem vagy nagyon szomorú. Nem próbállak meg vigasztalni, mert csak sértő, ide nem illő dolgokat tudnék írni (segített valaha bárkin is az, hogy semmi baj, minden rendben, senki sem haragszik rád, és hasonlók? Ha igen, ő ritka kivétel; azt hiszem, mindig csak rontott a helyzeten), de tudnod kell, hogy mindig itt leszek neked, akkor is, ha nem való egy magamfajtának dobálózni mindiggel és örökkével.
Ha szükséged van rám, beszélj hozzám, vagy hallgassunk együtt. Nem vagy egyedül. Nem hagylak el. Nem haragszom rád.
Mégis kimondtam, a közhelypokolban égjek el.
Elképzeltem, hogy itt mosolyogtál rajtam, és remélem, igazam volt. Kezdem kiismerni a reakcióidat, így néha magam mellé tudlak képzelni, amikor igazán hiányzol.
Most, hogy már hideg van, és olyan gyakran fázik a kezem, kesztyű helyett a gondolat melegít, hogy megfogod, mert a tenyeredet mindig melegnek képzeltem. Igazam van?
Valószínűleg túl sok időm volt ilyen ostobaságokat feltételezni rólad.
Egyszer azért mutasd meg, jó?
Addig a napig akarok élni.
Várom a válaszod.
Y/N
11. 05.