Levelek Hanemiya Kazutorának

Tizedik levél

Drága Kazutora,

megrémítesz! Mondd meg, hogy segítsek! Tudok egyáltalán segíteni rajtad?

Valami hasonló reakció lenne normális, és őszintén, részben ezt érzem, de részben csak együtt érzek veled, már ami a ceruza hegyét illeti. Épp egy ilyen seb gyógyul rajtam... Valahogy megkívántam a fájdalmát, ahogy olvastam... Nem voltam valami jó passzban, és könnyű volt ezekre a túlságosan is ismerős sorokra hangolódni.

Veled beszélni néha olyan, mintha magammal beszélgetnék, leszámítva, hogy téged őszintén kedvellek, te pedig túlságosan figyelmes vagy hozzám. Vajon miért tudjuk ápolni egymásban azt, amit képtelenek vagyunk magunkban szeretni? Remélem, te egyszer képes leszel, és rendbe jössz, de én, azt hiszem, menthetetlen vagyok.

Kérdezted, miért, és őszintén, ha tudnám, már változtattam volna rajta, de van bennem valami (biztosan bennem, hiszen egymástól független emberek és közösségek igazolták vissza!), ami miatt mindenhonnan kilógok, mindenkinek furcsa vagyok, és az emberek egy része képtelen engem elviselni (a szeretet szót már fejben kihúztam, nem is álmodom már mások szeretetéről, te valami üdítő, csalfa kivétel vagy ebben). Vajon áldozati vagy domináns a kisugárzásom? Néha, hogy magamat mentsem, szeretném az utóbbit gondolni, hiszem, mióta egyedül vagyok, próbálok kiállni magamért, de mellette rettentően félek, és valójában fáradt is vagyok. Nem látom értelmét, hogy magamra vigyázzak, és kimerítő is, mert még otthon sem vagyok biztonságban.

Én is úgy beszélek hozzád, mint a naplómhoz (tükröt nem mondok, Kazutora, mert mostanra gyűlölök tükörbe nézni), és most, egy pillanatra nyíltan és őszintén írok magamról: gyűlölöm az apámat, sosem értettem szót az anyámmal, a bátyám féltékenységből bánt és megaláz, és hiába érzem, hogy egészen egyedül vagyok, az ő terrora, ami folytatása az odakint elszenvedettnek, még így sem enged elmenekülni.

Tudom, nem szereted, ha sírok, de most a düh könnyei kenték el a tintát, a fenti pár sor amúgy sem érdemes rá, hogy elolvasd.

Röviden, ilyen vagyok: egy érdemtelen, rohadt, szerethetetlen tévedés, akinek kár volt megszületnie (ezeket mind másoktól idézem). A többit, rosszabbat te is hallottad, nem? Ezek után ne csodálkozz a hosszú ujjú ruhámon nyár közepén, azon, hogy nem tudok senkinek se a szemébe nézni, és azon se, mennyire megértem, hogy meg akarsz halni, de neked Tora, élned kell, kettőnk közül csak én vagyok életre alkalmatlan.

Azért nem olyan rossz, mert amíg beszélgetünk, egy kicsit mindig boldogabb tudok lenni. Ostoba módon kapaszkodom minden kis szalmaszálba, ami felszínen tart, most ilyennek bizonyult a barátságunk – mert ugye, Kazutora, nevezhetem magamat a barátodnak?

Hitegetem magamat ezzel. Felsorolva mindent, miért lenne szükséged egy ilyen lányra?

Valójában szeretnélek látni, de ezek után már félek, hogy neked nem lenne kedved többé.

Ha legyőzöm ezt a képzetet, meglátogatlak a szünet előtt, és talán közben is – te lettél az okom, hogyha nincs iskola, még hajlandó legyek felkelni az ágyból.

Készítettem neked egy rajzot, miután ezt leírtam, próbáltam megnyugodni. Azt hiszem, hasonlít rád.

Egy hét múlva találkozunk, addig is maradj életben, jó?

Megterhelő kérés, de számítok rád. A léted nekem is biztosíték lett életben maradni.

Y/N

Július 13-án