Levelek Hanemiya Kazutorának

Tizenkettedik levél

Kazutora,

mégis mit kéne gondolnom? Abban sem vagyok biztos, hogy egy hét, vagy akár egy nap múlva életben maradok, nekem nem létezik se közeli, se távoli jövő, bármennyire kecsegtető lenne a beszélgetésünk után reménykedni benne. De tegyük fel, hogy ez egy ideális világ, összeszedem magam, és egy egészséges, felnőtt nő leszek, mire kijössz onnan... Mégis, mit fogok rólad gondolni?

Azt hiszem, semmi mást, mint most: nagyon fontos leszel számomra. Lehet, hogy hülye vagyok, egészen félreértettem a viszonyunkat, és feleslegesen tulajdonítok ekkora jelentőséget minden kedvességednek, de elkezdtem kötődni hozzád, mint az egyetlen személyhez, aki jól bánik velem. Ne mondd, hogy alacsonyan van a mércém, szerintem máris jobb vagy hozzám, mint a saját családom, vagy mint bárki, aki valaha a barátomnak nevezte magát (és ők nem voltak sokan). Nem tudom, miért viselkedsz így velem, nálam sokkal érdekesebb emberek is léteznek, akikhez ragaszkodhatnál.

Tudom, hogy te sem bírod felfogni, miért érzek így, és ezt magamnak is nehéz megmagyarázni, másnak pedig még esélytelenebb volna. Talán igazuk van, és tényleg nem vagyok normális, de meggyőződésem, hogy te nem vagy rossz. Minden rajtad kívülálló okokból történt, és nem mostanában, hanem legalább tíz-tizenkét éve kezdődött, már ha ugyanolyan pompás családban nőttél fel, mint én (meséltem már, hogy apám alkoholista és gyűlölöm, amiért velem émelyítően édes, de bántalmazza és megalázza az anyámat? Meséltem már, hányszor védtem meg sírva őt? Hogy mennyire nem akarok erre emlékezni? Mindegy... Sajnálom.). Térjünk vissza rád, mert sírok, és az istenverte tintát megint szét fogom kenni.

Szóval, tudom, hogy nem vagy rossz ember, és a tévedéseidre is van bocsánat. Néha én is szeretnék olyan lenni, mint te vagy bármelyik barátod, mert én is állandóan dühös vagyok és bántani akarok valakit, de ezt a dühöt magamon vezetem le, sosem jutottam odáig, hogy a támadóim ellen forduljak. Egyszerűen igazuk van, nekem meg nincs, de veled kapcsolatban nem tévedek. Ahogy biztosan tudom, ha valakinek romlott a lelke, és viszolygok tőle, úgy azt is érzem, hogy te különbözöl tőlük. Te kedves vagy velem, soha nem akarnál bántani – kiszolgáltatott helyzet, de könnyebb ezt a szép és jó kilátást elhinnem, mint amit te állítasz magadról: hogy bajba sodorsz, hogy tönkre teszel, mint minden értéket magad körül, és részben épp ezért nem hiszek neked: hogy is lehetnék én becses dolog számodra?

Azt gondolom rólad, hogy rendes, aranyos fiú vagy, és ez később sem fog változni. Nagyon régóta nem láttalak mosolyogni, de nem felejtettem el, és remélem, hogy a jövőben látni fogom, ha már elérted, hogy ezt a bizonytalan kifejezést használjam. Hogyha nem veszíted el az érdeklődésedet irántam, ez nem fog megváltozni – ha pedig már nem akarsz látni többé, tudom, hogy bennem volt a hiba, téged nem foglak érte okolni.

Kedvellek, Kazutora, és ez nem fog megszűnni, ha esetleg aggódtál miatta. Nem lettél rosszabb a szememben, csak azért, mert őszinte voltál hozzám, és bízom benne, hogy te sem utálsz jobban, amiért megbíztam benned, és ilyen kéretlen dolgokat árultam el magamról. Nem lenne szabad ilyen könnyen bíznom, de úgy érzem, benned érdemes. Kérlek szépen, ne élj vele vissza – de rólad nem lehet ilyet feltételezni.

Vajon te mit gondolsz rólam most? A jövő nem számít, nem tudok annyira előre nézni – csak a következő üzenetedig hadd maradjak épségben.

Y/N

07. 30-án