A napok könnyed várakozással teltek el. Shoto egy délutánt sem hagyott ki, így sokszor csak éjjel jutottam el edzeni. Szusszanásnyi szabadidőm sem maradt, de nem is vágytam nélküle eltöltött szabadidőre, ő olyan volt, mint a lényem része, és a jelenléte nem okozott olyan feszültséget bennem, mintha az időmet másvalakivel kellene eltöltenem. Inkább megnyugtató volt. Amikor látta, hogy belefáradtam a tanulásba, nem erőszakoskodott, csak csöndben üldögéltünk egymás mellett, és nem is csináltunk semmit a kijelölt idő lejártáig. Ő tudta, hogy én rengeteg kung fu edzésre járok, én pedig tudtam, hogy neki még többet kell edzenie a céljai eléréséhez, így sokszor a közös tanulás volt az a kis pihenés, amire vágytunk. Úgy éreztem, mintha mindig egymás életének a részei lettünk volna. Már nem tudtam elképzelni az életem nélküle, pedig a hivatalos első randink még meg sem történt.
Megbabonázva néztem az arcát, miközben hozzám beszélt valami egyszerű matematikáról, amire direkt rákérdeztem. Úgy éreztem, hogy sosem fogom megérteni. Közben azt sem hallottam, hogy mit beszél, mintha hipnotizált volna a szája mozgása. Valahogy mégsem értettem, hogy miért vagyok képtelen felfogni.
- Nem figyelsz - mondta egyszerűen.
- De igen - mérgelődtem.
- Mondjam máshogy?
- Inkább azt mondd el, hogy öltözzek a holnapihoz. Nem mondtál semmit erről.
- Azért nem figyelsz, mert ezen gondolkodsz? - óvatosan bólintottam, ő pedig halványan elmosolyodott, és magához vont egy ölelésre a jobb karjával. A baljában a tankönyvet tartotta, hátát a falnak vetve ült. ahogy általában. Én mellette kuporogtam, és hagytam az ölelésnek.
- Ne haragudj, de nagyon izgatott vagyok, és zavar, hogy semmit sem mondtál róla.
- Nem szereted a meglepetéseket? - vonta fel szemöldökét meglepetten.
- De igen, csak félek, hogy nem az alkalomnak megfelelően fogok felöltözni - suttogtam, és zavaromban belefúrtam a fejem a nyakába, ő pedig a fülembe suttogott egy szót.
¤
- Ennyi? És te beérted ennyivel? - visította Ayamin, miközben megkötötte az obit a hátamon miután elmondtam neki azt az egy szót. Yukata.
- Nem egészen ennyi... egy csókkal hallgattatott el - szégyenkeztem - Utána otthagyott, hogy pihenjem ki magam, mert képtelen voltam felfogni, amit világosan elmagyarázott - Ayamin kuncogott - Most miért kuncogsz? Itt ragadok ebben a szerencsétlen osztályban, ha még ezt sem tudom megtanulni.
- Nem kellene ezen ennyit aggódnod. A randi után minden letisztul majd benned, és újra képes leszel figyelni - magyarázta, én pedig nem mertem említést tenni neki arról, hogy a randi nem az egyetlen dolog, ami elvonja a figyelmem. Az információt megtartva magamnak, inkább rájuk tereltem a szót.
- Na és az ördög hogy viseli magát? - váltottam komolyra a szót.
¤
Egy szemfedő alatt főtt a fejem, hogy most már igazán bármin meglepődnék, csak ne kelljen még a szememet is bekötözni.
Shoto kikötötte a szemeimet takaró anyag madzagját, ezzel feltárva előttem a helyszínt. Annyira meglepett, hogy elfelejtettem megjátszani a meglepetést.
A pillanatban, amikor lehullott a lepel, egy maréknyi cseresznyevirág szirom hullott le egy ágról a fejem mellett, fürgén a folyóirányába terelte őket az koraesti szellő. Az ég már haragos vörös színekben pompázott, mintha az égiek otthonában pokoli erdőtűz tombolna. A patak partján pokróc, a pokrócon bento dobozokban étel. A pokróc körül rengeteg gyertya sorakozott mindenfelé. Pillanatokig meg sem tudtam szólalni, és amikor megtettem is, inkább csak ösztönös volt.
- Hanami - suttogtam gépiesen elég jól hallhatóan ahhoz, hogy ő is értse. Amikor megéreztem, hogy az arcomat nézi, és is á emeltem a tekintetem. Nem tudom mit láthatott az arcomon, mert habár nem játszottam el a meglepett örömet, ő nem esett pánikba és nem kérdezte meg, hogy nem tetszik-e. Csak gyengéden megfogta a kezem, és maga után húzott. Megvárta amíg helyet foglalok, és csak azután ült mellém. Egy szó nélkül bámultam az eget, ameddig a nap utolsó sugara is alá nem bukott a horizonton. Akkor sötétebb lett, és Shoto minden gyertyát meggyújtott körülöttünk.
Valójában... gyerekkoromban fogalmazódott meg bennem egy kívánság.
Egy délután a hanami időszakban megláttam a párokat a fák alatt piknikezni. A cseresznyefák ünnepélyesen hullajtották szirmaikat, a nap verőfényes napsütése felpezsdítette a lelkem. Hirtelen szabadságot éreztem, boldogságot, melegséget, ünnepet. Ott akartam lenni a fák alatt, olyan akartam lenni, amilyenek azok a lányok voltak. Attól kezdve minden hullócsillag alatt azt kívántam, hogy találjak egy fiút, aki annyira szeret, hogy rá tudjam erre venni.
- Shoto - néztem rá, és belepirultam a gondlatba, hogy magától találta ki. Valahol félúton a neve közepén elhagyott a bátorságom, és nem tudtam, hogyan akarom folytatni a mondanivalómat. Ő rám nézett, várt. Nem szólt közbe - Köszönöm - nyögtem ki, mintha ennyi elég lenne cserébe. Azért cserébe, hogy a létezésével valóra váltott egy lehetetlennek tűnő álmot.
Nagy tenyerével megborzolta a hajam a fejem tetején, szerencsére nem kötöttem kontyba az alkalom kedvéért.
- Igazán finom az étel - mondtam, de nem mertem kérdést feltenni.
- A nővérem csinálta - válaszolta meg szinte azonnal fel nem tett kérdésem. Gyanakvóan az arcára néztem.
- Ugye nem vagy gondolatolvasó? - szokatlan módon, kissé elkuncogta magát - Mi olyan vicces? - szűkültek össze a szemeim.
- Még sosem voltál ennyire őszinte a jelenlétemben - komolyodott meg az arca.
- Ezt meg hogy érted?
- Az arcod ma nyitott könyv - mondta, én elszégyelltem magam, és gyorsan eltakartam két tenyeremmel, hogy ne láthassa, ahogy elvörösödik. Ő felém fordult, és óvatosan elhúzta két kezemet az arcomtól - Ne takard el - mondta.
Pillanatokig nézett a szemeimbe, én pedig az ő különleges színeit elemeztem. Az ő tekintete keveset árult el. Többek között azt sem, hogy meg akar-e végre csókolni, ezért a ruhájába kapaszkodtam, és egészen közel húztam, mintha... de nem. Egy centi. Ennyi választotta el az ajkainkat. Egy centi, ami még sosem volt ennyire zavaróan távol. Pillanatokig várt, aztán olyan hevesen zárta be a közöttünk tátongó űrt, hogy elborultam a pokrócon.
Egy fájdalmas érzés szorította a mellkasomat belülről, a fejem pedig zavart volt. Úgy éreztem, hogy ha nem lököm le magamról... és valószínűleg ő is így érzett, mert akkor eltolta magát tőlem, a bal szeme apró lángnyelvet vetett, amíg engem nézett, azután azonnal felült. Csodálkozva bámultam utána, de csak akkor szólaltam meg, amikor én is elhelyezkedtem mellette, és megigazítottam a ruhám.
- A nővéred... - kezdtem, ő azonnal rám figyelt - Otthon mindig ő főz? - hirtelen elcsodálkozott, de végül melegen elmosolyodott.
- Igen, amióta anyámat... - kezdte, de elhallgatott - Igen.
Nekem azonnal az jutott az eszembe, hogy ha a nővére ilyen jól főz, náluk is magasan van a mérce, és titokban új haditervvel álltam elő.
- Szívesen megismerném - mondtam csak halkan. Olyan halkan, hogy azt hittem, meg sem hallotta, amíg el nem mosolyodott.
Minden tekintetben én akartam lenni a tökéletes választás Shoto számára. Azt akartam, hogy ő is otthon érezze magát mellettem, ahogy én mellette. Azonnal meg akartam ragadni a lehetőséget, hogy recepteket egyeztessek a nővérével és megtudjak egy csomó gyerekes titkot.
Mindeközben a tudtomon kívül ő azon aggódott, hogy nem akar engem Endeavour házába vinni.
-----
Ma egy könnyed romantikus résszel érkeztem, remélem nem bánjátok nagyon. Kommentálni, csillagozni ér!
Köszönöm a korábbi részekhez érkezett visszajelzéseket! Hadd mondjam el, hogy a visszajelzéseitek motiválnak a sztori befejezésében, mert voltak pillanatok, amikor egyszerűen csak ennyiben akartam hagyni.
Hamarosan pedig új sztorit fogok hirdetni (Csak talán. És ha igen, akkor annak köze lesz a Jujutsu Kaisenhez, most ez ad energiát a mindennapokhoz✌).
Továbbá igyekszem lassanként befejezni a másik Shoto sztorit is, akit érdekel, lessen be oda is^^