Sziasztok drága Olvasóim! Mielőtt belekezdtek, fontos tudnotok, hogy ez a novella ugyan kikívánkozott, de valószínűleg közel sincs, ahhoz, ami egy emberben véghez mehet hasonló esetben, így csak remélni tudom, hogy sikerül átadnom valamit Lia életének eme szakaszából. Hisz én csak elképzelni tudom, de átélni nem éltem át ilyet sosem.
Kellemes olvasást, ismerjétek meg eme csodás teremtés életútját, melyben a kalitkából kiszabadul, amiben eddig csak szárnyaszegett galamb volt, ma pedig már a legszebben szálló szabad fecske madár.
Sokat agyaltam már rajta, hogyan is írnám le kűzdelmes életem, ha egyszer olyan kis elvetemült lennék, mint Kriszti. Miket vetnék a száraz papírra? Lúdtollal, stílusosan persze, mert abból sosem adom lejebb. De ha mégis, mégis össze kéne szednem, mik vezettek oda, ahol most vagyok... Talán könnyebb lenne megérteni, hogy lett az én mesémben egy békahercegből hercegnő.
®
A dübörgő zene az ereimben lüktetett. A tömeg ugyanerre az ütemre pulzált körülöttem, akár az emelkedő mellkas. A testemben éreztem a levegő rezdülését, minden mozdulatát a többi homályba vesző alaknak. Olyan volt az egész, mint a hullámmedence, amiben nem tudod eldönteni, sodródj-e az árral vagy próbálj kapaszkodva ellenállni.
Andrist egy órája szem elöl veszítettem, amikor egy szőke, igen kiglancolt pipivel lelépett. Majdhogynem a falnál hágta meg, szóval nem hiszem, hogy a mosdónál messzebb jutottak volna.
- Nem lépünk le? - pipiskedett fel az újabb nevenincs csaj, akit megint a farkamra húzok, majd úgy dobom el, mint a használt kotont.
Jól néz ki, ínycsiklandozó vonalai vannak. Begerjeszt, de közben meg idegessé tesz, mert valami beteg faszság miatt, irigy vagyok rá. A kerek didkóira, amiket hosszasan szopogatok majd, míg sikítani nem fog.
A duzzadt szájára nézve elvigyorodtam, de ez nem volt teljesen őszinte. Tudtam, hogy akar, én is kibaszottul vágytam rá, de mindig ott bujkált valami odabent. Egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. Egy feszítő, kényszeredett önámítás, hogy normális vagyok.
De nem voltam az, hiszen míg a bige háttal állva a fenekét az ágyékomnak dörgölte, a feje felett a sarokban engem figyelő faszit néztem. Az ajkába vett szívószál helyébe képzeltem magamat és kész, vége... Már állt is a cerka.
Rég tudtam, hogy ugyanannyira vonzanak a nők, mint a pasik, csak sosem volt merszem beismerni. Sokáig magamnak sem, nemhogy még anyáméknak, akiknél nagyobb konzervatív nincs is a világon.
A csaj felpipiskedett, miközben a nyelvét majdnem a torkomig nyomta, de még így is láttam a szemem sarkában, ahogy a pasi minket figyel, a szája a kelleténél kéjsóvárabb mosolyra görbült, amitől a vérem hevesebben zubogott. És amikor rám kacsintott, jelezve, hogy bizony lebuktam, azonnal elpirultam.
A szégyen minden egyes kibaszott pillanatban szíven döfött, mindenegyes alkalommal úgy éreztem, megnyílik alattam a rohadt föld.
Egy hang a fejemben azt súgta, fogadd el! Fogadd el, hogy nem vagy átlagos, hogy mindig jobban vonzottak a női dolgok, hogy mindig is az volt a kövérség mellett a második dolog, ami ellen küzdöttél, hogy elnyomd a lágy mozdulatokat, a benned rejlő nőiséget. Ha az mind kiderül...
Lehet, a barátaim elfogadnak, de a falu, anyámék biztosan nem.
Azonban már nem éltem ott, és sokszor kaptam magam azon, hogy a neten kutakodok. Igaz, csak inkognitóban, hogy senki ne láthassa.
Valami ott kukacoskodott bennem, egy érzés, egy gondolat, hogy nekem nem ebben a testben kéne lennem. Fogytam, mert azt hittem, így másként érzek majd, megnövesztettem a hajam, oldalt felnyírtam, de csak félig lettem elégedett.
Semmivel sem vagyok az.
A nőci keze a farkamra vándorolt, a testem kellemesen megfeszült, és a szívem majdhogynem kiugrott izgalmában.
Vajon milyen lenne fordítva? Milyen érzés lehet az, ha nem én, hanem ő lenne bennem?
Nagyot nyeltem, elhessegettem a gondolatot, majd inkább a fejemmel a kijárat irányába intettem.
Az arca felragyogott attól, hogy ágyba cipelem, mintha ékszert ígértem volna neki cserébe. És ilyenkor eltöprengek van-e neki önbecsülése? Miért nem akar randit? Szerelmet?
Persze én is kósza kufircra vágyom, egy pillanatig sem többre, mert aki volt - mert volt - barátnőm, az is csak arra kellett, hogy végre békén hagyjon apám. Hogy megszűnjön a Mi van, buzi vagy? kérdés.
A kiscsaj puha, apró kezét szorongatva vágtam a tömeget, miközben a szemem folyton visszakalandozott a hapsira.
Csodásan aranybarna haj, sötét szemek, jó fizikum. Szinte követelte a figyelmem, amitől úgy éreztem, szétszakadok. Egy részem vitte volna a tyúkot, egy másik a falnak lökte volna a pasit és kicsókolta volna belőle a szuszt.
Döntenem kellett, de úgy, hogy szem előtt tartom azt is, hogy Andris nálam alszik. És mivel úgy jött ide, hogy a padlón van... Nem tehettem mást.
Vajon megértené? Vajon elfogadná?
De amikor elértünk a kijárathoz, megtorpantam. Egyszerűen nem voltam képes kihagyni ezt a kiváló partit.
Lehajoltam a csaj füléhez, amitől a szőke fürtök csiklandozták az orrom, majd belesuttogtam.
- Várj meg itt, baby, csak elugrom a klotyóra.
A tömegbe vetettem magam mielőtt válaszolhatott volna, miközben minden idegszálammal reméltem, hogy nem lép le. Nem volt kedvem újabbat keresni.
Kegyetlennek érzem magam emiatt, de számomra ez stressz levezetés, álca, menedék, elbújás a sok fos elöl, ami bennem zajlik.
Az arcokat pásztáztam, ott, ahol korábban állt.
Csak odamegyek, elkérem a számát, aztán hazaviszem a csajt, megdugom - talán kétszer is -, majd reggel elbúcsúzunk. Ennyi az egész. Senkinek sem kell a bonyodalom.
Nincs ezzel baj, hiszen az a bige is erre vágyik. Hogy megkefélje valaki. És velem jobban jár, mint más parasztokkal, akik kutyába sem vennék.
Újabb embereken tolakodtam keresztül magam, amikor végre kiszúrtam a rózsaszín inget.
Ezaz! Már csak öt lépés... Négy... Há...
Andris és a szőke csaj esett be elém. A keze a vállamba markolt, hogy meg tudjon állni a lábán, annyira részeg volt.
- Te... - tolta az arcomba a mutatóujját. - Te vagy a leeegjobb barrr - pergette hosszan a nyelvét, majd úgy rázta meg a fejét, mintha az segíthetne bármin is. - Az egyvetlen... Vagyis egyetlen barrrátom.
A szememet forgatva lemondó sóhajjal fordítottam a célomnak hátat, majd megragadtam Andris karját.
- Hol a picsában voltál eddig? - ordibáltam túl a zenét.
- Itt is - billentette mutatóujját jobbra -, ott is - ismételte a mozdulatot balra is.
Bosszúsan szusszantam fel, mert ezennel cseszhettem az estém egy olyan momentumát, amit nagy valószínűséggel kibaszottul élveztem volna.
- Idióta vagy! - mormogtam sértetten az orrom alatt, ahogy a kijárat felé vonszoltam őt.
Régebben sosem ivott ennyit. Most pedig, amióta háromnappal ezelőtt betoppant, több alkoholt látott a mája, mint vizet.
Mi a fasz történhetett?
Hiába kérdeztem a választ folyton kikerülte. Úgy tett, mintha nem hallaná. Elfordult, és...
Hol a csaj? - pásztáztam végig a helyet, ahol hagytam, azonban kurvára nem láttam sehol.
Dühösen mordultam egyet, miközben az egyre nehezebb barátomat igyekeztem megtartani.
- Minek állunk itt?
Szikrákat szóró - legalábbis mindent beleadtam, hogy azt szórjon - tekintettel néztem Andris kék szemébe, ami könnyektől vizenyősen meredt rám.
- A bige... - kezdtem bele közönyösen, mire ez a barom lesápadt. - Mi a...
- Okádni fogok - csuklott, majd kapta a szája elé a kezét.
- Az isten verje meg!
Ekkor több minden történt egyszerre. A szőke maca sipákolva nekidőlt Andrisnak, mert meglökték, Andris tenyere megtelt a fölös alkohollal, ami egyszer már megjárta a kicseszett gyomrát, aztán mindez az ujjai közt spriccelve terítette be a cipőm és a nadrágom.
Mély nyugtató levegőt véve néztem fel a plafonra, aminek sötét felületében megannyi színes led világított, akár a csillagok.
- Jesszusom! - csíptem össze az orrnyergem. - Nem elég, hogy elbaszod az estém, de még telibe is hánysz?! Kurvára Krisztivel kellett volna jönnöm.
Már ha jönne!
Ez a rohadt fősuli kizsigereli szegényt. De őt legalább nem húzzák meg, mert elherdálta az idejét. Bezzeg engem! A jegyeim... Förtelmesek. Nem megy a koncentrálás. Nem megy semmi, mert folyton ugyanott kötök ki. Ugyanazon a ponton, hogy nem vagyok jó helyen, jó életben, jó...
Testben.
Morogva rántottam fel Andrist, majd indultam meg vele kifelé. A szőke a másik oldalába karolt, mire olyan pillantással illettem, hogy csoda, hogy nem robbant fel a feje, akár a héliumos lufi.
Elég nekem egy balfasz, nem kell a kufircmacája is.
- Remélem, cseréltetek számot, anyukám, mert most hazaviszem.
Andris erőtlenül megemelte a kezét, de amint gyilkos tekintetet lövelltem felé, le is ejtette.
- De úgy volt, hogy... - kezdett bele a csaj, amit figyelmen kívül hagytam, és elindultam a kidobók közt kifelé.
- Majd hívlak! - kacsintott hátra a haverom, de amint kiértünk az utcára egy mély levegővel felém fordult. - Úgysem hívom. Még a nevét sem tudom - nevetett fel rekedtes hangon, mire elengedtem, ő meg egy fa tőrzsének támaszkodott.
Figyeltem azt a szétcsúszott, lerészegedett szépfiút, aki most inkább tűnt egy lepukkant senkiházinak, mint a jólismert Kürtös Andrisnak, akiért oda volt a falu összes bigéje. Még Kriszta is, csak sosem ismerte be. De én láttam. Mindig mindent kiszúrtam, mert ha nem figyeltem, attól féltem, hogy ők láthatnak belém.
Elfintorodtam, ahogy a fa tövében újabb adag undormány távozott a gyomrából.
- Veled meg mi a fasz van, ember? - léptem oda megtámasztani a hátát, mielőtt előrebukik, és megfejeli a göcsörtöket.
- Én csak... - csuklott el a hangja, majd megtörten elbőgte magát.
Többet nem tudtam kiszedni belőle, de a nyugtalansága totálisan átragadt rám. Mire hazataxiztunk és ágyba dugtam, úgy éreztem, sajog a lelkem.
Egy üvegpohárba olcsó whiskyt löttyentettem. Csak egy ujjnyit. Majd a nappaliban lévő kényelmes, világosbarna süppedős kanapémra huppantam, hátha magába szippant és elnyel.
Mély levegővel kortyoltam a borostyán színű alkoholból, ami kellemesen marta a nyelőcsövem, ahogy lecsordogált a mellkasomba, ahol elárasztotta forrósággal a testem. Jól esett a csend, a nyugalom, amibe csak a szobából kiszűrődő horkolás rondított bele.
Kuncogva megráztam a fejem, majd az ujjaimmal végigszántottam a már kibomlott hosszú fürtökön. Szerettem ezt a sérót, és nem csak én. Felhívta rám bárki figyelmét, de ha... De ha tehettem volna, minden hajam szála ugyanilyen hosszú, hullámos tincsként keretezte volna az arcom. Szerettem, hogy finomít, nőiessé teszi a vonásaim. Amin persze apám teljesen kiakad, ha egyszer haza szándékozom menni.
Ami nem mostanság lesz.
Nagyot szusszanva döntöttem hátra a fejem, miközben a tekintetem a sötétkék plafonra szegeztem, ami a sötétben feketének hatott. Egy feketelyuknak, amely bármikor elnyelhet.
Mennyivel könnyebb lenne, mint szembenézni magammal, a világgal.
Emlékszem, amikor kicsi voltam, akkor még nem hittem, hogy rossz lenne, amiken gondolkodom. Az, hogy megnézek egy mellet, majd azon filózok a tükör előtt, nekem mikor lesz olyan.
Tisztán emlékszem rá, amikor anyám gúnyosan megjegyezte a barátnőjének, hogy valami baj lehet az agyammal, csak mert hercegnő akartam lenni a farsangon. Nem kimondottan van meg az emlékeim közt. De annyiszor mesélte, hogy szinte vissza tudom idézni.
És az első pofon...
Amit azért kaptam, mert az egyszerű kérdésre, hogy ki tetszik, az volt hat évesen a válaszom, hogy Ábel. Apám feje ellilult, aztán akkora taslit adott, hogy nekiestem a fotelnek.
Onnantól szégyenkeztem minden ilyen jellegű gondolatomnál. Minden olyannál, amit egy fiú nem gondolhatna. Így soha többé nem mondtam ki az igazat, hanem a begyakorolt „Nekem Kriszti tetszik." szöveggel szédítettem őket.
Valóban tetszett, de nem annyira, mint ahogy egy fiúnak kellene, hogy tetszen egy lány. Legalábbis ő nem.
Aztán ott volt Andris, akibe nyolcadikra fülig beleestem. Persze azt hitte, Kriszti miatt vagyok mufurc, dührohamos, zavart... De nem. És hálát adtam az égnek, amikor Ábel után ment suliba, mi meg Krisztivel teljesen máshová.
A legjobb barátaim, mégsem bíztam meg bennük. Senkiben sem bíztam.
Rettegtem önmagamtól, a döntéseimtől, az első fiúval váltott csókomtól, aki elől konkrétan elszaladtam, mint egy hülye, aztán napokig beteg voltam, mert a gyomromra ment a szégyen. Gyűlöltem az életem, amin csak az segített, hogy eljöttem.
A szemzugomba kellemetlen, szúró érzés képződött, majd keserű könnycsepp csordult végig az arcomon. Lehetetlennek éreztem ezt az egészet. Köztük magamat is.
Csattanó hangra eszméltem, mire pislogva kinyitottam a szemem.
Mi a...?
Az előttem álló meztelen férfi hátsótól felhördültem. Nem, mert életemben nem láttam volna ilyet, főleg egy ennyire formásat, de baszdki, ez mégiscsak a balfasz barátomé.
Zavartan elkaptam a tekintetem, miközben a nyakam masszírozva szétnéztem.
Jól kifeküdhettem, mert már fény szűrődött át a roló résein át.
- Mennyi a time? - nyújtóztam ki, mint egy macska, mire ez a hülye egy szál pöcsben felém fordult.
- Kilenc.
Nyelnem kellett egy nagyot, hogy a mellkasomat szorító érzés, meg a vérem száguldozása alább hagyjon.
- Fasza - recsegtem, miközben gyorsan felpattantam a kényelmes testhelyzetemből, ami lassan felért egy fakírággyal.
A tekintetem újra a lifegő szerszámára kúszott, mire forró lüktetés költözött az arcomba.
- Haver, zavar a pucérság? - vihogott fel.
A kezem ökölbeszorult, és a dühöm magam iránt fellángolt.
- Nem! - csattantam fel hangosabban, mint terveztem. - De ebben a házban, csak nekem megengedett.
Andris kuncogva felkapott egy bokszert a kanapé mellett hagyott táskájából.
- Nem tudtam, hogy ilyen érzékeny vagy mostanság. Nem volt dugás, Laci durcás.
Akaratom ellenére elnevettem magam, miközben hálát adtam az alsógatya feltalálásáért.
Kissé könnyebb lett, de még nem teljesen.
Figyelem elterelésként odamasíroztam a kávégéphez, mert ki kellett űznöm a képet az agyamból, ami nagy valószínűséggel beleégett.
- Mérget?
Csend volt a válasz, így felé fordultam, és ott találtam szemben magam egy gyanakvón méregető kék szempár és két izmos összefont kar előtt.
Baszki! Mi van, ha rájött?
Összeszorította az ajkait, amitől a félelem úgy tört rám, mint a futózápor egy nyári reggelen, azonban nem volt frissítő, mert golflabda méretű jéglabdacsokkal érkezett.
- Mi-miért nézel így?
Andris felvonta egyik dús, szőkésbarna szemöldökét.
- Semmi, semmi - fordult el. - Csak nem tudom, mikor lettél ilyen szemérmes... Viszont! - torpant meg az utazótáskájánál, és ahogy rám nézett, összeugrott a gyomrom. Láttam a szemeiben, éreztem, hogy valami nincs rendben. De aztán... A megfeszült arcizmai elernyedtek, és lehengerlő, szeretetteljes mosollyá alakult. - Jöhet a méreg.
Aznap láttam utoljára, aznap határoztam el, hogy soha többé nem akarom azt érezni, hogy félnem kell egy baráttól, így mindent elmondtam Krisztinek.
Krisztával a barátságunk lényegében sosem tört meg, főleg, hogy mindketten Pestre jöttünk egyetemre. Ám, míg ő koliban lakott, én saját kecóba, hiszen ennyi haszna legyen már anyámék nekem félretett pénzének.
Sokszor megpróbáltam rávenni, hogy költözzön ide, de kitalálta a makacs, dili fejével, hogy csak útban lenne a hóditásaimnál. Sosem lett volna így, de igaz, ami igaz, rég színt kellett volna vallanom neki. És egyszer meg is próbáltam... Csak nem ment, annyira reszketett a gyomrom, hogy majdnem elhánytam magam.
Ahogy most is közel álltam ahhoz, hogy elájuljak, hisz nem terveztem, hogy kipakolok neki.
Amikor megérkezett, és az összetört tekintetébe néztem, önmagammal találtam szemben magam, ami arcul csapott.
Átbaszták, megszégyenítették, aztán lekoptatták. Depressziós lett. Nem ismeri be, de látom, hogy az életvidám, ragyogó gyönyörűség elhalványult, szinte kihunyt belőle. És talán, mert ennyire magamra ismertem benne, talán, mert kiöntötte a lelkét, nekem is megeredt a nyelvem.
És most itt ültünk egymással szemben törökülésben a kanapémon, az arcáról a döbbeneten kívül semmit sem lehetett leolvasni, én pedig úgy éreztem, felrobban a szívem.
Az állkapcsom egymásnak feszült, minél tovább húzódott a csend, miközben Kriszti telt alsóajkába harapott, majd végre megszólalt.
- Ez sok mindent megmagyaráz... - tűnődött, mire a jobb szemöldököm magasba szaladt, hiszen nem gondoltam, hogy ez ilyen nyilvánvaló lenne. Azt hittem, senki sem vett észre semmit.
- Ezt hogy érted?
A reszkető hangomra felemelte csillogó barna szemeit rám.
- Andris mindig azzal szívatott, hogy belém vagy esve, de sosem tettél semmit. Eleinte azt hittem, talán félsz. Majd amikor az a kiegyensúlyozott csajozógép imázst felvetted, biztos voltam benne, hogy nem vagy jól. Olyan fura lettél, mintha erőltetnéd a dolgot. Vagy ott van... - révedt a kezemre, ami az ölemben feküdt. -, mindig utáltál birkózni a fiúkkal, mert zavarba jöttél. Vagy azok a nőies mozdulatok, amik csak akkor jöttek elő, ha elengedted magad. - Hitetlenkedve elnevette magát, aztán legnagyobb meglepetésemre a nyakamba ugrott, amitől elterültem, ő meg a mellkasomra nehezedve végigpuszilgatta a fejem. - Ugye tudod, te mamlasz, hogy rég elmondhattad volna - cuppogott, mire felnyögtem, mert kezdett nehézkesen működni a tüdőm, így egy kisebb erőlködéssel oldalra gördültem, Kriszta pedig a kanapé háta és közém ékelődött.
- Azt hiszed, ez olyan könnyű?
Az ajkába harapva megrázta a fejét.
- Egy percig sem - sütötte le hosszú feketére festett pilláit. - Nehéz megbízni bárkiben is. De miért most? Hogyhogy nekem? - fúrta az enyémbe mindenre kíváncsi tekintetét, amitől apróra zsugorodott a gyomrom.
- Azt hiszem, mert te Te vagy - vontam vállat. - Mindig itt vagy nekem, őszinte vagy.
- De...
Tudtam, mit akar mondani, és meg akartam előzni.
- Ne is említsd azt a szemetet. Itt hagyott, anélkül, hogy elugatta volna, hogy lelép. Felszívódott, és még arra sem vette a fáradságot a múlthéten, amikor itt volt, hogy elköszönjön! Milyen egy barát az ilyen? - horkantottam, mire az előttem fekvő lány szomorú mosollyal az ajkán végigsimított az arcomon, amin egy könnycsepp gördült le anélkül, hogy felfogtam volna, hogy tényleg mennyire fáj ez a dolog. Hiszen fontos volt az a barom. Mindig, egész életemben az volt, és míg ő testvérként viszonyult hozzám, én mindig is többet éreztem.
Persze ma már nem.
De ettől még ugyanolyan mély sebet ejtett bennem.
- Ő tudja? - puhatolózott lágy, kedves suttogásként, mint ahogy egy anya beszél síró gyermekéhez, és ettől csak jobban szorított a mellkasom. Megráztam a fejem, miközben felzokogtam. Mert most először, úgy éreztem, mellette megtehetem. - Jaj, szívem! - húzott magához, a lábát keresztülvetette a combomon és úgy szorított, mintha ezzel megmenthetne.
És meg is mentett, ő lett az én kicseszett mentőcsónakom, az elbaszódott tengeremben.
Ettől a naptól én segítettem őt, ő pedig engem. Kriszta lett a másik felem.
Két héttel később Kriszta becuccolt hozzám, hogy amíg nem végez, addig velem éljen. Ez mindkettőnknek jót tett, én egyre felszabadultabb lettem, ő egyre magabiztosabb.
Együtt feszegettük a határainkat, együtt éltünk meg fontos dolgokat, ami odavezettek, hogy végre tudtam, hogy mit is akarok. Nem volt gyors vagy könnyű, de elhatároztam magam amellett, hogy nem tudok tovább így, ilyen formában létezni, ő pedig támogatott ebben.
És az első, legfontosabb eseményre a nyári szünetben került sor.
Együtt vonatoztunk haza, mert leállás volt a cégnél, ahol nyári munkán voltunk mindketten. Ott volt egy srác, akivel kellőképpen összemelegedtem és úgy gondoltam, ha már a világ előtt vállalom, miért ne tenném a szüleim előtt is.
Persze kurvára féltem elmondani nekik, hogy mi a helyzet. De ideje volt, mert bizony elhatároztam magam valami mellett, amit abban a pillanatban megteszek, amint lediplomáztam.
Szóval, egy zabszem sem fért volna a fenekembe, amikor beléptem a kapunkon. Rettegtem, igyekeztem húzni-halasztani, de az első közös vacsorán, ahol Kriszti is velem volt, mint lelki támasz, tudtam, hogy színt kell vallanom.
A paprikás krumpliban turkáltam. miközben feszített belülről a most vagy soha .
- Meleg vagyok - kezdtem a könnyebbel -, azaz inkább biszex, de a fiúkat részesítem előnyben, azt hiszem.
Kriszta szája előtt megállt a kanál, majd a szüleim arcát fürkészte. Egyik sem szólt semmit, így Krisztire néztem, aki halvány bíztató mosolyt villantott rám.
A kanalat lassan letette, majd a kezemre fektette az övét, aztán szorított egyet rajta.
- Folytasd! - súgta.
Nem néztem fel, egyenest az asztalközepén gőzölgő ételre meredtem, mert ha bármelyikükre rá nézek, elszáll minden bátorságom. Az étel így is hullámvasutast játszott a beleimben, a tenyerem izzadt, még a homlokom is verejtékben úszott. Éreztem, ahogy lecsorgott a halántékomon egy, majd megállt a hajam tövénél.
Reménykedtem, hogy legalább majd anyám mellettem áll, ha borul a bili.
Nagy levegőt vettem, és összefontam Krisztáéval az ujjaim, hogy egy kis erőhöz jussak.
- És ez még nem minden... - szólaltam meg reszketeg hangon, mire apám fura hangot hallatott, azonban ennek ellenére is elnyomtam a kísértést, hogy felnézzek. - Van bennem valami. Valami, ami miatt úgy érzem, szétszakadok. Nincs meg a komfort, mindegy, mit teszek. Egyszerűen képtelen vagyok magam elfogadni ebben a testben. Ez... Ez valahogy nem én vagyok. Olyan, mintha egy burok venné körül azt, aki bennem lakik. Nem vagyok abban a testben, amibe születnem kellett volna.
Felnéztem, de nem kellett volna. Anya sápatag lett. Az arcából, még a szájából is kifutott a vér, apám tekintete pedig jeges volt, gyűlölettel, undorral teli.
A kezeim akaratlanul ökölbe szorultak, amikor az öregemé is.
- Ha így van... - szólalt meg kisvártatva apám -, ebben a házban nincs helyed!
Szóra nyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta. Mintha megakadt volna a torkomon. Egyszerűen a levegő nem engedelmeskedett a tüdőm szorításának, mert ugyan arra számítottam, hogy nehéz lesz, de erre... Erre a szánalomra apa arcán korántsem.
Kétségbeesetten kaptam anyára könnybe lábadt tekintetem.
- Anya!
Az ajka megremegett, de nem nézett rám, amitől úgy éreztem, kicsúszik alólam a talaj.
Felpattantam, amiben Kriszta is követett, majd ki is kelt magából.
- Hogy lehetnek, ilyen szívtelenek? Nézzenek rá, ugyanaz, aki eddig, csak elmondta, hogy nem úgy szeret, mint maguk, hanem nagyobb szívvel, hiszen többen férnek bele, nem csak a nők. Nincs ezzel semmi baj.
Anya levegőért kapkodva elsírta magát, miközben apám gyilkos pillantást vetett Krisztire.
- Neked ehhez semmi közöd! - mordult rá, majd újra rám nézett. - Mindig is sejtettem, hogy valami baj van veled, hogy selejtes vagy. Szégyent hozol a nevünkre - köpte, ami úgy hatott, mintha valódi pofont adott volna.
Az arcom fellángolt a düh és a csalódottság gusztustalan, gyomorforgató keverékétől.
- Hidd el, nem én akartam ezt - fakadtam ki, és még a patakzó könnyeimet sem takartam el. Már nem volt mit... Mindent kiadtam. A lelkemet, a titkaimat, önmagam... Nincs joga ilyennek lenni. - Szerinted, milyen lehetett olyat szégyellni éveken át, ami valójában tök természetes? Milyen lehet titkolózni mindenki előtt? Pedig nem kéne. Sosem kellett volna. Mert a világ nem az a korlátolt szarság, mint régen. Igenis elfogadóbb. Tudom, hogy nehéz, de mindig is nőnek éreztem magam, csak...
- Nőnek?! - ordított fel anyám, majd zokogva felállt, de olyan vehemensen, hogy a széke hátravágódott. - Neked orvosra van szükséged, fiam!
Elsüllyedtem. Képtelen voltam felfogni, hogy még az anyám is így bánik velem.
- Ez nem egy betegség - vágott vissza Kriszta, de akárhogy is folytatta, azt már nem értettem, mert a hallásom tompa lett, mint a medencében a víz alatt. Hangosan lüktetett a fülembe a vérem száguldó morajlása.
A kezem valahogy Kriszta karjára talált, majd apára néztem, aki még mindig úgy bámúlt rám, mint egy darab rothadó húsra a kutyák előtt.
Ezért volt okom mindig is félni. Tőlük és magamtól is. Mert hiába hazudom, hogy jobbat reméltem, amikor mindig is tudtam, hogy sosem fogadnának el.
Megrántottam Kriszta kezét, aki még mindig anyámmal veszekedett, majd egy szó nélkül a szobámba húztam, ahol összedobáltam mindent, amit tudtam.
- Laci! - suttogta, amikor lendülettel behúztam a bőrönd cipzárját.
Felegyenesedtem, az izmaim úgy feszültek a testemben, hogy valódi fájdalom cikázott bennem. A fogaim csikorgatva néztem ki a sötét éjszakába, ami a megszokott, egész életemben ismert ablakon keresztül olyan hívogatóan csábított.
Kinek hiányoznék? Csak nekiindulok, és...
Lágy, meleg érintés simított végig megfeszült vállamon, majd a karom alatt becsúszott mindkét kéz, hogy a hátamba fúrva az arcát magához öleljen.
- Feledkezz el róluk és koncentrálj arra, ami előtted van. Ha nem így teszel, belebolondulsz. - Mély levegőt vettem, és az ujjaimat lassan a kézfejére csúsztattam. - És azt nem érdemlik meg, mert ezzel bebizonyították, hogy a bokádig sem érnek fel.
A mellkasom szorítása lanyhult, de csak mert egészen másba fordult át.
A kezeimet az arcom elé kaptam, és mélyről fel tőrt belőlem a keserves zokogás.
Ez az én családom. A családom, ami sosem állt ki mellettem, akik elhagytak a legnagyobb szükségben.
Attól a naptól fogva Katóék fogadtak be, mert nem engedtek elmenni. Ők lettek a családom helyett a családom, és ahelyett, hogy primitív balfaszok módjára elfordultak volna, mint a szüleim, végig támogattak, segítettek.
Lényegében örökbe fogadtak, hiszen jobban szerettek, mint azok, akik a világra hoztak.
Az egyetem alatti maradék négy szemeszterben, amit kitagadottkén vészeltem át, a még mindig a nekem vett kecóban, amiről azért sem voltam hajlandó lemondani. Sőt, inkább vettem fel hitelt, majd leperkáltam anyáméknak a pénzt. Igaz, így suli mellett muszáj voltam melózni. Viszont, mivel Kriszti is velem tartott, nem volt kérdés, hogy jó muri lesz.
Ez az időintervallum sok mindenre jó volt. Rájöttem, hogy mit akarok, megismertem önmagam határait. És Kriszta jellemfejlődése is kifejezetten kiváló volt az én hatásomra.
Nem beképzeltség, de tényleg.
Megtalálta a karakán, feminin énjét, amit minden pasi imádott. Mert mi, agyoniskolázott tesztoszteronzsákok, kurvára azt akarjuk, amit nehéz megkaparintani.
Nem mondom, hogy csudi jó buli volt egy része, egy része viszont...
Nem kürtöltem szét, hogy mi a helyzet velem, mégis értek atrocitások. Ha például a pasimmal jelentem meg valahol, vagy ha fel mertem venni egy kirívóbb cuccot, rögtön jött a buzizás, meg nézd már a köcsögöt a dögös csaj mellett.
Nem értem, mi a fasz köze van bárkinek ahhoz, mi vagyok? Vagy miért vagyok az, aki? Én sem ugatok bele, kivel osztja meg a redvás ágyát.
Azonban minden határozottságom ellenére, kibaszottul nehezen viseltem ezeket. Pokolian rosszul estek és a végén már agykurkász segítségét kértem. De egy eseten ő sem volt képes átsegíteni.
Rég nem voltam otthon, de mivel ez volt a diploma utáni első nyarunk és mind a ketten máris találtunk melót, amit meg akartunk ünnepelni egy lazulós, Katós hétvégével - na meg Ábel eljegyzése sem volt mellékes indok -, így megérett a hazatérés.
Kriszti egy fasza kis suliban tanított, én pedig egy rugalmas, otthonról is végezhető tervezői melót űztem, amiben a vállalkozók előrehaladását segítettem. Ez több okból is kapóra jött, mivel belevágtam a hormonkezelésekbe.
Persze a műtétig még végig kellett járnom pár procedúrát, de úgy éreztem, itt az ideje a kezembe venni a boldogságom. És a kezdet, máris üdítően hatott.
Krisztáék udvarán ültünk mind a négyen kezünkben egy-egy pohár borral, és hallgattuk a nem túl távoli focipályáról ideszűrődő zenét. Falunap volt, amin egészen két évvel ezelőttig minden évben részt vettünk.
- Menjünk, nézzük meg! - pattantam fel, majd pillantottam a csókolózó nyálgépekre. - Mit szóltok tubicák?
Ábel el sem szakadt Lindától, ahogy felemelve hüvelykujját véleményt nyilvánított.
Valahol megértettem, hogy nehezére esik nem a szájában meg a bugyijában kajtatni, hiszen csoda számba ment, hogy kifogott egy ilyen pöpec csajt a maga kis kétajtósszekrény kinézetével.
Kriszta barna szemei ugyanekkor lassan felsiklottak rám, miközben füstöt eresztett ki orrlyukain.
- Eszemben sincs.
- Ne már, ne legyél punci! Veszünk Bocskorszíjat, meg vásárfiát - biggyesztettem le az ajkam.
- Olyat vehetünk a Hősökön is, ha akarunk.
Mellévetődtem, úgy, hogy a hátára terítsem.
- Ugyan már, gyönyörűm! Ne légy bulirontó picsa! Ábelék is jönnek, így lesz társaságunk. - Az orromat a nyakába fúrva nyöszörögtem - Naaa!
Kriszta olyan hangot hallatott, mint egy orrsövényferdüléses víziló.
- Látom, előbukott a hülyepicsa éned, édesem.
Jóízűen felkacagtam, ahogy csak emellett a dilinyós mellett tudtam, majd újra felkászálódva felé nyújtottam a kezem.
- Jó muri lesz - kacsintottam, mire a szemeit forgatva belecsapott a tenyerembe és hagyta, hogy felhúzzam.
Kemény félórával később kint álltunk a lézengő tömegben, ami a kivilágított standok közt költötte a nehezen megkeresett pénzét.
Vagy a könnyen kapott segélyét.
Kiskölykök rohantak egymást kergetve patronos fegyverekkel, miközben senkit sem néztek maguk körül. Az öregebb férfiak sörös sátrak és a színpad köré gyűltek, ahol pocsék zene szólt, míg a nők és gyerekek egy része a világítós szarvakkal, nyakláncokkal és karkötőkkel díszítve álltak a dodzsemnél, körhintánál, zsákbamacskáknál vagy az ételeknél.
Mindenhol zizegett a zsibongás, lüktetett a zene, terjengett az édesség, a kürtöskalács, a csapoltsör és a hamburger illata.
Szélesen a barátaimra vigyorogtam.
- Ez király! - szippantottam nagyot a friss szellőből.
- Inkább büdös - nyögött fel Linda, mire Krisztivel egymásra lestünk, aztán elnevettük magunkat.
- Gyere, veszek neked valami finomat! - szorítottam meg finoman a kezemben tartott kezét, de ahogy tettünk két lépést, ismerős arcot szúrtam ki az egyik gyerekeknek való horgász standnál.
A srác, akit nagyon is jól ismertem a múltban, most ott szívta a tekert - valószínűleg füves - cigijét. Egy élet kevés lenne őt elfelejteni, hiszen folyton basztatott mindenkit, kivéve engem. Ami nem igazán volt véletlen, mert volt egy közös múltunk. Nem túl hosszú, nem túl tartós és nem túl szép, de most, ahogy ránéztem... Valami megmoccant odabent.
Oda kellett mennem, noha tudtam, hogy veszélyes lehet.
A türkiz szemek felemelkedtek, mintha a gazdája megérezte volna, hogy figyelem, és amint megismerés csillant benne a gyomromba melegség költözött.
A szája tétova mosolyra húzódott, miközben a jobb, világosbarna szemöldöke magasra emelkedett.
Ez felhívás akar lenni?
Mélyet lélegezve hagytam, hogy beszippantson az izgalom, és engedtem a kísértésnek.
A szám sejtelmes, de annál dögösebb félmosolyra húzódott, mire a kék szem ilyen távolságból is jól láthatóan felcsillant. A telt alsóajkába harapott, majd finoman a sátor mögötti sötét rét felé biccentett.
Menjek? Ne menjek?
- Mit somolyogsz? - rántott rajtam egyet Kriszta, aki majd egy fejjel alacsonyabb volt nálam, így nem láthatta, ahogy Krisztián befordul a sarkon, majd beszippantja a sötétség.
A hűlt helyét figyeltem, és csak az kattogott az agyamban, hogy kár lenne kihagyni, hiszen lényegében vele vesztettem el a „szüzességem". Persze ez egy olyan dolog volt, amit megesküdtem, sosem köpök el, ahogyan ő sem. De míg én vígan - inkább csak kitartóan - szembementem a világgal, ő meghúzódott, pont, ahogyan most is tette.
- Semmit, bababogár, de most lelépek hugyikálni - csókoltam meg az illatos feje búbját, majd választ nem várva konkrétan faképnél hagytam őket.
Lehetett volna bűntudatom, hiszen milyen barát az olyan, aki lelép egy faszi után az éjszaka sötétjébe, ahelyett, hogy együtt bulizik a csajjal, akit a világon a legjobban szeret.
Szar alak!
Elnyomtam a belső, kibaszott hangos vészjelző sípoló hangját, majd beléptem az árnyékok közé.
Egy pillanatig csak pislogtam, hiszen a sok fényszennyező lámpa után, mintha a föld alatt találtam volna magam. Még a levegő is fullasztó volt, bár azt jobban foghattam a testemben uralkodó vibráló idegességre.
Vajon mit akarhat? Talán hallotta, mibe kezdtem?
Anyámékat tájékoztattam róla, még ha közök sincs hozzá, akkor is. Ha megmurdálok, legalább tudják, miért.
Ahogy a pupilláim hozzászoktak a homályhoz, egyből kiszúrtam a fa tövének görnyedten dőlő alakot. A szám belsejét rágcsálva léptem előrébb.
Egy óvatos lépés, majd kettő, és végül azon kaptam magam, hogy már a kezemet nyújtom, és a vállához érek. A férfi felemelte a fejét, és szikrázó mosollyal nézett rám, amitől összeszorult a mellkasom.
Bevehetett valamit?
- Sziiiiaaa! - ragadta meg a vállam, majd a fa érdes törzséhez navigált, aminek vehemensen neki is lökött, hogy a hátamba éles fájdalom hasított, ám a nyakamat érintő perzselő csók felülírta azt. A szája forrón égetve simult nagyon hevesen a számra, a keze pedig...
- Héj, héj, héj! - kaptam el a vékony csuklót, és csak most tudatosult bennem, mennyire le van az egész srác eresztve. - Legalább...
- Most mi bajod? - mordult rám türelmetlenül.
A szemem forgattam, ahogy megint a nyakamra tapadt, mint valami kibaszott pióca.
- Baszd ki, legalább kérdeznéd meg, hol a faszban jártam az elmúlt két évben? Vagy, hogy hogy a faszban vagyok?
Krisztián dühös pillantást vetett rám.
- Nem bájcsevejre hívtalak! - ragadta meg a vállaim, és a szakadtsága ellenére erősen lefelé akart nyomni, gondolom, hogy letérdeljek, de se idióta, sem senki kibaszott szopógépe nem vagyok, így kitáncoltam a keze alól.
- Meghülyültél, ember? - csattantam rá a zsebeimbe mélyesztve a kezem, ami bátor dolognak számított vele szemben, hiszen mindig is agresszív volt. Dühös a világra, a faterjáékra, akik a nővérét istenítették, őt meg semmibe vették.
- Mi a faszt kéreted magad, buzikám? - vette elő a seggfej énjét. Egy percig pislogás nélkül meredtem a képébe, aztán törvénytelenül felnevettem, mire ökölbe szorult a keze. - Mi olyan kurva vicces, köcsög?
- Te! Csak úgy tájékoztatásul közlöm. Te is ugyanannyira vagy meleg, mint én - vigyorogtam rá szélesen. - Ha nem még melegebb - fordultam el, majd indultam meg vissza a barátaimhoz.
Egy negyed óra múlva a színpad előtt énekeltük a lehető legtehetségtelenebbül mindenegyes Groovehouse dalt, amit kénytelenek voltunk a nevenincs énekesek feldolgozásában meghallgatni.
- Elmegyek, hozok sört - ágaskodott fel Kriszta, hogy a fülembe üvöltsön, majd arcon akart puszilni, amibe szerencsétlenül belehajoltam és a számra sikerült. Ezzel nem volt túlzottan nagy gondom, de ő meglepetten, piros arccal húzódott hátra.
- Hozz nekem is, cunci!
Miközben szöszke kisasszony elhúzott a párocskához fordultam, és megakadályoztam az újabb kialakulni készülő enyelgést.
Ha nekem nem jött össze, nehogy már néznem kelljen.
- Ha pornót akarok sasolni, hazamegyek és kiverem. Uralkodjatok magatokon, huncutkáim!
Ábel röhögni kezdett, míg a hercegnő gúnyosan elhúzta a száját.
- Túl sok a belőtt hormon?
Ez betalált és kibaszott genya volt.
- Neked sem ártana némi ösztrogén, mucikám, olyan harapós vagy ma. Vagy csak nem megjött? - kaptam a szám elé a kezem.
- Honnan tudtad? - nevette el magát egy kacsintással Ábel.
- Idióta vagy! - mordult fel, majd összefonva a mellei előtt a karját hátatfordított nekünk, hogy minden figyelmét a színpadon ugrabugráló tyúkra összpontosítsa. Ezzel pedig végre beszélgethettem a vőlegényével.
- Na, mesélj te szívtipró, mit szólt az öcséd?
Ábel arca mintha fakult volna egy árnyalatnyit.
- Még nem tudja - fulladt torok köszörülésbe a vége. - Tudod... Izé... Még anyáék is csak most tudták meg. Szóval...
Szemöldök ráncolva hümmögtem egy sort.
- Miért van az, ha szóbahozom azt a pöcst, te nekiállsz hebegni-habogni?
Ábel zavarba jött.
- Én... Mi... Ott van Kriszta! - mutatott egy irányba. - Mi a franc történt?
Az arcára kiült aggodalomtól végigfutott a gerincem mentén a hideg.
Kriszta felé perdültem. Szőke fürtjei lengedeztek a copfban, miközben dühösen, szikrázó tekintettel egyre közelebb verekedte magát.
- Mondtam már, hogy emberundoritiszem támad ebben a faluban? - sziszegte a kezembe nyomva a dobozt.
- Ki kekeckedett? - lépett mellé Ábel.
Feltört benne a védelmező bátyus, ami irtó szexi.
- A Pipec gyerek. - A gyomrom úgy ugrott össze, mint forró vízbe dobott gomba. - A gyökér inzultálni kezdett a haverjai előtt, hogy - mutatott idézőjelet a kezével, miközben a szájába dugta a cigit - jól megpakolna.
- Erre te?
- Hát, elküldtem az édes anyucija valagába, majd közöltem vele, hogy veled vagyok.
Megszívtam a fogamat.
Bassza meg!
Krisztiánt ismerve, ezzel Kriszta jobban felhúzta, mintha lepattintotta volna.
- Segg részeg a hülye - morogta. - A haverjai meg ott nyomatták neki, hogy ne adja fel, mert csak kéretem magam.
Kirántottam az ajkai közül a dohányt, majd jó mélyen magamba szívtam a füstöt, hogy ellazuljak.
- Próbáld elengedni, szivi! És koncentrálj erre a szutyerák mulatósra - karoltam át Krisztit, akinek megmoccant a szája sarka, de nem mosolyodott el.
- Elég ijesztő az a pasas.
Igen, azt tudom.
- A pia beszélhetett belőle, nyuszi - nyugtatgattam, pedig odabent olyan feszültség kezdett el áramlani bennem, amilyet rég nem éreztem. - Akár haza is mehetnénk.
- Miattam nem kell - emelte fel a kezét egy művigyorral, hogy összekoccintsa az alumínium dobozokat.
Már kezdtem elfelejtkezni magamról. Önfeledten táncoltunk távolabb a színpadtól, de még a tömegben, mert az utcabál rész kimondottan jó volt.
Kriszti átkarolta a nyakam, és összedugott homlokkal lötyögtünk valami lassú szarra, amikor valaki megragadta a grabancom, majd elrántott onnan. A következő pillanatban égető fájdalom hasított az állkapcsomba, miközben fémes vér íz telepedett meg a számban.
Még csak időm sem volt felfogni, mi történt, de már a földön voltam, a karom védekezőn a fejem elé húztam, miközben egy csizmás talp landolt a gyomromban. A levegő a tüdőmben akadt, a fülem zúgott, az arcom lüktetett, a testem görcsösen rángatózott, ahogy a fájó tüdőm oxigénért küzdött.
A hangok tompán jutottak el hozzám, ahogy Kriszta ordít, és nem érkezik több ütés.
Valaki felrántott, erősen tartott, az egyik szemem bedagadt, és nehéz volt mindenem, mintha súlyokat aggattak volna a bőröm alá, amik fájdalmasan húzzák, míg túl nagy nem lesz rám.
Aztán a ködön át, valahogy élénk lett a zaj, a fejem beleszédült, és a sok arc, a fújolás között megláttam apát. A férfit, aki mindennek hátatfordított, majd eltűnt.
A mellkasomban kettéhasadt valami, ami kiölt belőlem mindent.
Felnyögtem, ahogy a könnyek sebet értek, és csípő fájdalom hasított belé.
Fellestem.
Az egyik oldalon Ábel, a másikon Kriszta támogatott, miközben a körénk gyűlt tömeg úgy nyílt szét, akár Mózes előtt a kibaszott víztömeg. Még a zene sem szólt, vagy csak nem hallottam, amiben kételkedtem, mert egy hang... Egy nagyon is ismerős hang, túlharsogott mindent.
- Legközelebb nem úszod meg ennyivel, te kis langyi!
Ez volt az a nap, amikor a legnagyobb, a legundorítóbb sérelem ért az életem során, méghozzá olyantól, aki majdhogynem hasonló cipőben járt, mint én. És akkor az apámról nem is mondok semmit.
Napok, majd hetek és hónapok teltek el monoton egyhangú lassúsággal, amibe csak azért nem diliztem bele, mert minden apró változás a világot jelentette.
A hajam vörös lett, a hangom vékonyabb, az arcom borostamentes, a mellem nem túl bögyös, de igazán kívánni való. A testem végre kezdett a béke oltárává válni.
Két hosszú év után elmondhattam, hogy már csak egy, de annál kockázatosabb dolog választott el a célomtól: a műtét.
Rettentően féltem, ugyanakkor ideje volt mindent elintéznem. Orvosi papírokat, szakvéleményeket, hogy nem vagyok zakkant, hanem valódi ez az érzés odabent.
Na meg a nevemet.
Kriszta vigyorogva ugrabugrált be a lakásba, mire összevontam a szemöldököm.
- Mi van, bébike, felakasztotta magát Gyuszika végre egy billentyűzet kábelre?
Kimondottan utáltam a csávóját. Mint egy ebaszott hippi, egy kocka, meg Tramp szerelemgyereke. És folyton erős dezodor szaga volt, mint aki egy flakont fúj magára fürdés helyett.
- Ha-ha-ha! Nem ám, ennél sokkal, de sokkal jobb.
Ez már felcsigázott.
Leugrottam a bárszékről, majd lesepertem a virágmintás, sárga ruhám.
- Na! Ne légy genya! Mi van már?
Kriszta vigyora széles lett, amitől úgy festett, mint akinek menten kettéhasad az arca.
- Tá-dá! - csapta le az asztalra a borítékot.
Lassan elolvastam a rányomtatott betűket, és a szívem a torkomba ugrott.
Istenem! Istenem!
Zsibbadt ujjakkal téptem fel az iratot, majd remegő gyomorral faltam a sorokat, amiből csak egy dolgot voltam képes felfogni: „Kérelmét elfogadtuk" .
Elfogadták!!!
Sikítozni kezdtem, kikeltem önmagamból, mert mámorossá tett a boldogság, amiben Kriszta is követett, hogy együtt lovagoljuk meg ezt a hullámot.
- Mondd ki, Kriszti, kérlek. Mondd, hogy nem álmodom! - ugrottam a kanapéra, majd lóbáltam a lábaim.
- Hivatalosan is - könyökölt a kanapé háttámaszára - Varga Kornélia vagy, csajszi!
Kifújva a levegőt hosszan sikítottam, majd kitört belőlem a megkönnyebbült zokogás.
Még azon a délutánon elintéztem a papírjaim, hogy amint megérkeznek, bejelentkezhessek a dokihoz, akit a neten találtam, és sokan ajánlottak.
Rettentően féltem, hisz a folyamat hosszú, míg ténylegesen eltűnik a himbilimbi és vaginává változik. És akkor az altatást ne is említsük, amiből vagy felébred az ember vagy nem. De minden lehetséges kockázat eltörpült amelett, amennyire vágytam rá.
Akartam és mindent meg is tettem, hogy semmilyen gebasz ne adódhasson az én hibámból.
Nem hazudok, kurvára fájt, amint felébredtem, hiába kaptam a fájdalomcsillapítást.
Az első napokban a poklot jártam meg, de ahogy tompult az egész, ahogy gyógyultak a sebek, majd ahogy Katóéknál lábadozhattam, lassan minden elhalványult, és maradt a tény, hogy bassza meg, kurvára sikerült, amit a lelkem legmélyén akartam.
Akkor is vigyorogtam, ha nem volt okom. Folyton. A fájdalmaim ellenére is boldogabb voltam, mint valaha is egész életemben. Pedig úgy jártam terpeszbe, mint aki beszart.
Egyik nap, úgy három héttel a műtét után, beállított anyám. Elképzelni nem tudom a mai napig sem, mi vitte rá, de Kató ellenkezése ellenére is bejött a szobába.
Amint a küszöbre ért, a tekintete nagyra nyílt, a szája lekonyult, aztán hangos zokogásban tört ki.
Nehezemre esett sajnálni, habár tudtam, hogy most gyászolja meg a fiát, aki valaha én voltam.
- Mit tettél? - ikegte, miközben úgy rázta a sírás, hogy alig állt a lábain.
Elhittem, hogy szar neki, elhittem, hogy nehéz elfogadni, de nekem is nehéz volt megjátszani magam, és úgy tenni, mintha nem az lennék, aki valójában vagyok.
Kató megragadta anyám karját.
- Eridj haza, Sára! Eddig nem szagultál feléje se, mostan már ne gyere ide nekem itatni a francos egereket, oszt megzavarod a lábadozását.
- Az én gyerekem! - rántotta volna ki Kató szorításából magát, ám Kriszta anyukája erősen tartotta őt.
- Na, ne hepajkodj mán! Gyere kifele! Örülhetsz, hogy nincs itthun Kriszta...
Anyám engedett az újabb húzásnak, de még utoljára megtört tekintettel rám nézett, én pedig bármennyire is volt rohadt érzés, elvigyorodtam.
Szerencsém volt a munkámmal, így a nehéz napok után, otthonról dolgozva pihenhettem, majd egy idő után a kíváncsiságom egyre nagyobb lett, testem pedig egyre sóvárgóbb.
Az első alkalommal magam oldottam meg a dolgokat, felfedeztem mindent és olyan volt, mintha az első orgazmusommal magam növesztettem volna szárnyat, hogy a menyországba landolva kielégülten roskadjak le, majd sikoltva dúdoljak égi áriát boldogságomban.
Aztán egyre bátrabb, merészebb lettem. És amikor érthető okokból Kriszta hazacuccolt, muszáj voltam betömni az űrt, amit hagyott, szóval ésszel, de nagykanállal faltam az életet.
®
És ami talán még ma is a legnagyobb tanulság nekem, ha a tükörbe nézek, az az, hogy kár volt hagynom, hogy a félelem, a világ normái, az emberek hülye véleménye ilyen sokáig visszatartson ettől a boldog végkifejlettől. Rögös, kemény és kicseszett nehéz út volt, ahol sok barátot vesztettem, de... Megérte, hisz aki fontos, itt maradt.