Nász Ajándékba (18+) ~ [BEFEJEZETT]

Krisztina (8.)

Édes uram, leszakadnak a lábaim.

Apa a disznóólnál állt a kezeiben vasvillával és vödörrel, míg én csípőre tett kézzel próbáltam legyűrni az izomlázam, meg rájönni, hogy mi a frászt akar.
- Ugye nem ezt tervezted mára? - intettem reménykedve a röfögő dögökre.

Amíg kicsik, cukik, de valahogy, mire nagyok lesznek a hideg kiráz a közelükben, pedig nem vagyok egy finnyás gyerek.

- Ezt is - felelte felettébb jól szórakozva rajtam. - Meg a tyúkudvart is rendbe kell tenni. Anyád szerint, ha a jövő héten vendégek lesznek a szomszédban, átlátnak ide is.
Megráztam a fejem.
- Komolyan? - kuncogtam, mire apa vállat vonva felnevetett.

Szerettem apa mély orgánumát, ahogy a jóízű nevetése bezengi az egész udvart.

- No, meg amúgy is ráfér. Lenyírjuk a gazt, felhányjuk a szénát, na meg ott az az öreg almafa a tyúkól mellett. Azt, ki kell vágni!
- És ezt mind ma? - vontam fel a szemöldököm, majd keserűen fogadtam be a bólogatását.

Estére meghalok.

- Bandi is jön segíteni - nyugtatott meg.

Hurrá! Abból sem lesz munka.

András bácsit egyébként egyedül apám Bandizza, ez még valami katonai izé volt, amikor szolgáltak. Az ismeretség is onnan van, ahol aztán olyannyira jóban lettek, hogy amikor a régi szomszéd elhunyt, Andris szülei megvették a házát.
Legalábbis, így mesélték.

- Segítek én... - léptem hozzá átkarolni a vállát. - Nem kell ide senki.
Apa figyelmesen végigfuttatta a szemét a flippfloppos papucsomtól, a sortomon át, egészen a toppomig.
- Ugyan, te lány! Az a fa nem neked való.
Sértetten fújtattam egyet, ahogy bevonultam egy edzőcipőért, hogy megmutassam apámnak, engem bizony nem abból a lagymatag fából faragtak, mint hiszi.

XXX

- Hát te meg mit csinálsz? - pakolta le anya a szatyrait.
- Megyek fát vágni - kötöttem dupla masnira a cipőm.

Nehogy már azért ne segíthessek, mert nő vagyok. Bezzeg, amikor a kertet kellett kapálni, jó voltam.

- A brandokat! - horkantott. - Van ott elég férfiember.
- András bácsi, akinek fáj a dereka - mormogtam, ahogy felálltam.
- Meg a fia - jegyezte meg mosolygós hangon, miközben a hűtőbe bújt rámolni.
- Pfh! Még fát sem hiszem, hogy vágott valaha is.
Anya rosszalló pillantást vetett rám a válla felett.
- Aki falusi, az is marad.
Elnevettem magam, mert ezt a hülyeséget nem tudtam, honnan szedte.
- Gondolj Liára, aztán gondold ezt újra, anyukám!
Láttam, ahogy a barna szemei a magasba emelkednek, de lenyelte, amit mondani készült, így kihasználtam a pillanatnyi csendet, és kimentem.
Azonban az ajtóban meg is torpantam.

Ketten állták körbe azt a szerencsétlen gyümölcsfát, amin már két éve semmi maradandó nem termett, mert még azelőtt megférgesedett, majd lehullott, hogy megérhetett volna. Apa a rövidre nyírt kevés haját vakarászva felfelé kémlelt, míg András bácsi hasonlóképpen tett, csak a fekete hosszabb hajával.
Irigylésre méltó, hogy nem kopaszodik úgy, mint apu.

Egy mosollyal dőltem neki az ajtófélfának, miközben a harmadik félre siklott a tekintetem, aki egy kicsivel távolabb, de hozzám közelebb volt. Ő leszarta a fát, inkább Aliz hasát vakarászta, persze ezt is a tőle telhető legdögösebb módon.
Ahogy a kutya előtt guggolt - az meg alig bírta türtőztetni magát -, édes félmosollyal gagyarászott neki, miközben kócos szőkésbarna haján megcsillant a napfény, akár a folyékony arany. A vádlijában az izom úgy feszült, hogy jól esett a szememnek rajta pihenni, hát még azon a fekete trikóba bújtatott felsőtesten, amiről egyre több kellemes emlék kavargott az elmémben.
Megnyaltam a szám, ami kitikkadt a látványra és olyan lett, mint a sivatag.