-Pszt, ki kell menned Wc-re. -súgta előre.
-Mi? Dehogy kell. -mondtam.
-Tessék? -nézett felém apa.
-Jaa! Öö... semmi, csak ki kell mennem mosdóba. -mondtam gyorsan és már indultam is kifelé.
Sok bocsánat szó hagyta el a szám, amíg kiértem.
A folyosó üres volt, csak egy öltönyös alak járkált körbe.
Felém fordult és csak ekkor ismertem fel. Oliver volt az.
Alig ismertem rá, ez nem az az Oliver aki tegnap bemászott az ablakokomon.
Ez az ember letört volt, szomorú és fájdalom látszott az arcán.
Na jó, ennyire azért nem nézett ki tragikusan, de jelentősen másmilyen lett egy röpke nap alatt.
-Dehogy kell? -nézett rám.
-Jól van, hirtelen jött, oké? -mondtam, közben pedig végignéztem rajta.
-Mit látsz? -kérdezte, összehúzott szemöldökkel.
-Új haj? -léptem közelebb és beletúrtam a hajába.
A színe változatlanul fekete volt, de rövidebb lett.
Nem sokkal, de szemmel láthatóan megváltozott.
Persze, nem a haját néztem, de feltűnt, hogy az is megváltozott.
-Már túl hosszú volt. -mondta.
-Én szerettem. -mosolyogtam.
Nem válaszolt csak mosolygott.
-Mit csinálsz itt? -kérdeztem végül.
-Hiányoztál. -mondta.
-De tegnap láttál.
-Az már régen volt.
-Honnan tudtad, hogy itt leszek.
-Apám mondta, hogy vettetek jegyet, gondoltam eljövök.
-De miért? Nem szabadna találkozunk. -emlékeztettem.
-Tegnap sem szabadott volna.
-De az más. -vágtam rá.
-Igen. Akkor nem találkoztam apukáddal, de ma fogok. -mondta.
-Ezt hogy érted? -kérdeztem meglepetten.
Mit akar ez jelenteni?
Csak nem beszélni akar vele?
-Menj! Már biztos keres apád. -mutatott vissza.
-Nem kaptam még választ. Amúgy is most jöttem csak ki. -tettem csípőre a kezem.
De ezután sem kaptam a várva várt választ, hiszen Oliver egyszerűen visszaindult a terem felé. Utána mentem én is.
Megállt a bejárat előtt és előre engedett.
Mérgesen indultam vissza a terembe, Oliver a kezem után nyúlt. Hátra kaptam a fejem, ő pedig magához húzott és megcsókolt.
Végül eltolt magától és elindult az ellenkező irányba. Szívesen mentem volna utána, de tudtam, hogy ha most nem megyek vissza, akkor apám keresni fog.
Végül visszamentem.
-Minden rendben? -kérdezte apa.
-Persze. Nem maradtam le semmi fontosról ugye? -probáltam leplezni a kint történtek utáni bánatom.
-Nem, de azért történt egy-két izgi dolog...
Apa mesélt, de én nem figyeltem rá.
Oliverre gondoltam, mi történt vele?
Miért tolt el? Még sosem csinált ilyet.
Mitől lehet szomorú, vagy letört?
Mit akart azzal mondani, hogy ma találkozni fog apámmal.
Nem az lenne a cél, hogy ne találkozzon vele?
... csak ennyiről maradtál le. -fejezte be apa.
-Értem, köszi. -mondtam és olyan arcot vágtam, mint aki figyelt volna.
A továbbiakban már nem kötött le az előadás.
Sőt alig vártam, hogy vége legyen.
Egy örökkévalóságnak tűnt amíg vége lett.
A terem lassan ürült, mi pedig még mindig ültünk.
Nem siettünk sehová, így akár utolsóként is ráértünk kimenni.
-Nem kérsz valamit inni? -állt meg apa a büfénél.
-Egy citromos jeges teát.
-Rendben.
Pár perc múlva már a kezemben volt a jéghideg citromos tea. Segített egy kicsit magamhoz térni.
-Minden rendben? -kérdezte apa.
-Persze, miért?
-Furcsa vagy mióta visszajöttél. Nem fáj semmid?
-Nem apa, jól vagyok. -mondtam és egy biztató mosolyra húztam a szám.
Nem igazán lett biztató, de apának már mindegy volt.
Elhitte.
Kezdtem úgy érezni, hogy már egyre inkább kezd megbocsájtani.
Nem akartam, hogy ezt most Oliver elrontsa, ezért jobb volt inkább titokban találkozni vele. Bár ezt sem lehet örökké titkolni, de nem most lenne itt annak az ideje, hogy megtudja.
Kiértünk a színházból és az autó felé mentünk.
Apával a darabról beszéltünk, legalábbis arról a részéről amelyiken még bent voltam és figyeltem.
-Klassz volt egy kicsit kikapcsolódni. Köszi apa. -mondtam.
-Ugyan, Nora. Tudod, sajnálom, hogy rosszul reagáltam a kapcsolatodra. Csak Oliver már idősebb és féltelek. -mondta.
Álmodom vajon? Valaki csípjen meg! Ne, mégse! Nem akarok felébredni!
-Ez azt jelenti, hogy már nem ellenzed a kapcsolatom Oliverrel? -kérdeztem csillogó szemekkel.
-Nem dehogy, Oliver nem hozzád való.
-James inkább hozzám való? -kérdeztem.
-Mondjuk igen. -válaszolta nyugodtan.
-Mi? Dehát ő egyáltalán nem tisztel! -akadtam ki teljesen.
-Oliver igen?
-Igen apa, Oliver tisztelt és kedves velem.
-Jaj Nora! Ne légy ennyire naiv. -nevetett.
-Hogy mi? -néztem rá értetlenül.
Nem értem az egész szituációt, az előbb még bocsánatot kért, legalábbis valami olyasmi és azt hittem talán elnézi a kapcsolatom, most meg...
-Nem gondolkodtál még azon, hogy egy ilyen fiúnak mint Oliver, miért nincs barátnője? -nézett rám.
-Kellett volna? -kérdeztem.
-És még hogy nem vagy kislány... -nevetett ki.
-Miről beszélsz apa? Kezdem elveszíteni a fonalat.
Már épp nyitotta a száját, hogy választ adjon nekem, de meglátta Olivert az autónknál.
-Istenem ne! -mondtam sóhajtva.
-Az ott csak nem Oliver?
-De attól tartok igen.
-Szép estét! -köszönt apám Olivernek.
-Önnek is. -köszönt Oliver is.
-Mit akarsz? -nézett rá apám.
-Őszintén? A lányát! -mosolygott rám.
-Hahh, csak szeretnéd!
-De apa, az élőbb... -kezdtem.
-Shh, Nora. -csitított el.
Szép mondhatom...
Apa és Oliver valóságos szópárbajban törtek ki.
Nem avatkozhattam bele, mert nem tudtam, szóval kénytelen voltam végig hallgatni.
Sok mindent vágott apa Oliver fejéhez, néhány alaptalan vádat is.
-Ülj a kocsiba Nora! -szólt hozzám apa.
-Ne ülj be Nora! -mondta Oliver.
Nem is akartam, de meglepett, hogy ezt ő mondta ki.
-Mi? Tudtommal te nem parancsolsz a lányomnak. -nézett rá apa.
-A bébiszittere vagyok, szóval bizonyos értelemben de. Viszont ez most nem parancs volt, csak kimondtam helyette amit gondol. -mondta higgadtan.
Oliver nyugodtan beszélt, ellenben apa, aki hangos volt, mérges és ideges is.
Apa szikrázó szemekkel felém fordult, de nem szólt semmit.
Ebből már tudtam, hogy ha haza megyek baj lesz.
Nem volt más választásom, valamit muszáj volt tennem, akkor is ha nem azt tettem volna.
Oliver felé fordultam.
-Apának kell szót fogadnom. -mondtam halkan.
Könnycseppek gördültek le az arcomon és rossz érzés fogott el.
Megfordultam, majd beültem az autóba.
Oliver autójába...
Jól van! Jól van!
Nem Oliver autójába.
Bár gondoltam ilyesmire, nem tagadom és a fejemben lévő forgatókönyvbe szépen beleillett volna, de mindezek ellenére nem tehettem.
Apa szó nélkül otthagyta, a ledermedt Olivert és beült a volán mögé.
Az ablakon át néztem Olivert, de ahogy távolodtunk, egyre kevésbé láttam.
Apa egész úton nem szólt hozzám, de hogy őszinte legyek, nem is bántam.
Végül egy hosszú, csendes és nyomasztó út után leparkolt az udvarban.
Kiszálltam a kocsiból és felsiettem a szobámba.
Ledőltem az ágyra és sírtam, pontosan nem is tudom meddig. A szemem már fájt, s a tükörbe nézve láttam, hogy szinte teljesen vörös már.
Az órára pillantva meglepődtem, hiszen még alig egy óra telt el azóta, hogy hazajöttünk.
Mivel alig birtam nyitva tartani a szemem, úgy döntöttem inkább alszom.
Szokás szerint szépen megcsináltam az ágyam.
Khmm... szépen, avagy összedobottan.
Minek szépíteni, ha ez az igazság...?
Már majdnem aludtam, ami még soha nem ment ilyen gyorsan, de a szemeim maguktól lecsukódtak, így alig bírtam kinyitni őket.
Az ok, amiért ki kellett nyitnom őket, az a hatalmas zaj volt, ami az ablakom irányából jött.
Hirtelen felriadtam és az ablakhoz siettem.
Az üveg széttörve a földön hevert, mellette pedig egy nagy kő, egy kis papírral.
Felvettem a követ és kicsomagoltam a papírt...