Ezt felvetted?

III.

– Mikor utasította el Szerbia az ultimátumot? – pillantott fel Simon a füzetéből.

Nándi erősen kutatott a dátum után a fejében, ahogy elnyúlt a kanapén. Erik múltkor jól szórakozott, amikor elmondta neki, hogy van egy elmepalotája, és még hogy nevetett volna, ha beszámol arról is, hol tartja a történelem órán tanultakat.

Úgy ötödik osztály elején rájött, mennyivel jobban meg tud jegyezni dolgokat úgy, ha vizualizálja őket maga előtt. Elképzelte, hogy a szobájának a falára vannak festve az információk, és elég rápillantania, ha tudni akarja a választ. Kezdetben még fel is ragasztotta a falra a jegyzeteit segítségképp, de aztán terjeszkedni kezdett. Már azt képzelte el, hogy az ágyneműjén képletek és vegyjelek vannak, hogy a könyvespolcán a könyvek gerincén mássalhangzó törvények futnak végig, és hogy a kaktusza tele van definíciókkal.

De akárhogy is próbálkozott, bárhova helyezte el az évszámokat, azok nem voltak ott, ha keresni kezdte őket. Szóval feladta a próbálkozást, és képzeletben inkább besöpörte őket az ágya alá, és néha, ha szerencséje volt – nem úgy, mint a múltkori dolgozatnál –, egy-egy információmorzsa előkúszott.

– Hmm... – szorította le erősen a szemét, gondolatban az ágya mellett guggolt, és imádkozott, hogy a dátum megmutassa magát. – Ezer...

– Még adj hozzá kilencszáztizennégyet – ingatta a fejét mosolyogva Simon, és ledobta a füzetét a dohányzóasztalra.

– Hé, arról volt szó, hogy ma meg sem említjük a matekot – eszmélt fel Ádám is a kanapé mellett lévő fotelből.

– Még folytattam volna az évszámot – mormogta Nándi elégedetlenül. – 1914. július!

A július valahogy rögzült. Nem tudta, hogyan, de semmi köze nem lehetett ahhoz, hogy Erik júliusban született.

– Napra pontosan, Nagyláb! – tolta arrébb Lili a lábát, hogy ne kelljen a karfán kuporognia.

– Eszembe fog jutni, csak kell egy kis idő – kezdte el masszírozni a halántékát. – Addig húzzunk!

Ennek már a barátai is jobban örültek, mint a tanulásnak. Kilencedik óta minden évben december elsején húztak egy kupacból neveket, és aztán adtak maguknak rá egy hónapot, hogy ajándékot vegyenek a választottjuknak. Szokás szerint most is Nándiéknál vezényelték ezt le, mivel Lili szülei alig engedtek át valakit, és Ádám meg Simon otthonában mindig túl nagy volt a felfordulás, mert a szüleik otthonról dolgoztak.

– Majd én megcsinálom a cetliket – tépett ki a saját füzetéből egy lapot Lili, és nekikezdett gyöngybetűkkel papírra vetni a nevüket.

Legalább a cédulák szépre sikerültek, ha már ők maguk nem voltak formában. Ádám kialvatlan szemei alatt sötét karikák húzódtak, mint mindig, ha dolgozat volt a láthatáron, és nem is ügyködött túl sokat azon, hogy ne úgy nézzen ki, mint aki kezdi megbánni, hogy a fizika faktot választotta: szőkésbarna haját szanaszét túrta, és a borosta, amit Simon úgy irigyelt, kezdett megkomolyodni.

Lili az előző napi röplabda meccséből regenerálódott, de még így is ő volt négyük közül a legfényesebben. Simon megfázott, és a matek tanárát hibáztatta érte, amiért levetette vele órán a sapkáját, majd ablakot nyitott, kitéve a kopasz fejét a hidegnek. Nándi szerint inkább az lehetett a betegségének az oka, hogy még mindig nem vette elő a téli kabátját, és pulcsiban mászkált mindenhova, de inkább meg sem szólalt azután, hogy neki a történelemmel kellett harcot vívnia a saját hibája miatt.

– Akkor vissza lehet dobni a nevet, ha azt húztam, akit tavaly is? – ült feljebb Ádám, és elvigyorodott. – Már bocs, Nándi, de így a harmadik évre kifogytam neked az ötletekből!