Ezt felvetted?

XXIII. (II.)

Nándi nem tudta, Simon hogy csinálja, de el tudott ültetni gondolatokat a fejében. Talán tudatalatti manipulációval, ha tippelnie kellett volna – inkább ez, mint az a lehetőség, hogy Simon észszerű tanácsokat adott.

Egy észszerű tanácstól vezérelve az ember nem hívja fel az apját, aki a legutóbbi találkozásukkor elfuseráltnak nevezte. Már pedig Nándi most ott ült az ágya szélén, hallgatta, ahogy a telefon kicseng, és átkozta a pillanatot, amikor éjszaka felkereste Simont.

Persze abban a másodpercben nem látott más megoldást, amikor Erik megszakította a hívásukat. A gondolatai pattogtak, mint a földhöz vágott gumilabdák, de sorjában lyukadtak ki, ahogy Erik nem válaszolt az üzeneteire, és ahogy Csenge a telefonban csak a nyilvánvalót tudta mondani: Eriket nem lehet elérni.

Szóval Nándi Simont hívta fel. Ahogy rákattintott a nevére, eszébe sem jutott a veszekedésük, az egy héten át tartó ha-te-nem-szólsz-hozzám-akkor-én-sem-hozzád akciójuk, vagy az, hogy Simon esetleg aludhat.

Az utóbbiról Simon azért emlékeztette, ahogy felvette a telefont:

– Minek hívogatsz vasárnap hajnalban? – morogta Simon köszönés nélkül.

Nándi ezen a ponton már meg is feledkezett arról, hogy neki is aludnia kéne. A telefonja hideg fénye kiszívta az álmosság utolsó cseppjét is belőle – bár sok dolga már nem akadt a telefonjának, a szíve úgy dörömbölt a mellkasában, mintha belülről akarná emlékeztetni Nándit, hogy van fontosabb dolga is az alvásnál.

– Átküldöm Erik számát – vágott a közepébe Nándi. – Hívd fel légy szíves, és szólj, ha felveszi.

– Mi? – A vonal túlsó végéről hallatszódott, ahogy Simon felül az ágyában, és az ősrégi lámpájának a kattanása is. – Miért? Baj van?

– Nem tudom – ingatta meg Nándi a fejét. – Csak hívd fel, kérlek. Se én nem tudom elérni, se a nővére, csak azt tudjuk, hogy részeg, és felszállt valami random buszra, szóval...

– Küldd a számát – szakította félbe Simon. – Hívom.

Szóval Nándi átküldte Erik számát, majd bukóra nyitotta az ablakot. A friss levegő, ahelyett, hogy lehűtötte volna a baljós gondolatait, csak felhergelte őket. Hiszen, mi van, ha...

Erik rosszul lesz? Ha maga sem tudja, hova megy, és egy ismeretlen helyen lyukad ki? Ha belé kötnek? Vagy ha belekötnek valaki másba, és Erik közbe akar avatkozni? Ha...

Nándi fejében úgy sorakoztak fel a kérdések, mint egy hadsereg, de semmi nem jött, ami felül tudott volna kerekedni rajta. Se Csenge nem szolgált jó hírekkel, se Simon:

– Felhívtam – mondta Simon, amikor visszahívta Nándit. – Kicsöng, de nem veszi fel.

Nándi szorosan lehunyta a szemét.

– Meg tudod próbálni még egyszer?

– Meg, de...

– Akkor próbáld meg, légy szíves. Ha valami baja lesz, az az én hibám.

– Ezt erősen kétlem – sóhajtott fel Simon. – Nem minden a te hibád, Nándi.

Ebben meg Nándi kételkedett, de inkább nem ment bele a témába. Nem is lett volna rá ideje, nem akkor, amikor Csenge neve villogni kezdett a képernyőn.

– Csenge hív, lehet, elérte Eriket. Mindjárt visszahívlak.

Nándi letette a telefont, és elmerült az újabb rossz hírek tengerében. Csenge autója nem indult be, új megoldást kellett találniuk, és itt jött az ötlet, hogy menjen ki Simon Erik elé a buszvégállomásra.