Ezt felvetted?

XXIV.

A téliszünet utolsó napján, mielőtt még megszűnt volna a nyugodtság fogalma az életében, Nándi átment Erikhez. Talán akkor érezte igazán jól magát utoljára: Erikkel átbeszélték, mi lesz, ha a Youtube videójuk eljut az apjához, csókolóztak, és még nevettek is.

Akkor jelentéktelen részletnek tűnt, hogy megnéztek egy videót, de most Nándinak csak az a beszélgetés járt a fejében, ami megelőzte a videónézést:

– Ebben egy kitalált történetet mesélnek el – magyarázta Nándi, ahogy elhelyezkedett Erik ágyán. – Arról szól, hogy egy pasi nem tudja, hogy elköltözzön-e a barátnőjével Ausztráliába vagy otthon maradjon, de egy álom segítségével megtudhatja, hogy mi történne akkor, ha költözne, vagy ha maradna.

Nándi óvatosan vizslatta, Erik felfigyel-e az ócska trükkjére, amivel próbálja felhozni a költözés a témáját, de a barátjának egy vonása sem rezzent.

– Ezt én is szívesen kipróbálnám – mondta végül Erik.

– Belepillantanál a jövőbe? – fordult felé, mire Erik biccentett. – Szóval, ha valaki most idejönne, és levetítené neked a következő huszonnégy órát, megnéznéd, mi történne?

Erik újra bólintott, Nándi pedig visszafordította a tekintetét a képernyő felé. A pillantása végigfutott a videó címén: Mindenki egy döntésre van attól, hogy mindent megváltoztasson.

– Miért? – kérdezte.

– Mert ez elég ijesztő, nem? – bökött Erik a képernyőre. – Nem tudni, hogy melyik döntésed az, amelyik megváltoztat mindent.

Nem, Nándi számára akkor ez nem volt ijesztő, és valami olyasmit válaszolt, hogy ez inkább csak izgalmas.

Jelenleg Nándinak viszont ez számított a létező legijesztőbb dolognak. A beszélgetés emléke úgy pattogott benne, mint gumilabda. Ide-oda, ide-oda, szüntelenül.

Nándi inkább vett egy mély levegőt, és előhúzta a zsebéből a telefonját, mielőtt mielőtt becsengetett volna Erikékhez. A képernyőt azonnal ellepték az esőcseppek, Nándinak meg kellett törölnie a kabátujjával a mobilt, hogy lássa az időt: 18:06.

Most akaratlanul is arra gondolt, hogyha valaki idejönne hozzá, és levetítené neki az elkövetkezendő huszonnégy órát, ő is megnézné, mi történne.

Ebben a pillanatban nem sok mindent tudott. Nem tudta, az apja valaha újra fel akarja-e venni vele a kapcsolatot, pedig hagyott egy választ a hangüzenetére: „Meghallgattam. Majd gondolkozom azokon, amiket mondtál." Nem tudta, Erik együtt akar-e lenni vele, vagy, hogy mit akarhat mondani. Nem tudta, kínos lesz-e újra szemtől szembe találkozni, vagy pár perc elkerülhetetlen békülés után minden visszaáll-e a régi kerékvágásba.

És amit végképp nem tudott, az az volt, hogy mi fogja feloldani a görcsöt a gyomrában. Az, ha Erik együtt akar lenni vele, és összejönnek, vagy az, ha inkább csak barátok maradnak.

Szóval Nándi szerette volna a következő huszonnégy órát látni. Tudni akarta, melyik döntése változtat meg mindent. Hogy melyik az, amelyik elronthat mindent.

Nándi aprón megingatta a fejét, hátha megszabadul pár rossz gondolattól. Inkább megnézte, Erik biztos azt írta-e, hogy hatra jöjjön át, visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, és megnyomta a csengőt.

Az ajtó hamar nyílt – túl hamar. Nándi el is mosolyodott, mert csak a filmekben nyitottak ennyire gyorsan ajtót, amikor a színész már eleve ott áll a bejárat mögött. Mindenesetre próbálta elrejteni a jókedvét, amit a gondolat ébresztett benne, hogy Erik is ott várakozott az ajtóhoz közel egészen az érkezéséig.