A Gyógyíthatatlan

IX. fejezet

Cipők kopogása zengte be a kórház szinte halott, fehér folyosóit. Az aprócska lábak a 113-as ajtó felé kocogtak. Lili szíve a torkában dobogott és tüdeje sípolt, s égett ahogy majdnem az intézménytől a korházig elfutott. Minél előbb ott akart lenni HoSeok-nál, hogy lássa jól van... Remélte nem késett el... Remélte hogy jól van... Vagy jobban...

Izmai az utolsó pár lépésnél majdnem feladták a harcot, de a lány erős maradt és bár remegő tagokkal, de belépett a kicsiny, fehér szobába, melyet a fertőtlenítő szúrós szaga lengett be. Tekintetével a férfit kereste és egy pillanatba sem telt, meg is látta maga előtt feküdni egy ágyban, teljesen mozdulatlanul, mire a vér is meghűlt az ereiben.

- HoSeok... Oh ne... - hangja megremegett, ahogy keze is, amint próbált hozzáérni a nyugvó férfi kifehéredett arcához. Kék szemeire könnyfátyol borult, mely elhomályosította látását. Mellkasa szúrt, ahogy őt leste szinte élettelenül. Szíve majd megszakadt, és legszívesebben azt kívánta, hogy inkább akkor, vele történt volna meg - Te bolond... Hogy lehettél ilyen buta?... - érintette meg orcáját, miközben könnyei folyamatosan csak folytak - Miért tetted?... Életveszélybe kerültél miattam... Ezt sosem fogom megbocsátani magamnak... - leült egy kis székre, és megfogva még ép kezét, tette rá fejét, és szinte már imádkozott azért, hogy HoSeok felébredjen és minden rendben legyen, hogy minden a régi legyen... Az egészért saját magát okolta, és tudta, sosem fogja magának megbocsájtani.

- Mit?... - hallott meg egy ismerős, rekedt hangot, mire azonnal felkapta a fejét. Lili könnyei potyogtak, és nem tudott mit mondani ahogy meglátta HoSeok falfehér, erőtlen arcát, és fekete, üveges, fáradt szempárját - Mi a baj? Várj... Hol vagyok? - hangja lassú volt és értetlen, ahogy körbenézett a fehér szobán, miben csak a síró nőt látta, aki csak őt leste kristálykék íriszeivel - Miért vagyok kórházban?... - tette fel kérdését lassan, közben próbálva visszaemlékezni az esetre.

- Az egyik beteg megtámadott... És... Sok vért vesztettél... - szinte már suttogta a választ orra alatt - Miközben engem védtél...

- De miért sírsz? Mi a baj? - tette fel ugyan azt a kérdést, mivel nem értette miért teszi ezt. Él még. Emiatt nincs oka sírni. Itt van és beszélgetnek. Nincs miért szomorúnak lenni.

- Mert féltem hogy elmész... Aggódtam miattad... - horgaszztotta le szemeit, mire a hatalmas kéz az arcára csúszott, ezzel a férfi újra magára vezette a figyelmét.

- Jól vagyok - mosolygott rá kábán és fáradtan - Ne aggódj miattam. De te jól vagy? Minden rendben? Bántott téged? - nézett végig rajta sebet keresve, s áldotta az eget hogy semmit nem látott rajta. Lili nemlegesen megrázta fejét, ezzel tudatára adva, hogy igaza van, s így már nyugodtabb lett - Beszéltél az orvossal? Mikor mehetek el? - tette fel újabb kérdéseit, elterelve a témát egy másik irányba.

- Még nem találkoztam vele. De megyek és megkeresem - mosolygott rá édesen, bár megtörten, majd felállt, de HoSeok ujjai körülfonták csuklóját, mely megakadályozta abban hogy egy tapottat is arrébb menjen, s ezt a reakcióját a nő nem értette, így kérdő tekintettel rápillantott.

- Maradj. Majd jönni fog. Pihenj egy picit. Biztos sok volt a mai nap számodra. Miattam ne aggódj. Jól vagyok - simogatta meg hüvelykujjával Lili selymes, fehér bőrét, ezzel maradásra bírva őt. Visszaült az eddigi kicsiny székre, majd kezei közé vette a férfiét - Mesélj mi történt ma veled? Vagyis amiután ez történt.

- Levezettem a terápiát KiHyun-al, utána azonnal rohantam ide - válasza rövid volt de tömören elmondta ami fontos volt. Nem akart KiHyun-al való beszélgetésről témát váltani, akármilyen formában is szerepelt benne HoSeok - Hogy érzed magad?